Jura azt mondta tegnap, hogy érezhető volt, ahogy a savanyú rosszkedv megülte a házat, mikor itt volt anyu.
Azon morfondíroztam, hogy hogy jutottunk idáig. Ránézek erre az összeaszott, gyűlöltettől eltorzult arcú emberre, és nem értem, hogy hogy lehet ő az anyám.
Aztán rögtön a következő gondolatom az volt, hogy hogyan kerülhetem el, hogy a gyerekem ezt gondolja rólam huszonpár év múlva. Egy hajszálon múlt csak, hogy egy másik irányba indultam el. Egy egészségesebb lelkű, boldogabb irányba.
Én sem vagyok tökéletes anya, és soha nem is leszek. De ha csak annyit tudok adni a gyerekeimnek, hogy egészséges lelkű felnőttek válnak belőlük, akkor már megtettem mindent, amit megtehettem.

Érezhető volt, ahogy egész héten vidámak és kiegyensúlyozottak voltunk, a gyerekek jókedvűek, alig volt vita, rosszalkodás. Pedig Jurát alig láttuk, rengeteget dolgozik, jóformán végig én csináltam mindent, fürdettem, fektettem, stb...
És mégis olyan jó volt.
Aztán tegnap megjelent a felhő az égen, egyre közeledett, én szorongtam, és a gyerekek persze lecsekkolták, tiszta zizik voltak.
Jurával is összevitatkoztunk. Aztán meg is állapítottuk, hogy egész héten mégcsak össze sem zördültünk, megjött anyu, erre tessék, máris marjuk egymást.

Egy gyerekfelvigyázó nénivel is beszéltem, elsőre nagyon szimpinek tűnt. Óvónő, gyermekvédelmis vagy mi a szösz, de nem is ez fogott meg benne, hanem az, hogy azt mondta, hogy addig nem is nagyon érdemes beszélnia dologról, amíg nem találkozott a gyerekekkel, mert úgyis az számít, hogy ők elfogadják-e. Jövő hétvégén eljön hozzánk. Izgi...