Aztán persze eltörött a mécses, vígasztalhatatlanul üvöltött végig, de azért hagyta magát megvizsgálni, szurit beadni...
Kiderült, hogy nem képzelődtem úgy egy hónapja, mikor láttam egy puklit a lágyékán. Sérve van, a doki néni szerint műteni kell.
Tudom mivel jár ez, nagyon jól emlékszem Iván műtétje körüli hercehurca minden percére.
azt gondolom örökre beleégett az agyamba.
De Iván akkor 13 hetes pici bébi volt, szopizott, aludt, egyáltalán nem viselte meg a dolog, nekem rosszabb volt.
De Emma már nagy, nagyon jól tudja mi történik vele, ráadásul totális fóbiája van.
Olyannyira, hogy másnap már nem emlékezett rá, hogy előző nap nálunk járt a doki néni. Teljesen elfelejtette.

Este nagyon rossz volt, nagyon egyedül voltam. Jura egy üzleti vacsorán volt, én meg csak feküdtem a sötétben, néztem Emmát ahogy alszik, és egyre-másra Iván műtétjének a képei tolakodtak a fejemben. Emmát láttam azokban a helyzetekben, ahogy vért vesznek, kanült szúrnak, vizsgálgatják, ahogy beviszik a műtőbe, ahogy kihozzák. Sápadtan alszik, a kis teste hófehér és hideg, a nagy zöld műtőslepedőben.
Nem tudok sírni, pedig nagyon jólesne...

Talán túlparázom ezt az egészet, kis rutinműtét, nem lesz semmi. Bemegyünk, megműtik, hazajövünk gyógyultan. Hiszen az agyam tudja ezt. A szívem pedig vergődik, mert tudom hogy mekkora trauma lesz ez Emmának. Nem maga a műtét, hanem az egész hercehurca...