Hétfőn voltam angolon. Sajnálatos, hogy a nyelvtanra szinte semennyire sem emlékszem, és így nehéz bekapcsolódni. Nagy szerencsém, hogy Jura igen kiváló angolból, így tud korrepetálni. De azért kértem egy magántanárt is, hogy felzárkóztasson a csoporthoz, tavaszra jó eséllyel tényleg meglesz a középfokú.

Utána mentem kinezilógushoz, ami olyan katartikus erővel hatott rám, hogy onnan elindulva össze is törtem kicsit a kocsimat. Jobbkéz...
Jobbra néztem, senki, balra néztem, senki, és elindultam. Hát jobbra érdemes lett volna újra visszanézni. Persze egy nagy csattanás, másik kocsi megáll. Hát nézem én, az oldala rommá zúzva, mintha egy kamion ment volna bele.
Jesszusom, na nekem végem.
Kiszáll egy fiatal srác a kocsiból, nagyon röhög. Már messziről integet felém, hogy ugye semmi bajom. Ja? Hogy a kocsija? Ne foglalkozzak vele, az már úgyis pont ott volt összetörve. Lássuk csak az én kocsimat. Százszor és ezerszer bocsánatot kértem, hát nyolc éve vezetek, soha még csak nem is koccantam neki másnak. Legyint csak kedvesen, megkeresi az elröpült lökhárítómat, sárban guggolva visszapattintja nekem. Megszakérti a lámpámat, és sajnálkozik, hogy ez bizony összetört, és hát a fényezés is, menjek csak, de ne túl gyorsan, nehogy leessen a rendszámtáblám.

Hát mentem is a kedvenc szerelőmhöz, aki csak csóválja a fejét. Látom a szemén, hogy nagyon örül neki, hogy nem vagyok nőrokona. Azért az új hajamat megdícséri, tanácsokkal lát el, majd elbocsájt.

De Jura a legjobbfej az egész történetben, mert mikor végre elérem, és belesóhajtom a telefonba, hogy összetörtem a kocsit, csak annyit kérdez: és tudsz vele menni? Persze, mondom, csak a lámpa tört meg kicsit, meg hát a fényezés, lesz vagy száz rugó.
Ne foglalkozzam vele, úgyis rég költöttünk már erre a kocsira, szinte már hiányzott.
Aztán kicsit ellamentáltunk azon, hogy milyen érdekes, hetek óta csak csodálkozunk, hogy csupa kedves, rendes, mosolygós emberbe botlunk.

És hát tényleg, jó nekünk...