Hát újra a munka frontján.
Legalábbis ami a gyerekeket illeti. Pár nap gyengélkedés után ma újra kebelére ölelhette őket ovi, bölcsi. Nevesítve Zsuzsó dadus néni öcsit, Julika óvónéni Emmát.
Iván kicsit meg volt szeppenve, de ugrott át Zsuzsó ölébe. Emma pedig egy kis tétovázás után szaladt venni a benti cipőjet, es kezet is mosott.
Mikor kipenderült a mosdóból, elém állt.
- Na szia anya! Majd gyere! - és puszira nyújtotta a száját.
Óvónéni diszkréten felkuncogott a hátunk mögött.
- Mehetek? - kérdeztem én megszeppenve. Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy itt talán fordítva fog elsülni a beszoktatós hiszti, én kapaszkodom a szoknyája szélébe, hogy hadd maradjak kicsit. De nem, sarjam kicsit türelmetlenül, egy kézlegyintéssel elbocsátott.
Nem volt apelláta, mehettem...

Most itt ténfergek, lébecolok...
Több mint három éve várom ezt, és valahogy mégsem olyan, ahogy azt elképzeltem...
Ki érti ezt?!