Hát aztán mégis nagyon megbánta, hogy elküldött, sokáig sírdogált.
Tegnap sokáig maradtam, mondván ne sérüljön az én kicsi szemem fényének a kis lelke. Úgy negyed órácskát éreztem, hogy valóban jót tesz neki, hogy ott vagyok. Aztán elkezdte heccelni a többi gyereket, hogy bezzeg az ő anyukája ott van.
Azanyád te kutyafülű! Értem én, hát persze, de a többi gyerekkel való undokoskodást nem szeressem.
Így aztán mai napon (mondjuk valóban sietnem is kellett) csak egy negyed órácskát maradtam ott. Húzott be, ölembele, láttam rajta a feszült félelmet, mikor mondom ki a visszavonhatatlant, indulok.
Be is következett, sírt is nagyon.
Kicsit halgattam még kint az ordítást, anyaaaaa!, de aztán beláttam, ennek nincs értelme.
Hangjából különben sem a bánat hallatszott, hanem a sértődöttség. Anya, hogy tehetted ezt meg velem? Igaz, jól érzem itt magam, de akkoris! Anyarabszolgának mellettem a helye, lábhoz, jó kutya!

Eldöntöttem, nem fogok hosszasan ottmaradni eztán. Semmi értelme gerjeszteni benne a hisztit. Nem ismeretlen a hely, nem ismeretlenek az emberek. Óvónénik igen kedvesek, a gyerekek sem különbül.

Mikor mentem érte (mamával persze, ahogy megígértem), nagyot kacagott rám. Óvónéni szomorú arccal mondta, szinte egész délelőtt sírt. Néha elfoglalta magát, de mikor éppen megunta amit csinált, egyből eszébe jutott anya árulása.

Hát így. Nehéz ez. Ilyenkor nagyon örülök, hogy nemsokára dolgozom. Előbb-utóbb csak megbékél...