Remek kis hosszúhétvége volt ez!
Zsúfolt volt, és rengeteget főzőcskéztünk.
Csütörtökön Orsiék jöttek, már nagyon hiányoztak nekünk...
Hoztak isteni bablevest, mi meg palacsintát sütöttünk, és persze jókat locsogtunk.

Pénteken Pohly-ék jöttek az ikrekkel. Minden elismerésem az övék. Az ikrek nagyjából olyan elevenek, mint Iván volt ennyi idősen, csak hát ugye duplán...
A menü kakasleves volt, és sült oldalas. Sajnos nem tudták kiélvezni, mert két falat után életet mentettek (az ikrekét).
A két kiscsaj gyönyörű és elbűvölő, még akkor is, ha tényleg sokat sikítanak. Én mindenesetre a bölcsi küszöbén zokognék, hogy vegyék be őket, elalszanak a szekrényfiókban is :-)

Szombaton magányos programunk volt, bábszínház, Marcipán cica.
Találkoztunk egy csomó ismerőssel is a szünetben, közte olyan rég nem látott kedves ismerőssel, aki nem is tudta, hogy jön a harmadik gyermek.
Mindeközben Iván bájosan lehányta az apját.
Mi visszaültünk Emmával a második felvonásra, miközben Jura Ivánnal, egy szál atlétára vetkőzve (az inge csatak kolbászos hányás), ölén hatalmas folttal a ruhatár felé sunnyogva találkozott még egy ismerőssel.
Hát igen, Murphy...
Öcsike a kocsiba ülve azonnal elszundított (nyilván megkönnyebbült).
Hazaérve ivott egy pohár vizet, majd úgy húsz perc múlva engem hányt végig (konkrétan a dekoltázsomban landolt a cucc).
Komplett átöltözés, ő pizsit kapott, majd aludt egy jót.
Gyógyultan ébredt, este enni kért, azóta is kutya baja...

Ma csendeskén telt a napunk, itthon punnyadtunk, főzőcskéztünk Jurával nagy elégedetten, a gyerekek is viszonylag keveset verekedtek.
Nagyon sajnáljuk mindannyian, hogy vége ennek a nagy idillnek, bármeddig eléldegélnénk így.
Az egyetlen előnye a dolognak, hogy ha folytatjuk ezt a mértékű zabálást, a végén nem férnénk ki a konyhából (én minden esetre a jövő héten elkerülöm a mérlegnek még a környékét is)...
Csupa ölelés, összebújás, együtt szuszogás, beszélgetés, sutyorgás.
Milos szinte végigaludta a négy napot, elzsongították a hangok, a ringatózás, és az én elégedett hangulatom.