A hétvége remekül sikerült, azaz még remekebbül sikerült volna, ha valaminő csillagállásból kifolyólag nem két hiperhisztis gyereket akartunk volna szórakoztatni.
Kirándultunk egy várromhoz, ami valóban egy rom, és nagyon magasan van. Jura szerint csak odagurulunk a kocsival, és a gyerekek szaladgálnak egyet a romok között ebben a szép időben. A valóság viszont az lett, hogy két km gyaloglás után hegyet másztunk. Az idő gyönyörű volt, a táj csodás, azonban én azzal a térddel másztam hegyet, amire a körzeti doki szigorú ágynyugalmat rendelt.
(Nem is lepődtem meg, amikor éjjel a saját sírásomra ébredtem, úgy fájt az említett testrészem.)
Készült videó is, megörökítettük az utókornak a gyönyörű vénasszonyok nyarát, puhány szuszogásunkat, és az Emma folyagatos taknyanyála egybefolyó hisztijét (ha volt sapkánk, ha nem).

Vasárnap kakaókoncert borzolta a kedélyeket, de bármilyen zseniális is volt Iván bácsi, a mi Ivánunkat kivezettettük a teremből a vége előtt kicsivel.
Aztán jött a hajógyár szigeti csúszdapark, amitől nekem az összes aggódásra bekábelezett szinapszisom vad táncba fogott, de szerencsére pontosan annyi felhámmal és foggal távoztunk, mint amennyivel érkeztünk.

A hab azon a bizonyos tortán már az volt, hogy a cukrászdában felejtettem a táskámat (a Szent Londoni Retikülömet, benne a Szent New York-i I-Podommal).
De ezt már csak hétfőn vettük észre, és álljék itt a heppi end: visszakaptam az egész cuccot úgy, ahogy elhagytam (összegyürmölt csokipapírostul és használtzsepistül), sajnos senki sem rakott bele mindeközben egy komolyabb összeget, ezért kicsit megorroltam, de hát ne legyen az ember telhetetlen, nem igaz?