A fene sem érti ezt az egészet.
Amikor régebben mág Fablét olvastam, cöcögve akadtam meg azoknál a részeknél, amikor az évek óta együtt élő, együtt gályázó főszereplők elsőrandis hévvel és szenvedéllyel estek egymásnak szinte naponta.
Már akkor sejtettem, hogy ilyen márpedig csak a mesében létezik. Évek múltán nem perzselhet úgy a szenvedély, mint a mézeshetekben. Későbbi kapcsolataim aztán ezt bőségesen alá is támasztották.
Aztán tessék...
Kapok egy olyan pasit, akinek hét év szex, és ebből négy év együttélés, két gyerek után is bugyinedvesítő a csókja.
Csak morfondírozom én ezen a kegyelmi állapoton, körülöttem majd' mindenki panaszkodik.
Hol él bennünk a zsigeri vágy, az egymásravágyás, az a perzselő szenvedély, amitől az ember zokogva élvez a másik örvénylő ölelésében, ki tudja hányadjára...
Na persze hogy nem minden együttlétünk ilyen, mielőtt a hitetlenek felmordulnak. Egy örökös körforgásban élünk, néha valami elindítja, és akkor megállíthatatlanul hömpölyög, elsodorva minket magával...
Honnan jön ez? Miért pont itt, mi, egymásnak?