Hát hogy mi sosem tudunk unatkozni...
Emmának hajnalban volt egy kruppos rohama, ami reggelre elmúlt. Majd délben olyan erővel tört rá, hogy befulladt. Sípolt, zihált, és beszélni is csak lihegve tudott, a mellkasát dörzsölte folyamatosan.
Így aztán hívtam Jurát, hogy jöjjön azonnal haza, viszem a gyereket a kórházba (azt most nem részletezném, hogy mennyire volt lelkes ennek hallatán).
Nagy nehezen hazajött, de akkor már tűkön ültem.

A kórházban kicsit várni kellett, aztán mikor sorra kerültünk, egyből elkomorult a doki arca. Kicsit meghallgatta, majd szaladtunk is át az osztályra, egyből kapott ballonban spray-t, és egy gép elé kellett ülni, amiből egy csövön keresztül gyógyszeres pára gőzölgött.
Közben nagyon aggodalmas fejet vágott, percenként hallgatta a gyereket, hogy javul-e. Nagyon drukkoltam, mert ha nem javult volna, esélyem sem lett volna hazakönyörögni magunkat. Aztán szerencsére mégiscsak változott valami, és a doki kis rábeszélésre hazaengedett minket, fejvesztés terhe mellett, hogy azonnal jövünk vissza, ha baj van.
Kaptunk egy halom receptet. Kúpot, folyadékot, inhaláló spray-t, ballont kellett venni.

Most kicsi jobb a helyzet, legalább alszik...

Asszem ma kicsit kiakadtam.
A gyengébb idegzetűek ne is olvassanak tovább!
Azt hittem, szeptembertől már milyen űberkúúl lesz az én kis életem, beszoktatok ide, oda, oszt lógatom a lábam. Egyszuszra elmosogatok, meg nyugiba pisilgetek, akkor, amikor a szükség úgy hozza.
Ehhez képest volt egy fél napom, azóta betegek, göthösek, itthon vannak, és nyúzzák az idegeimet. Ráadásul még igazolásért is rohangálhatok.

Mai napon módszeresen cincálták az idegeimet kora reggel óta. Kicsi Emmám hosszas wc-re és bilire rohangálás után mégiscsak inkább a bugyijába helyezte el a kis csomagot (a bili mellett állva).
Majd lerántotta a bugyiját, és minden kigurult az új szőnyegre, ami ott volt. Iván rögtön ráugrott a témára, és én nem voltam elég gyors. Elmorzsolt egy golyócskát.
Kihordtam lábon egy enyhébb agyvérzést, és kirohantam vele kezet mosni. A bilibe bepakoltam a cuccot, és azt is kivittem.
Nem mostam ki egyből, a matériát lehúztam a wc-n, a bilit meg beáztattam tisztítószerbe.

Kicsivel később Emma felordított, anya pisileeeek!
Loholtunk ki, Iván is kiszökött velünk. Amíg Emmát ráültettem a wc-re, Iván felmászott a csaphoz, és magára borította a beáztatott bili tartalmát. Mire őt lerántottam onnan, és lekaptam róla az átázott cuccot, Emmára tévedt a tekintetem, aki éppen a wc kefét markolászta nagy vidoran.
Rögtön beugrott Fábri...

Ott egy pillanatra meglegyintett a teljes skizoid beborulás. A vér elöntötte az agyamat. Bevallom, a maradék józan kis pisla észmaradékomnak köszönhetem, hogy kitessékeltem a gyerekeket a fürdőből, és a dühömet a bili erőteljes kézmosóhoz való csapkodásában vezettem le.
Így is megszeppentek. Még mindig vöröslő fejjel megmostam a kezüket, Ivánt komplett át is öltöztettem, majd felvittem őket a szobájukba. Rájuk csuktam a rácsot (így nem tehettek kárt magukban), és kimentem elszívni egy szál cigit.
Tudták, hogy most túlmentek minden határon. Hangjuk sem volt, mire visszamentem Emma ágyában feküdtek összebújva a takaró alatt.
Még mindig hasogat a fejem.
Nem akarok több ilyet, nagyon nem...

Előrebocsátom, hogy imádom a férjem, és úgy gondolom, remek apja ő a mi gyermekeinknek.
De azért vannak hajmeresztő dolgai.

Ma reggel kikészítettem a gyerekek ruháját, lovagiasan magára is vállalta Emma öltöztetését. Remek, addig fogat is tudok mosni.
A kávé szürcsölgetése közben meséli, hogy Emma bizony alaposan telerakta a pelust.
Remek - csevegek én - legalább nem lesz baleset az oviban.
Indulás előtt üvölt a gyerek, hogy zoknit akar.
Hát hova lett a lábadról amit adtam, te ebugatta?
Vonogatják a vállukat apjával együtt, elveszett valahol, ki tudja azt már?!

Na jó, felbaktattam a gyerekszobába új fuszeklikért.
Ott hevert a földön a reggeli zokni, a bugyikával együtt.
Felserkent bennem a gyanú. Hát ha ez a bugyingó itt van, akkor vajh mi lehet a gyereken? Tán bugyi nélkül adta rá apja a nadrágot? (Fel sem merült bennem, hogy esetleg kikeresett egy másik tiszta bugyit emez földön hányódó helyett.)

Megyek le, kérdem a lyányt: "Te Emma? Van rajtad bugyi?" S már húzom is le a nadrágját. Lehet találgatni, mi volt rajta?
Igen, kedves barátaim, PELENKA! A hónapok óta szobatiszta, óvodás gyerekre pelenkát adott az ő apukája.
Mikor kérdőre vontam, fel volt háborodva, nemhogy örültem volna, hogy kiszedte a matériából a sarjat, ez már igazán részletkérdés.
Hogy mi van ha nem veszem észre, és pelenkában viszem el a gyereket oviba? beleborzongtam, nem inkább ebbe bele sem gondolok.

Kicsit elméláztam, most legyek nagyon pipa, vagy röhögjek egy jót.
Mindannyiunk (és a házasságunk) érdekében inkább az utóbbi mellett voksoltam.
Végülis utóbb úgyis vicces kis sztori lesz a családi legendáriumban, kezeljük a történteket a maga súlycsoportjában.

Hát aztán mégis nagyon megbánta, hogy elküldött, sokáig sírdogált.
Tegnap sokáig maradtam, mondván ne sérüljön az én kicsi szemem fényének a kis lelke. Úgy negyed órácskát éreztem, hogy valóban jót tesz neki, hogy ott vagyok. Aztán elkezdte heccelni a többi gyereket, hogy bezzeg az ő anyukája ott van.
Azanyád te kutyafülű! Értem én, hát persze, de a többi gyerekkel való undokoskodást nem szeressem.
Így aztán mai napon (mondjuk valóban sietnem is kellett) csak egy negyed órácskát maradtam ott. Húzott be, ölembele, láttam rajta a feszült félelmet, mikor mondom ki a visszavonhatatlant, indulok.
Be is következett, sírt is nagyon.
Kicsit halgattam még kint az ordítást, anyaaaaa!, de aztán beláttam, ennek nincs értelme.
Hangjából különben sem a bánat hallatszott, hanem a sértődöttség. Anya, hogy tehetted ezt meg velem? Igaz, jól érzem itt magam, de akkoris! Anyarabszolgának mellettem a helye, lábhoz, jó kutya!

Eldöntöttem, nem fogok hosszasan ottmaradni eztán. Semmi értelme gerjeszteni benne a hisztit. Nem ismeretlen a hely, nem ismeretlenek az emberek. Óvónénik igen kedvesek, a gyerekek sem különbül.

Mikor mentem érte (mamával persze, ahogy megígértem), nagyot kacagott rám. Óvónéni szomorú arccal mondta, szinte egész délelőtt sírt. Néha elfoglalta magát, de mikor éppen megunta amit csinált, egyből eszébe jutott anya árulása.

Hát így. Nehéz ez. Ilyenkor nagyon örülök, hogy nemsokára dolgozom. Előbb-utóbb csak megbékél...

Szolgálati közlemény (kérés)

Valaki írja már le nekem plíz, hogy írják helyesen, hogy óvónéni, meg óvoda... Azt hiszem mindig máshogy írom, fogalmam sincs hogy kell igazán.
Kéne egy helyesírási szótár...

Hát újra a munka frontján.
Legalábbis ami a gyerekeket illeti. Pár nap gyengélkedés után ma újra kebelére ölelhette őket ovi, bölcsi. Nevesítve Zsuzsó dadus néni öcsit, Julika óvónéni Emmát.
Iván kicsit meg volt szeppenve, de ugrott át Zsuzsó ölébe. Emma pedig egy kis tétovázás után szaladt venni a benti cipőjet, es kezet is mosott.
Mikor kipenderült a mosdóból, elém állt.
- Na szia anya! Majd gyere! - és puszira nyújtotta a száját.
Óvónéni diszkréten felkuncogott a hátunk mögött.
- Mehetek? - kérdeztem én megszeppenve. Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy itt talán fordítva fog elsülni a beszoktatós hiszti, én kapaszkodom a szoknyája szélébe, hogy hadd maradjak kicsit. De nem, sarjam kicsit türelmetlenül, egy kézlegyintéssel elbocsátott.
Nem volt apelláta, mehettem...

Most itt ténfergek, lébecolok...
Több mint három éve várom ezt, és valahogy mégsem olyan, ahogy azt elképzeltem...
Ki érti ezt?!

A Nagy Ovis Beszoktatás

Hétfőre virradóra rémálomtól csatakosan ébredtem. Elveszítettem Emmát az oviban, és csak kerestem, kerestem.
Azt hiszem ez mindent elárul. Meglehetősen féltem.
Szerencsére Emma átsegített a nehezén... :-)
Sokat beszélgettünk róla, sok-sok mesében mind ovodások lettek az állatgyerekek. Így aztán teljes biztonsággal lépett be első nap az óvoda kapuján. Rögtön ellepték a gyerekek, mindenki a barátja akart lenni. Ez valami különleges kisugárzás miatt van, ami belőle árad. Első nap még csak az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Másnap már otthagytam picit az udvaron. Nem is keresett.
Harmadnap apája vitte, ő nem volt ott sokat vele reggel, hiszen Emma rá sem nézett, rohant be a csoportszobába. Ebéd után jött csak vissza érte, semmi gond sem volt vele.
Csütörtökön már húsz perc után otthagytam, vidáman adott puszit, tisztáztuk hogy mikor jövök érte, és játszott tovább. Ebéd után értem vissza érte. Pont szemben ült az ajtóval, s mikor beléptem felpattanat.
- Ovónéni! Visszajött az anyáám! - kiáltotta, és szaladt az ölembe.
Pénteken ugyanez.

Nem szeretnék ebből hosszútávú következtetéseket levonni, de azért az eleje igen jól ment.
Öröm látni, hogy szinte lubickol az ovis rutinban, élvezi a sok gyereket, és egyből megkedvelte az ovónéniket és a dadust.
Holnap újabb felvonás kezdődik. Öcsi nem megy bölcsibe, mert beteg, Emma is gyengélkedik. Kíváncsi vagyok a következő hétre.

A Nagy Bölcsi Beszoktatás
Hétfőn két órácskát játszottunk, Emma is jött velünk.
Kedden egy picit otthagytam, amikor játszótereztek. Észre sem vette, hogy nem voltam ott.
Szerdán kacagva rohant be a csoportszobába, már ott is aludt.
Csütörtökön szintén jókedvűen mentm bár egy picit bújt hozzám, de hamar ment inkább játszani.
Ma, pénteken már mondogatta hogy nem akar bemenni, bújt hozzám kicsit, de öt perc után győzött az építőjáték.
A gondozónők szerint nagyon klassz csávó, de ilyen eleven gyereket még nem láttak. Mindenre felmászik, még arra is, amire nem gondolták volna... egyébként semmi gond nincs vele, jókat játszik, eszik, alszik, vidáman ébred.
Büszkeségtől dagad anyai kebelem.
Bár ami azt illeti, nyugtával dicsérd a napot, előbb-utóbb eljön az az idő is, hogy nagy visítások közepette adom be.

Mindazonáltal látszik, hogy remekül érzi magát, lebarnult a pofikája, tanult pár új szót, és határozottabban szófogadóbb...

Na egy pici kis internetezés.
Jura Rómában.
Komolyan, az első nap még élveztem is. Nem feszült bennem a stressz, hogy várjam haza, hogy mikor jön, miért nem jön már, satöbbi, satöbbi...
Másnap még vitt a lendület, a beszoktatás izgalma Öcsikével.
Szerdára már nagyon kényelmetlen volt a dolog. Csütörtön már elég rohadtul éreztem magam, főleg hogy Emma sem volt otthon, mert mamázott. Szerencsére korán elaludtam, segített a négy órás kaszálás egy tizenöt kilós motoros kaszával.
Ma, pénteken szó szerint számolom az órákat. Még huszonnégy. Még szerencse, hogy nem vagyok Jack Bauer...

Emmaduma

-Emma! Ez milyen színű?
-Valószínű...

Csütörtökön megvolt életem első szülőije. Mégpedig a bölcsiben. Mivel magánbölcsi, az embernek vannak afféle prekoncepciói arról, miféle népek is járatják oda a gyerekeiket.
No kiderült, hogy pontosan ugyanolyanok, amilyenek a sima kincstári bölcsibe. Szóval mindenfélék.
Mellettem egy pasi ült, olyan büdös volt, hogy hozzá képest a Fedél nélkült áruló hómlesz egy Chanelreklám. Az a tipikus alkesz szaga volt, kissé acetonos állot piaszag. Oldalrasandítottam, és hát kinézetre is olyan volt. Püffedt véreres arc, duzzadt, táskás szemek. Broáf...
Másik oldalon két tök átlagos, kedves, jófej csaj ült, kicsivel arrébb egy amolyan hippiforma. Ez utóbbiról előbb el tudnám képzelni, hogy inkább egy Waldorfba iratja a gyerekét.
Volt egy házaspár, azok már a családi napon is feltűntek, a csaj egy fiatal, vékony szép arcú nő, az arcán a világ minden fájdalmával, tiszta sugárzó depresszió. A szülőin is maga elé meredt, teljesen kifejezéstelen arccal, láthatólag nem is volt ott.
Volt egy másik csaj, amolyan minden lében kanál típus, harsány és közönséges, olyan fejjel, minta az arcába robbant volna a sminkes táska, a haján egy flakon lakk, a ruháját már ezek alapján pontosan el is lehet képzelni.

Holnap kezdődik a beszoktatás. Tele van barnamacival a gatyóm, bár Iván mintha a vesztét érezné, olyan elviselhetetlenül rossz péntek óta, hogy az idegeimet cafatokra nyúzta már. Kész felüdülés lesz kicsit megpihenni.

Emmadumák

Mama viszi Emmát este aludni. Befekszik mellé az ágyba, persze rajta még otthonka van. Mire egy rosszalló hang a takaró mélyéről:
-Mama kutya vagy! Ebben a pirosban akarsz aludni??

Homlokát fogva jön ki a konyháról:
-Jaj de megszédültem! Megyek, lepihenek picit.

Minap a nappaliban:
-Anya! Hol van apa?
-Hát hol lenne? Dolgozik.
Érzelmes sóhaj:
- Ahh! Szerelmem apaka!

Szombaton ismét ki kellett raknunk az eladó táblát a telkünkre. Sajnos a vevőink, akik tavasz óta hitegettek minket a vásárlással, elálltak a vételi szándékuktól.
Így aztán Jura előkotorta a táblát a sufni mélyéről (ugye milyen jó is az, ha az ember nem dob ki semmit?!), és útban egy babazsúr felé megálltunk a teleknél.
Ragyogó napsütés volt, Jura lába körül hajladozott a fű, ahogy az út mentén arra a helyre sétált, ahova régen is ki volt téve a tábla.
Elnéztem, ahogy nagy csapásokkal a földbe kalapálta a karót.
Agyonmosott póló volt rajta és farmer. Borostás volt, a haja kusza. Kis tokája is volt (borostás az is), ahogy lehajtotta a fejét, mikor a táblákat csavarozta a karóra.
Arra gondoltam, hogy ezzel a napfényben fürdő, borostás, őszülő, világító kék szemű emberrel fogom leélni életem hátralevő részét.
Nem egy Adonisz, de az én szívemnek kedves minden kis szarkalába, szőrszála, lábaujja. Megöregszik majd és én is. Ő egy ronda öregember lesz, én meg egy házsártos vénasszoy. De tudom, hogy a szerelmem iránta nem múlik el, egyre erősebb lesz, ahogy telnek az évek. Mert mélyebbről jön az, mint a szívem sekély kis öblöcskéi. A lelkem legmélyéről fakad, onnan, ahonnan az egész létem származik, azokból a titokzatos forrásokból, ami a világmindenség rejtett szeglete.
Minden szívdobbanásommal ő áramlik az ereimben, azzal az öntudatlan, magától értetődő természetességgel, ahogy a gyermekeink is életre hívódtak szerelmünk olvasztótégelyéből.
Néztem ezt az embert az árokparton, és tudtam, örökre boldog leszek mellette. Amikor a kocsi felé lépdelt, sután rámmosolygott, és intett. Hunyorgott a napsütésben. Nem tudhatta, miről elmélkedtem, és amikor beszállt a kocsiba, mondott valami banális kis tréfát. Rámosolyogtam, és közben arra gondoltam, milyen piszok egy mázlista is vagyok én.
Elindultunk, a kocsi kerekei alatt surrogott az aszfalt, mögöttünk szép csendben elszunnyadtak a gyerekek.

Tudom én, hogy rendetlen vagyok, és a hálószobánk nem éppen egy patika.
Az ágy mellett a földön letúrva a nagy párnám (merthogy párna nélkül alszom), mesekönyvek, mágneses rajzolótábla, kicsit odébb egy zsúfolt könyvespolc, előtte két nagy rekeszből folyik ki a sok könyv, aminek már nem jut hely a polcon.
Minden este az ágyba ájulás előtti percben eszembe villan, hogy tán rendet kéne rakni. Aztán mégsem.

Éjjel ha Emma nagyon rugdos, felverem Jurát, hogy tán vigye már át az ágyába a kisasszonyt (nem tehetek róla, hosszú fekvésből ha bemelegítés nélkül megemelek tizennégy kilót, napokig gyötör a hexensussz).
Tegnap éjjel is, pont valami baromságot álmodtam, mikoris arra riadtam fel, hogy Jura horkantott egy nagyot, Emma pedig ezzel egyidőben egy méretes rúgást helyezett el a gyomorszájamon.
Nosza felráztam apjukat. Morgolódva kelt fel, ilyenkor nagyon csúnyákat mond, de szerencsére én csak töredékét értem a valódi szövegnek.
Támolyogva megkerülte az ágyát, majd többszöri sikertelen próbálkozás után felnyalábolta Emmát. Kicsit megdőlt vele, mint egy részeg tengerész, majd megcélozta az ajtót.
Igen ám, de menet közben rálápett a rajztáblára, ami természete szerint csúszós, és billenős. Rövid ideig szteppelt rajta, majd nagy robajjal bedőlt az ágy és a könyvespolc közé. Ölében a gyerekkel.
Felugrottam, persze a kukksötétben semmit sem láttam. Közben Jura többször is bokán rúgott abbéli igyekezetében, hogy feltápászkodjon.
Közben lelki szemeim előtt már megjelentek a kapu előtt tülekedő hálósipkás falusiak, kezükben sóspuskával, hogy megnézzék, miféle extrémsportot űznek ezek a városi gyüttmentek már megint.
Mindeközben Jura feltápászkodott, és enyhén dülöngélve átvitte a még mindig édesdeden alvó Emmát az ágyába.
Még sokáig vinnyogtunk a röhögéstől...

Reggel, napviágnál megtekintettük a romokat. Kő kövön (könyv könyv hátán) nem maradt...
Nem tudom, hogy a házbiztosításunk kiterjed-e éjszakai ölben-alvó-gyerekkel írótáblán való sztepptáncolásból fakadó katasztrófára. Félek nem...

De hogy azért a világhálótlanság pozitívumairól is essék némi szó, elárulom, hogy amióta nincs netem, egy csomót olvasok.
A heti egy könyv lecsúszik, és mostanában főleg Márquez.

Újra a fedélzeten!
Egy váratlan svédcsavarral mesmeg rámzuhant a net. Igaz, hogy csak esténként, Jura gépén (ha még emberi időben hazakerül, és a gépet is hozza), de háromgével hasítok a világhálón.

Hát drágáim, nem is hittem volna, hogy így hozzánő az emberhez a blogolás.
Most annyi minden van a fejemben, hogy hűdehajde, asse (sic! - a kekeckedők kedvéért) tudom mit is írjak így nagy hirtelen.
Szóval tessék készíteni a pézsét, vászonkeszkenőket, hogy lehessen csordultig zokogni azokat mindenféle testnedvekkel (nana, kis huncutok, nem feltétlenül arra gondoltam).

Jöjjék hát kezdetnek Emma minap költött kis dalocskája, ami frissiben örökbefogadott tengerimalacunknak íródott.

Malacdal

Hejhó,
dörög az ég
a malackának
esik az eső
és ha sötét van,
alszik a malacka
Hejhó

Aztán meg az van, merthát szómenésem van, merugye itt ez a net, hát valami erő késztet, hogy lökjem a rizsát.
Szóval minap elhatároztuk, hogy na akkor játsszunk kicsit, csináljunk úgy, mintha nem ismernénk egymást, ismerkedjünk meg.
Az tuti izgi lesz.
Hosszú idő óta az első szabad esténk volt, kisebb parázs vita után végül a mozi mellett döntöttünk (megjegyzem igen jó filmet láttunk), és az este betetőzéséül mégiscsak elkocogtunk az Alexandrába megismerkedni egymással.
Hát azért oda, mert hosszú hetek egyeztető tárgyalásának ez lett a végeredménye, hiszen én kerek-perec kijelentettem, hogy szórakozóhelyen nem ismerkedem - még vele sem.
Plázában meg olyan... ciki... Naszóval hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, kizárásos alapon maradt a könyvesbolt, mert az olyan intelektuális-szerű.
Naszóval izzadó tenyérrel besétáltam tök egyedül, éjnek évadján abba a nagy könyvpalotába. Idiótának éreztem magam, meg rettenetesen izgultam, mint szűzlány a nászéjszaka előtt.
Későb utánam jött, láttam, aztán eltűnt.
Éjfélkor bemondták, hogy legyünk szivesek kedves édesanyánkba elfáradni, mert ez a hely itten bezár, lesz ami lesz.
Kétségbeestem. Dehát velem mi lesz? Nekem ittem a jövendőbelimmel kell megismerkednem, ha a fene fenét étkezik is.
Na nem szaporítom tovább a szót, kifelé menet futottunk össze, nagyon röhögtünk.
Még szerencse, hogy nem most kellett tényleg megismerkednünk, életek boldogsága veszett volna kárba emiatt. A Sors is mennyit izzadhatott, mire összejöttünk, két ilyen balfék mint mi...

A fene sem érti ezt az egészet.
Amikor régebben mág Fablét olvastam, cöcögve akadtam meg azoknál a részeknél, amikor az évek óta együtt élő, együtt gályázó főszereplők elsőrandis hévvel és szenvedéllyel estek egymásnak szinte naponta.
Már akkor sejtettem, hogy ilyen márpedig csak a mesében létezik. Évek múltán nem perzselhet úgy a szenvedély, mint a mézeshetekben. Későbbi kapcsolataim aztán ezt bőségesen alá is támasztották.
Aztán tessék...
Kapok egy olyan pasit, akinek hét év szex, és ebből négy év együttélés, két gyerek után is bugyinedvesítő a csókja.
Csak morfondírozom én ezen a kegyelmi állapoton, körülöttem majd' mindenki panaszkodik.
Hol él bennünk a zsigeri vágy, az egymásravágyás, az a perzselő szenvedély, amitől az ember zokogva élvez a másik örvénylő ölelésében, ki tudja hányadjára...
Na persze hogy nem minden együttlétünk ilyen, mielőtt a hitetlenek felmordulnak. Egy örökös körforgásban élünk, néha valami elindítja, és akkor megállíthatatlanul hömpölyög, elsodorva minket magával...
Honnan jön ez? Miért pont itt, mi, egymásnak?

Amikor az ember ül egy belvárosi kicsi lakásban, az utcára néző ablakon dől be a fojtogató nyári kánikula, és a hetek óta eszeveszetten zúgó légkalapács zaja, akkor egészen eszményinek találja a falusi élet gondolatát.
Madárcsicsergés, hűs szellő, távolban kutyaugatás.
Ehhez képest a mellettünk lévő házat felújítják, a kerítést, és a házat idétlen kővel burkolják (de alaptól tetőig). Most már hónapok óta kora hajnaltól késő estig, de leginkább alvásidőben visít a flex, és zuhog a légkalapács.
Egyszer biztosan befejezik, a teljes kertet csak nem burkolják le kővel?!

Már megint értékbecslok jártak nálunk. Lassan lesz már egy betanult szövegem, mint a múzeumi tárlatvezetoknek.
Na persze így jár az, aki egyik hitelbol a másikba ugrál, meg ingatlanokat ad-vesz.
Kora hajnalban már talpon voltam, fél hétkor felzúgott a funyíró, és délre ripszropsz le is nyírtam azt a csekélyke majd' ezer négyzetmétert.
Rövid jeges zuhany után kis megpihenés következett, majd nekivágtam Aigiász istállójának. Több tonna ruhát hordtam el és pakoltam a helyére, hogy az egyebeket ne is említsem.
Ötkor hívott az értékbecslo, hogy nem is hétre, hanem hatra jönne.
Jöjjön. Turbó fokozat.
Fél hatkor leájultam egy székre, isteni csoda, késze lettem. Pont annyi idom volt, hogy a rólam patakzó verejték rámhüljön.
Mire megjöttek kipihent voltam és mosolygós. Két tündéri kedves embe jött Jóindulatukhoz, és segítokészségükhöz kétség sem férhetett, ezúton is csókoltatom oket, és kívánom a legjobbakat.
Mindezek után bátram állíthatom, hogy a nap kimenetele szerencsésnek mondható. Persze valamivel jobban jártam volna, ha nem ez a nyár legmelegebb napja, dehát mindent nem lehet ugyebár...