Nem is tudom hol is kezdhetném, a bennem kavargó gondolatok leírását.
Minden gyerek eltűnik legalább egyszer, de azt gondoltam, hogy én ezt meg fogom úszni. Hiszen mindig annyira figyelek rájuk, és bár az Öcsiről el tudom képzelni, hogy meglép, de Emmáról álmomban sem gondoltam volna.
Aztán tessék.
Egyszercsak nincs sehol.
Az ember először csak bosszankodva, majd egyre idegesebben keresgél. De akkor már keresgélnek a barátok is, végül belátjuk, hívni kell a rendőrséget, nincs mese. Ez az utolsó pont, be kell ismernünk, a gyerek elveszett.
Tellnek a percek, amik éveknek tűnnek, a barátok reménytelen arccal jönnek vissza, az egyre nagyobb körök után. Megjelennek a hiénák, az ismeretlenek, akik élvezettel tapicskolnak a hirtelenlett drámában.
Azt hittem, hogy ilyenkor az ember rögtön a legrosszabbra gondol, elrabolták a gyereket, vagy beleesett a Dunába... De nekem a legszörnyűbb elképzelésem az volt, hogy biztos nagyon meg van ijedve, hogy hol lehetünk. Valahol a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy nincs semmi baja, elő fog kerülni.
Vagy talán ez csak az agy önkéntelen önvédelmi mechanizmusa? Remélem most már sosem tudom meg. Azt hiszem ha baj lett volna, megéreztem volna...

Végül telefonált a rendőrség, hogy megvan a gyerek, hozzák.
Elindultak a találgatások, hol kerülhetett elő. Végül előgördült a járőrautó. Egy szőke rendőrnő szállt ki hátulról, kisegítve az álmosan pislogó Emmát. Nem is értette, miért kapom fel hisztérikusan zokogva.
A másik rendőr rámszólt, most már nem kell sírni, megvan a gyerek.
A könnyeimet nyeldekelve kérdeztem, hol találtak rá. Kiderült, hogy a Palatinus strand előtti büfénél talált rá a járőr, ott csevegett az emberekkel. Izgatott morajlás futott végig a barátok csoportján. Az legalább 2-3 kilométer - susogják egymásnak hitetlenkedve...
Az én agyam elzsibbadt, nem tudtam két értelmes szót sem szólni.

Este elmentünk Jurával a Múzeumok Éjszakájára, és ahogy a Petőfi Múzeum udvarán néztem a hatalmas gesztenyefák alatt zsibongó embereket néhány szörnyűséges percig úgy gondoltam, nem is akarok családot, nem akarok férjet, gyerekeket. Túl nagy teher ez. Négy év óta először éreztem, hogy megroggyan a vállam a rárakott súly alatt.

Kicsivel éjfél után értünk haza, ájult fáradtan, egyből elaludtam. Álmomban változatos módokon rabolták el Emmát, és én lélekszakadva rohantam mindig utána. Amint meglett, megint elrabolták, különféle szörnyűséges emberek...

Nem tudom mi a tanulság, félek nincs is...