Már egy ideje fogalmazgatom ezt a posztot.
Nagyon szívszorító, és felfoghatatlan.
Két héttel volt előttem, első lombikra mindkét baba megmaradt.
Pár hete még együtt viháncoltunk, összemértük a pocakunkat, ami nagyjából egyforma volt, hiszen neki kettő baba lakott bent, nekem meg a harmadik az előző kettő járt útján.
Mivel mindkettőnk férjének ugyanaz a vezetékneve, sokat locsogtunk a babanevekről is. Nekünk akkor már megvolt a két név, nekik csak nagyjából.
Búcsúzáskor még egymásra vigyorogtunk, hogy a legközelebbi találkozáskor már nem leszünk ilyen fürgék.
Nem tudom, mikor lesz legközelebb. Gyötrelmes és rettegéssel teli egy hét kórház után elveszítette mindkét babáját. Huszonnégy óra kínkeserves vajúdás után megszülte halott kisfiát, és az akkor még élő kislányát. Huszonegy hetesen. Eltemetni sem tudja őket, hiszen a "protokoll" szerint ez még vetélés.
Azóta próbálom megérteni, hogy mérhet ekkora kínt a sors egy emberre. De nem tudom felfogni azóta sem, és talán soha nem is sikerül.
Az a kedves, mosolygós, szép lány most végsőkig legyengülve fekszik az ágyában naphosszat, és gyászolja két gyönyörű angyalkáját.
Nem értem, nem értem...