Általában úgy gondolom, hogy felnőttnek lenni jó dolog. Tekintettel a gyerekkoromra, annál minden csak jobb lehet. Jámbor beletörődéssel veszem azt is tudomásul, hogy szinte kizárólag nekem van valamennyi türelmem ebben a családban.
De azért reggelente kicsit megingok.
Nem elég folyamatosan három felé rimánkodnom, kérnem, fenyegetőznöm, hogy készülj már, reggelizzél, öltözzél, zoknit is vegyél, nemadokcicit, elkéstek, csináld már, de akkor ott van a "negyedik gyerek", aki történetesen egy negyvenhat éves meglett férfiember, akivel ugyanezt kell csinálni (ne ülj már a gép előtt bazmeg, indulj, zuhanyozni, vedd már fel a gatyád, borotválkozz, el fogtok késni, még mindig a gép előtt ülsz?! stb.)
Másfél órán keresztül gajdolok, mint valami beragadt imamalom, és "a másik felnőtt" cseppnyi hajlandóságot sem mutat nem hogy a segítségre, de még arra sem, hogy önállóan elkészüljön.
Aztán persze hirtelen rádöbben (jellemzően akkor, ha huszadjára sem sikerül megcsinálnia valami játékon az adott pályát), hogy bizony ő elkésik a Szent Munkából. Ebben a pillanatban felpattan, és ordít, mint valami megveszekedett, és kiviharzik a házból.
Én összevakarom a gyerekeket, és kiadom neki.

Kérlek nyugtassatok meg, hogy legalább nagy vonalakban máshol is így van ez, és nem csak nekem jutott egy százkilós óvodás negyedik gyereknek. Bárhogy gondolkodom, fel nem foghatom, hogy egy felnőtt ember miért nem képes felnőtt módjára viselkedni (csak reggelente). Ilyenkor kimondhatatlanul gyűlölök egyedüli józan felnőtt lenni egy ovisokkal teli bolondok házában...