Rémséges nap áll mögöttünk. Vagyis csak a második fele volt rémséges, de az nagyon.
A nagyszerű része az, hogy Emma délelőtt festegetett, és úgy tűnik egészen zseniális a gyerek. Még nincs 3 éves, és teljesen felismerhető emberkét fest. Címeket is ad a kéepknek. Úgyismint "repül a kislány", "mérges kislány popopóó", "néni haja", "szegény festék fázik" és ilyenek. Zseni. Na. Ez van.

Viszont a délután nagyon rosszul kezdődött, már nincs is kedvem újra részletesen leírni, még mindig a hatása alatt állok.
Emma leesett a székről, fejjel előre (közben beverte a fejét a másik szék sarkába), úgy hogy a kezét sem tette ki.
A szemem láttára kezdett nőni egy hatalmas diónyi vérömleny a homlokán. Kaptam a nagykést, és leszorítottam neki. Na persze ettől mégjobban üvöltött.
Aztán hívtam Jurát, hogy most azonnal induljon haza, nincs mese, vinni kell a kórházba a gyereket.
Közben Emma egy pillanat alatt elaludt az ölemben (nyilván az egész esés azért történt, mert nagyon fáradt volt).
Egy szó mint száz, elvittük a váci kórházba, ahol megvizsgálták, megröntgenezték, de szerencsére kutya baja.
Jura ahogy hazahozott minket, rohant is vissza dolgozni.
A dolog egyetlen igazán nagy tanulsága: kell venni nekem sürgősen egy kocsit.
Rám már a kocsiban hazafelé rámtört egy iszonyatos fejfájás (nyilván akkor kezdett kijönni a stressz), ami estére olyan szintre fokozódott, hogy duplán láttam, és beszélni is csak kásásan tudtam.
Szerencsére Árpi beugrott hazafelé, és hozott nekem gyógyszert, mert akkor már a falat kapartam kínomban.
Nem akarok több ilyet!