No hát akkor iskolaügyek.
Emma amolyan igazi teljesen normális gyerek. A tanítónéni szerint a legkiegyensúlyozottabb az összes közül. Kellően zsivány, nem is túl szorgalmas, de azért igyekvő, nem stresszel olyan dolgokon, amiken valóban felesleges is. Nem villámeszű, de okos, és ha valamit megért, akkor azt stabilan tudja.
A társasági élet központja, mindig ott van, ahol történik valami, illetve ahol ő ott van, ott előbb utóbb történik valami. Kapott már emiatt büntit is, meg valami felkiáltó jelet is a tantónéni füzetébe, vagy miszösz. Jellemző egyébként, hogy délután már nem is emlékezett rá, hogy miért kapta.

Az olvasással szerintem szépen halad, én nem is kívánnék többet, és nem is ír valami gyöngybetűkkel, de hát basszus, az ő előzményével szerintem ez a csúcsok csúcsa, és egyébként is pont letojom, ha nem ír tökéletesen.
Viszonylag ritkán kap házit, ami normális is, hiszen ezért jár iskolaotthonos suliba. Nem és nem vagyok hajlandó őt gyakorlással kínozni este hatkor, mikor a másik kettő ott visít belém kapaszkodva. És hétvégén sem vagyok hajlandó tanulással szekálni, a hétvége pihenésre való. Volt már pár köröm ez ügyben a tantónénikkel, és sejtem, hogy lesz is még.
Ennek az egész esti gyakorlásnak a margójára vésném, hogy nem olvas azóta sem rosszabbul, amióta nem kínzom esti gyakorlással, viszont klasszisokkal jobb hangulatban van mindenki.
A esti fekvést még egy fél órával korábbra tettem, így negyed kilenckor lámpaoltás van.
El is alszanak szinte azonnal, és reggel Emma kipihenten, magától ébred, megszűntek a nem akarok iskolába menni, utálom az iskolát típusú nyavajgások.

Egy szó, mint száz, szerintem minden a legnagyobb rendben van, nem tökéletes ez az iskola sem, de semmi sem tökéletes, és a lehetőségekhez képest még mindig ez a legjobb választás. Nem fogok soha olyan sulit találni, ahol minden olyan, amilyennek én szeretném, és már csak azért sem lenne ez jó, mert nem biztos, hogy az a gyereknek is feltétlenül jó, ami szerintem az.