Nézzünk szembe a tényekkel: már megint zuhog a hó. Reggel óta kb. 20 centi esett, és nem hagyja abba. Mire leástuk magunkat Jurával a kapuig, addigra a bejárat előtt már megint vastag hóprém subállott (sic!). A tuják, fák roskadoznak a nagy súly alatt, és mire leveregettem róluk a vizes havat, addigra az én kabátom is csurig elázott.
Emma nem is akart kijönni velünk, láttam a szemében, hogy szép-szép ez a nagy hóesés, de azért mégiscsak jobb dolog a száraz, meleg lakásban Kisvakondot nézni a fotel ölében.

Nagymamám mesélte, hogy pont tegnap volt az évfordulója Szombathely bombázásának a Világháború alatt. Azt mondta gyönyörű verőfényes tavaszi nap volt, éjjel is csak úgy világítottak a csillagok. Aztán éjjel akkor is eleredt a hó, mintha a természet komorodott volna el látván a rettenetes pusztítást.
Hatvan éve az emberek egy porig lerombolt városra ébredtek, a romokat, halottakat és rügyező fákat vékony hóréteg borította, mint egy fehér halotti lepel.
Mi, hatvan évvel később, sűrű hóesésre ébredtünk, mindent betemetett a puha, csendes hó, kicsit szitkozódunk, de azért elvarázsol minket újra és újra a természet, megragadjuk a hólapátot, s eldózeroljuk a bokáig érő fehérséget. Aztán pirosra csípett arccal bemegyünk a meleg házba, és megebédelünk. Húst, terített asztalnál.
Hát egy biztos, jobban élünk mint hatvan éve...