Ezmegaz

Amikor arra vágytam, hogy a mérlegen lévő szám ötössel kezdődjön, nem egészen arra gondoltam, hogy a merülőfélben lévő elem miatt legyen ez így.

Határozottan vidáman indult a napom mászkálós része, amikor egy bácsi teátrális mozdulattal csókot dobott nekem, csak mert elengedtem egy kellemetlen, sokat várakozós kereszteződésben.

Nagy lendületemben egy csomó olyan dolgot is elintéztem, amit már régóta húzok, még a kocsimat is kimosattam, pedig mindig ég a fejem, és szörnyen szabadkozom, mert tényleg iszonyatos dzsuva szokott lenni benne. Egy átlagos sertéshízlalda hetekig ellenne akkora morzsamennyiséggel ami az ülésekből és a padlóról kijön, és néha a szag is olyan.

Mivel hetek óta minden nap többször is el kell olvasni az APG-ből az "Autómosó" című kis szösszenetet, megvolt a kellő lelkifurka, hogy Reteksziszt, a kis kék járgányt leadjam a megfelelő helyen. Az én autóm mosását egyébként kb. úgy képzelem el, mint a Szörny Rt.-ben, hogy ráhúznak egy nagy biohazard feliratú sátrat, szörnyű, zajok, atomvillanás, és izzadó homlokú vegyvédelmi ruhás emberek özönlenek mindenhonnan futurisztikus fegyvereket szorongatva.

Mire lefutottam a köreimet (igen, elemet is vettem abba a nyavalyás, kétszínű mérlegbe), Retekszisz is megtisztult a bűnei(m)től.

Számolom a napokat

Los Angelesben 30 fok feletti hőmérsékletet jeleznek hétvégére. Előkotrom újra a nyári cuccokat.
Halálosan izgulok :-)

Egy kellemes szombat

Ahogy Lappa igen kiválóan meglátta, éhes is vagyok. Reggel a mérleg 60,0 kg-t mutatott, ennek igen megörültem, noha tudtam, a mai nap nem a diéta jegyében fog telni. Délelőtt kettesben felkerekedtünk, és elmentünk a Várba. Eredetileg a Markó kiállításra készültünk, de az útunkba akadt a Pálinkafsztivál. Iszonyat cudar idő volt, belénk fért pár kupica pálesz, aminek mindenféle zsíros kajával ágyaztunk meg. Sült kolbász, nem sült kolbász, krumplilángos, mangalica tepertő, és még számos update százas falat csúszott le. Ezt újabb kupica pálinkával és vodkával borogattuk le. Végul az időjárás is megenyhült, mi pedig elég vidám hangulatban látogattuk meg a Nemzeti Galériát. A képek tényleg csodásak voltak. Nekem a Tóbiás és az angyal című kép tetszett nagyon, főleg mert felidézte a Londoni képtárban tett látogatást, ahol ugyanezt a történetet dolgozták fel mindenféle módon iskolas gyerekek. Egy csomó helyre elcsavarogtunk egész nap. Átbeszéltük, hogy mit is akarunk majd csinálni Los Angelesben, de főleg New Yorkban, mit kell vinni, addig mennyi teendő van. Jó kis nap volt ez, sokat nevettünk, és élveztük, hogy több mondatot is tudunk úgy váltani, hogy senki sem visít közbe.

Iván

Bár a malmok lassan őrölnek, azért sikerült végre sínre tenni Iván fejlesztését is. Már régebben kinéztem a Cseperedő Alapítványt, nagyon szimpatikus a programjuk, az autizmussal élő gyereket nem kiragadva, önmagában veszi alapul, hanem a családi környezettel együtt. Múlt héten kedden voltunk is egy első beszélgetésen, egyelőre csak mi ketten Jurával, jövő héten pedig Ivánt viszem.

Első körben egyéni foglalkozásai lesznek, de hosszú távon a csoportot céloztuk meg, hiszen úgy fogják eredményesen begyakorolni a szociális helyzeteket. Szerencsénk van, a csütörtöki aspi csoportba valószínűleg be fog illeni.

Januártól indul testvér foglalkozás is, és remélem néhanap lesz szülőcsoport is.

Nagy reményekkel indulunk neki, mert bár az iskola rengeteget javított Iván állapotán, azért vannak megoldásra váró feladatok, pl. az iskolai kiránduláson az Állatkertben megint elveszett, ami azért elég régen fordult elő, a tanító nénik még nem tudják úgy, mint mi, meg az óvónénik, hogy nagyon szemmel kell tartani.
Beszéltünk sokat az iskoláról is, és bár az év eleje elég lehangolóan indult számomra, a továbbiakban nagyon kellemes meglepetés ért a tanító nénik részéről. Nyilván saját érdekükben is, betartják az Ivánhoz adott használati utasítást. A Cseperedőnél azt az ötletet kaptam, hogy nyissak egy füzetet, amibe a menet közben felmerülő problémákat írjuk be, amit bizonyos időközönként átbeszélünk.
Pont ez a védőháló az, amire szüksége lesz ahhoz, hogy optimálisan fejlődhessen.

Tükör

Nos, tegnap mélyen magamba néztem, meg felhívtam Emesét is, aki van annyira jó barátnőm, hogy sosem kertel, és megvitattuk a kérdést. A végeredmény pedig az lett, hogy unatkozó, dugatlan, hisztis picsa lettem, aki jódolgában azt se tudja, mi baja legyen.
Szar dolog ezzel szembenézni, de mivel sem az önáltatás, sem a hosszú távon való nyavajgás nem kenyerem, ezért úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek.
Már az elhatározástól is sokkal jobban érzem magam. Köszönöm a kommenteket, azok is nagyjából ebbe az irányba mutatnak (még ha sokkal kedvesebben is vannak megfogalmazva, mint Emese véleménye :-)

Nem túl szép gondolatok

úgy általában az életről. Eredetileg azt akartam írni, hogy a gyerekekről, meg a férjekről, de kellő önismerettel be kell lássam, én vagyok a hülye picsa.
Ettől még nem lesz jobb a helyzet, már csak azért sem, mert ilyen lelkivilággal természetesen bevonzza az ember a nagy szívásokat.
Annyira marhára elegem van az egész vándorcirkuszból, hogy ihaj. Természetesen alapból imádom a férjem, imádom a gyerekeimet, De... dömdödöm...
Halálosan idegesítenek, ha csak meghallom, hogy anyaaa, minden idegszálam felmered, és legszívesebben visítva elrohannék. Nekem ez az egész szeretés dolog nagyon nehezen megy, alapból egy sün vagyok, és ilyenkor sünebb vagyok a sünnél is. Irtózom attól is, hogy megérintsenek. Bárki... Ők is...
Ez ugyebár nem túl szép dolog egy anyától. Józanabb pillanataimban sajnálom is őket.
És persze ott van Jura is, akire a legkönnyebb haragudni, akit a legkönnyebb bántani, hiszen ő van legközelebb.  Úgy érzem mindig, mindent rosszul csinál. Na nem, mintha annnnnyira igyekezne, de valamennyire még is, de most ezt kicsit sem érzem elégnek. Kérdés az, hogy mennyit éreznék elégnek, vagy hogy elvárhatom-e tőle ezt?
Talán kicsit jobban, mint a szokásos, "no a zasszony bekattant, kicsit úgy csinálok mintha, de leginkább megpróbálom kibekkelni a zord időszakot, majd talál magának egy újabb játékot, és akkor megint nyugiba' lesz".
Időről időre visszatérő kényszerképzetem, hogy ülök itt egy hatalmas vákuumban, bedarál a napi rutin, és közben az életnek nevezett valami elhúz mellettem ezerrel. Na persze nincsenek illúzióim, józanul belegondolva remek életem van, szerető férj, nagyszerű gyerekek, mit akarhatnék, amitől jobb lenne, az emberek igen jelentős részének közel nem jut még ennyi sem. Nem tudom, nem tudom mi hiányzik. Menjek el dolgozni? Mi a francnak? Mit nyernék azzal, hogy plusz még valahol helyt kéne állnom, és az amúgy is nehezen szervezhető életem még kaotikusabbá válna. Maximum az egész napos meló után lényegesebben fáradtabban nyomhatnám le az esti rutint. Szálegymagam.
Szóval ez egy nagy csapda. Időről időre belekerülök, tapasztalatom szerint a kivárás a megfelelő stratégia, majd elmúlik. De addig nagyon szarul érzem magam a bőrömben. Jódolgomban, ugyebár...

Mihály napi vásár az oviban, ez volt a legnagyobb sláger, a kosaras körhinta. Ivánt szinte kis sem lehetett rimánkodni belőle.

Szemüveges gyönyörű kislányom

Íme az én szemüveges kislányom. Kb. 10 perce volt meg, mikor ezt fényképeztem.
Hihetetlen csoda, ahogy a gyerekek hozzáállása meg tud változni szinte egyik percről a másikra. Hónapokig titkolta, hogy nem lát jól. Amikor már mi is észrevettük, nagyon elkeseredett, hogy szemüveges lesz. Sokat sírdogált. Még a szemészeti vizsgálaton is. Ott nagy türelemmel ápolták a kis lelkét.
Próbáltam én is nagy lelki erővel átfordítani a hozzáállását.Végső fegyverként bevetettem, hogy pénteken ellóghat a suliból, akkor megyünk kiválasztani az új társát.
A pénteket már nagy izgalommal várta. Ahogy odaléptünk ahhoz a falhoz, ahol a gyerek szemüvegkeretek voltak, ő a kb. száz keret közül kihúzta ezt, hogy neki ez kell. Soha még ilyen gyorsan nem döntött. Felpróbáltattam vele még párat, de neki csak ez kellett. Ha ez, hát ez.
Kiderült, hogy még aznap kész lehet. Délután a Mihály napi vásárra már ebben ment, és szerény mosollyal fogadta a hódolók hadát. Mindenki végtelenül jófej volt, és nagy hangon lelkendezett, hogy milyen csinos benne. Persze csak az igazságot mondták :-)
Azóta ő és a szemüvege elválaszthatatlan jóbarátok, rájött, hogy az éleslátás csuda klassz dolog, élvezi a szemüveges létet.

Nem működnek

Fogyni nem fogytam, viszont le van tiltva a teszveszes és vaterás fiókom. Vagyis korlátozva van, de hogy miért, azt nem tudom. Jura mostanában garázdálkodott rajta, remélem nem cseszett el valamit nekem.
Én hónapok óta nem jártam ott...
Begyújtottam ma a cserépkályhába is, megkezdve ezzel a szezont. Tavaly nem használtuk, mivel nem lehetett teljesen elkeríteni, Milos meg még pici volt, nem akartam égési sérülésekkel is bajlódni. Mire bejön a hideg, felfűtöm a cserépkályhát is rendesen.
A telefonomon sem működik a képküldés, semmilyen formában, sem e-mailre, sem facebookra nem tudok küldeni képet. Kellett nekem okostelefon. Ezért a funkcióért vettem ilyet, és erre ez nem működik. Tudom, Mörfi, de akkor is, grrrrr...

Emmácska szemüveges lesz

Egy ideje feltűnt, hogy hunyorog, ha messzire kell nézni, és már szóltak a suliban is, hogy érdemes lenne elvinni szemészetre. Mondtam, hogy már van is időpontunk. Teljesen ki volt készülve a gondolattól is, hogy szemüveges lesz, sokat sírdogált, hogy kinevetik a suliban. Ez az egy dolog, amit biztosan állíthattam neki, hogy nem így lesz. Még vizsgálat közben is eltörött a mécses, a doki néni nagyon jófej volt, kicsit félbehagyta a vizsgálatot, és hosszasan, nagyon kedvesen beszélgetett vele. Meggyőzte, hogy most nagy divat a szeműveg, és biztosan nagyon jól fog neki állni, ráadásul mindent látni fog. Nagyon sokat voltunk ott, volt pupillatágítás is, hogy biztosan jó szemüveget kapjon. A végeredmény -2 és -1,75 lett, ami azért nem kevés. Hazafelé mekiztünk is, és megígértem neki, hogy péneken kiveszem a suliból, hogy elmehessünk szemüveget választani. Most már nagy szemüveg- választási lázban ég, bár biztos lesznek még nehéz időszakok, de talán már kezd megnyugodni. Iván szemét is megnézték, vele minden rendben.

Kedvenc vámpíros sorozataim

Nem szokásom sorozatokról írni, ha mégoly jónak tartom is őket,most mégis klaviatúrát ragadok felduzzadt mondanivalóm okán.
Nagyon hosszú lesz, csak fanatikusoknak ajánlott, az eredeti amerikai vetítések alapján naprakész spoilerekkel...

Szerettem a Lost-ot, bár ez egy vicc, de még  mindig nem láttam az utolsó évad befejező részeit.

Szeretem a True Blood-ot, az első pár évad nagyon jól sikeredett, és azt hiszem abban sokan egyet is értenek velem, hogy ennek a sorozatnak a főcímzenéje talán a legzseniálisabb ami valaha is készült sorozathoz. Másfél percben benne van az egész hangulata. Sajnálatos módon a lendület így a negyedik évadra azért kicsit alábbhagyott, és bár a könyvek alapján ezt a részt  vártam a legjobban (Eric amnéziája), valahogy mégsem sikerült ez most olyan kerekre, mint azt elvártam volna. Na és persze azt is hozzá kell tenni, hogy szerintem Jessica, mint mellékszereplő magasan viszi a pálmát úgy színészi teljesítményben, mint történetvezetésben (ő egyébként nincs benne a könyvsorozatban). Sookie annyira idegesítő, hogy legszívesebben én magam harapnám át a torkát, de sajnos ez továbbra sem történik meg senki által. Bill azért mintha kezdene kijönni a teszetosza lúzer papucs szerepéből, de csak azért, hogy átadja a helyét ebben a szerepkörben Ericnek. Annak a drága, cuki Ericnek, akit képesek voltak fél évadon keresztül trottyos kosaras gatyában, és szakadt turis izompólóban mutogatni. Egy ezer éves viking istent! Ez megbocsáthatatlan bűn. Azt is sajnálom, hogy Pam-nek, aki a könyvekben szinte Sookie barátja, a sorozatban csak egy folyamatosan visító hisztis picsa mellékszerepe jut, de elismerem, nem lehet minden tökéletes. Helyette ott van Lafayette, akit nagyon bírok, és kifejezetten örülök, hogy jó egészségben érte meg a negyedik évad végét. Remélem a jövő évadban Alcide többet lesz látható (reményeim szerint jobbára fedetlen felsőtesttel), mert magasan ő a legjobb pasi az egész sorozatban (Alcide hangja miatt a női nézőknek kötelező eredeti nyelven nézni a filmeket!).
Summa summarum, még így is erősen ajánlott sorozat, bár kissé széthullóban van, és enyhe leszálló ágat mutatott ebben az évadban, bízom benne, hogy jövőre összekapják magukat, és ez ettől a csapattól ez el is várható.

Na de ami végül is arra késztetett, hogy írjak, az egy másik vámpíros sorozat. Igen, igen a Vampire Diaries (vagy ahogy én nevezem: vámpír diaré).
Szintén könyv sorozatból indított film, de a Sookie könyvekkel ellentétben ez a könyvsorozat rettenetes, borzalmas, pocsék. Kétszer ugrottam neki az első kötetnek, de egyszerűen nem és nem bírtam magamat átrágni rajta, pedig én aztán tényleg sok szemetet elolvasok. Itt és most elnézést azoktól, akik szeretik, és simán lehet, hogy a további kötetek erős javulást mutatnak, azt hiszem én ezt már kihagyom...
Ugyanis ott a filmsorozat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. (Egyébként a könyvhöz képest szinte csak a cím egyezik meg, jóformán minden mást (nagyon helyesen) átvariáltak benne).
És ez az a sorozat, amiben biztosan állíthatom, minden pasi nagyon, nagyon rendben van. Ott van ugyebár a Damont alakító Ian Sommerhalder, akibe egész egyszerűen szerelmes vagyok akiről háromgyerekes anyaként és hű feleségként csak annyit mondhatok, hogy nyammi. De a többi pasi is kivétel nélkül szuper jól néz ki, Stefan (na jó, az ő feje határeset), Alaric, Tyler, stb...
De hogy leakadjak a jópasi-témáról...
Ez az a sorozat, amit nem is tudom, miért kezdtem el nézni. Azt meg főleg nem tudom, hogy az első évad első pár része után miért nem hagytam annyiban. Valószínűleg nagyon unatkozhattam akkoriban, ugyanis az első évad első pár része meglehetősen közepes színvonalú. Lassacskán bontakozik ki a meglehetősen közhelyes tinisztori a titokzatos vámpírfiúval és a bánatos gimis lánnyal a középpontban. Valahol az évad közepe táján aztán kezdenek a szálak összekuszálódni, felberreg a motor, és pörög az utolsó rész csúcsjelenetéig. A második évad őrült magas hőfokon ég, minden sokkal jobban összezavarodik, hogy aztán a végére egy őrületes zseniális utolsó részben kulminálódon, olyan hangoverrel, hogy az ember ott üljön dobogó szívvel, és összeszorult gyomorral, és a nyári szünet három hónapjára lassú kínzásként gondoljon.
Én figyelemelterelésből újra néztem (izé néhányszor) az első évadot, és elkezdtem a másodikat, de az annyira izgalmas, hogy másodjára is tövig rágom a körmeimet. Amikor újranéztem a második évad első részét, akkor döbbentem le, hogy atyaisten, mekkora hatalmas ívet fut be az a 22 rész, honnan hova jut egy évad alatt. A női főszereplők közül magasan kiemelkedik az egyik mellékszereplő teljesítménye. Caroline egy hebrencs, butácska szöszi kislányként kezdi, akit még a saját barátnői is kihagynak egy csomó dologból, annyira hülyécske. Aztán a második évadban ("Game on!") belekerül a tűzvonalba azzal, hogy vámpír lesz belőle. Egy évad alatt felnő a feladathoz, megküzd a saját (és mások) démonaival. Bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik legizgalmasabb karakter a sorozatban. Ráadásul Candice Accola  nagyon jó színész, kész csoda, hogy még életben van, mármint Caroline...
Múlt hét csütörtökön pedig lement a harmadik évad első része, ami annyira izgalmas, és olyan szívszorító, hogy frankón levert a víz a végére.
FIGYELEM, SPOILER KÖVETKEZIK!
Itt már nincs tinis finomkodás, az első évadban halványan érződő Twillight-os hímport is teljesen levedlette, kőkeményen nyomják a történetet, minden felfordul fenekestől, hogy egy teljesen új irányt vegyen. Elena nyavajgása kicsit uncsi, de szerencsére ott van nekünk Caroline és Tyler mellékszálként, ami szokás szerint elég izgalmasnak ígérkezik. Bonnie távol van, de szerintem senkinek sem hiányzik Jeremy-n kívül, bár ő valószínűleg elég elfoglalt lesz a halott vámpír exbarátnői szellemeivel (na jó, ez így leírva elég hülyén hangzik). Elena és Jeremy egyébként is egyedül marad, mert miután minden felnőtt rokonuk elpatkolt, még Alaric is lelécel. Na de tanár úr, remélem nem megy túl messzire, kell ide egy jóképű, bánatos Van Helsing.
Egy részen belül megtudjuk, hogy a búsképű Stefan menthetetlen és azt is, hogy mégsem. Damon pedig szokás szerint lehengerlő, bár szegénynek elég rossz napja van, mert kinyírják a kamucsaját. Hogy kicsoda? Természetesen a tesója.Csúnya, rossz Steph, köpöd ki!
Fővonalként pedig természetesen ott van Klaus ármánykodása, aki vériszamos útján még sok fejfájást fog okozni kedvenceinknek.
Mindenki beült tehát a helyére, induljon a hullámvasút...

Fogyókúra

Nem vagyok az a fogyókúrázós alkat, egyrészt mert eddig nem volt rá szükségem, másrészt mint ex-anorexiásnak, ez nekem egy kicsit más hangzású dolog.
Iván születése után volt egy kósza hónapom, mikor úgy csináltam, mintha, de egy deka sem ment le, és abbahagytam. Aztán szoptatás után simán leolvadt rólam a felesleg.
Most igaz, még szoptatok, de ez más inkább csak cumizás, az a napi két korty igazán nem mennyiség, amit Milosom kinyer.
Szóval az induló súlyom kb 65,5 kg volt, ami az én mércémmel mérve súlyosan mangalica-tartomány, és bőven meg is elégeltem az elmúlt 2,5 évben. Jól jött az októberi LA-i utazás oknak, amiért belevágjak végre a Nagy Fogyi Projektbe. A cél okt. 16-ig, 60 alá menni, végső cél 55 kg (nagyon titkos legvégső cél 50-53 kg).
Az első 2 hétben le is dobtam gyorsan 4 kg-t, és bár fel voltam készülve erre, mégis elég nehéz túltenni magam azon, hogy lassan 2 hete semmi jelentős változás nincs a súlyomban. A ruháimon sem igazán látszik még, talán nem olyan szűkek, és az övemet is eggyel beljebb tudom csatolni. Elég lehangoló az is, hogy senki sem sikít fel láttomra, hogy aztaaa, de lefogytál! Anyu szerint majd 6 kg-nál lesz ilyen, anyu szerint, aki úgy támogat, hogy grízes tésztát csinál ebédre, azzal a felkiáltással, hogy egyél belőle egy kicsit, az nem árt. Ő is fogyókúrázni kezdett, de a szokásos módszerével (na jó, ez a második tányér grízes tészta még belefér, majd nem vacsorázom). Na de piszokság is őt ezzel piszkálni, ilyen és kész...

Szóval megrendeltem az újabb heti Gastroyalos fogyi menümet, ami bár mocsok drága, elképesztően kényelmes és hatékony. A kaják 90%-ban nagyon finomak, kivéve a káposztaleveseket, mert azzal szerintem vallatni lehetne. Jelenleg itt tartok, reggeli mérés, 60,9 kg.

Iskolaügyek

Nagyon érik bennem a gondolat, hogy jövőre átviszem a srácokat egy másik iskolába. Egyre nő az elégedetlenségem ezzel a hellyel kapcsolatban, Ami előnye volt, az kiderült, hogy nem is úgy van, illetve igen rossz irányba változtak a dolgok egy év alatt.
Most persze megint rágom a kefét, hogy hova a fenébe vigyem őket. Körvonalazódni látszik a dolog, de még nagyon messze van a vége.
Ha tudtok a környéken ( kb. Vác-Gödöllő-Dunakeszi) igazán jó sulit (ez alatt haladó szellemet értek, és lehetőleg kis osztálylétszámot), feltétlenül szóljatok. Egyelőre a fóti Fáy András sulit szemeltem ki egy alaposabb utánajárásnak.

Na jó, most már aztán tényleg ezer éve nem írtam. A nyár elszállt, szerintem remekül sikerült, a vacak idő ellenére is.

Van két iskolásom, és egy 90%-ban szobatiszta gyerekem. Egyik nagyobb tesója sem szokott le ilyen korán a pelusról, igaz Iván is ilyen gyors volt. Múlt hétfőn kezdtük, és ma már tulajdonképpen csak kakibaleset van. A bölcsiből is egyre kevesebb nedves bugyit hozunk haza, itthon pedig szinte egy sincs. Nyilván én itthon jobban tudok rá figyelni.

Fogyókúrába kezdtem múlt hétfőn, már jó ideje nem vagyok kibékülve önnön mangalicaságommal, de a végső lökést az adta, hogy október közepén utazunk Los Angelesbe. Milos még mindig szopizik, de tejem már nincs, inkább csak nyunyog rajta.

65,5-ről indultam, a végső cél 55 kg, de LA-ig 60 alá akarok menni. Most 62-nél tartok.

Most, hogy beindult a suli, már valószínűleg több időm lesz írni is, és rakok fel képeket a nyárról is.

Ma lehet, hogy kijutok a Szigetre. A Sziget is, és én is eléggé megváltoztunk az elmúlt 15 évben. Íme a fényképes bizonyíték. A kép a második (Diák)Szigeten készült, ami nekem az első volt.

Tegnap megvolt a második találkozásunk a doki nénivel. Másfél órán keresztül beszélgettünk Ivánról. Végigbeszéltük az egész eddigi életét, a problémákat, a furcsaságokat.

Azt mondta, hogy ez ún. gyermekkori autizmus, csak azért nem asperger, mert azzal normál beszédfejlődés jár, neki meg az egy kicsit megkésett.

De jellemző azért rá az aspik kimagaslóan magas intelligenciája is, és végülis időben felismertük a problémát, szerinte Iván nagyon szépen fog fejlődni, ha megkapja a kellő segítséget. Ő is, és mi is.

Órákat lehet szörfözni a neten, és az autizmusra keresgélni. Az, hogy gyerekkori autizmus, kicsit csalóka, mert feltételezi, hogy kinőhető. Az autizmus nem kinőhető, de egy ilyen magasan funkcionáló autista, mint Iván, tulajdonképpen teljes értékű életet élhet, főleg ha megsegítjük a tehetsége kibontakoztatásában.

Maga a név tulajdonképpen mellékes is, hiszen az autizmus egy nagyon széles tartományt foglal magában, és Iván azért a jobbik végén van.

A legnagyobb problémát számára, és ezáltal számunkra is az okozza, hogy máshogy érzékeli a világot, mint mi. Az érzelmek számára nem értelmezhetők, sem másoké, de sokszor a sajátja sem. Azt mondják, hogy az autistáknak nincsenek érzelmeik, ez Ivánra egyáltalán nem jellemző. Vannak érzelmei, de nem érti őket, nem tudja kezelni őket. Ezért éli meg ilyen szélsőségesen mind a pozitív, mind a negatív érzelmeket (sikítva rohangászással).

Jóformán nincs empatikus képessége, nem tud belehelyezkedni más ember helyzetébe (hiszen sokszor a sajátja is zavaros számára), ezért az emberek cselekedetei számára kiszámíthatatlanok. Azt hinné az ember, hogy emiatt hajlamos lenne erőszakosságra, a furcsa az, hogy inkább áldozat lesz belőle. A felé irányuló rosszindulatot sem érzékeli, és nem is értelmezi.

Végtelenül jóindulatú, őszinte és hiszékeny kisfiú. Agresszióra kizárólag az öccse felé hajlamos, és számára nem magyarázat a "ne bántsd, mert fáj neki", ezt nem tudja értelmezni. Sokkal inkább bevált a "ne bántsd, mert ez a szabály".

Rendkívül magas intelligenciája segítségével palástolja a szociális hiányosságokat, ezért nem feltűnő mások számára, hogy valami probléma van.

Nekem az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Vagy inkább egyik szemem sír, sok meg nevet. Hogy miért sír, az nyilvánvaló. Ahogy egy szintén aspit nevelő anyukatárs fogalmazta a levelében, "a diagnózis, bár számítottam rá, sokkolt".

Örülök viszont, mert most már végre úgy érzem rátaláltunk arra az útra, amin járnunk kell. Éreztem én, hogy Iván különleges gyerek, születése óta. Küzdöttem azzal, hogy kezeljem a viselkedésbeli anomáliáit, rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt, mert úgy éreztem, halálosan lefáraszt a nevelése.

Minden külső hatás is ezt erősítette bennem. Hiába vittem el a nevtanba, magán pszihológushoz, mindig elhajtottak, hogy túl magas az intelligenciája, hogy a mi házasságunkkal van a probléma, azt jelzi a gyerek. És noha valóban magas az intelligenciája, és igazából jót tett a házasságterápia - nekünk, a helyzet nem változott, és kezdtem a saját anyaságom kudarcának megélni az ő nevelését.

Jobb napjain borzasztó szégyenérzet járt át, hogy ez az elbűvölő, végtelenül okos kisfiú tökéletesen egészséges, velem van a baj. Amikor meg rátörtek a rohamok, akkor viszont úgy érzetem, nem bírom tovább.

Most pedig végre itt van egy ember, aki elhiszi nekem, hogy igenis ez nem normális, aki összerakja és megfogalmazza a bennem felmerülő érzéseket, aki tudja mit kell kérdezni. Aki végre nem az én hibámul rója fel a fiam viselkedését. Biztos önző dolog ez, de nagy megkönnyebbülés. Csak ettől persze semmi sem lesz jobb, és a munka nagy része még ránk vár. De most már látjuk, hogy milyen úton járunk, és hova tartunk.

Azt hiszem mostanában szinte minden posztomat azzal kezdem, hogy "régen nem írtam, de".

Tehát

régen nem írtam, de nem is nagyon jutottam gép elé, az elmúlt hetekben. Voltunk Berlinben 5 napot kettesben, ami isssssteni volt. Berlin sokkal-sokkal jobb hely, mint amire számítottam, egy nagyon kellemes, nagyon élhető város. Imádom, hogy senkinek nem lóg a fülén mobil, az emberek beszélgetnek egymással, nem az okostelefonjaikon, vagy laptopjaikon lógnak naphosszal. Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni, hány embert láttam telefonálni, és az még mindig több, mint amennyit számítógépezni láttam (az konkrétan nulla). Este megtelnek a sörkertek, és beszélgetnek egymással. Forgalom alig volt (legalább is a belvárosban), viszont a remekül kiépített bicikli utakon tömegek bringáznak, gyerekek, felnőttek, idősek, öltönyösök, nyári ruhások.

Bárcsak jobban érdekelne az építészet, mint amennyire (semennyire), mert akkor Berlin egy igazi csemege lenne.

A legnagyobb élményem Charlottenburg volt, az egész egyszerűen mesés... No és a kaják, jujjj. Két kilót híztam 5 nap alatt, nagyon durván finomakat ettünk.

Szóval csillagos ötös, szuper volt.

Közben a gyerekek élvezték a tábort, igaz 2.5 napig zuhogott az eső, de remek benti programokat is szerveztek nekik.

Megjöttünk szerda éjjel Londonból, és azt kell mondjam, az egész csillagos ötös volt. Az itthoni kánikula helyett szolíd tavaszi huszon-fokok voltak, Szombat-vasárnap kézenfogva-sétálós-beszélgetősen telt az idő. Vasárnap végül elmentünk Kew Gardenbe, az egész arborétumban csodálatos (talán hársfa?) illat volt, órákig lődörögtünk, vagy heverésztünk padokon, végül felültünk a kisvonatra, és remekül szórakoztunk az idegenvezetésen, megtudtunk csupa olyan fontos dolgot, mint hogy melyik fánál forgatták a Harry Potter egyik jelenetét, meg melyik a legöregebb fa, meg ilyenek. Mindez eredeti angol humorral tálalva, imádtam.

Aztán átbuszoztunk Richmondba, ahol elköltöttünk egy kellemes estebédet egy folyóparti étterem teraszán.

Hétfőn, kedden Jura dolgozott látástól mikulásig, én pedig szénné shoppingoltam magam. Rég voltam már Londonban nyáron, de mindig rájövök, hogy a nyári London nem is az igazi London, szinte elviselhetetlen a zsúfoltság, és mivel készülnek a jövő évi olimpiára, minden szét van túrva, ezért még iszonyat dugó is van.

Szerdán újabb isteni nap következett, az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy majd' megfagytam, 16-18 fok volt, és metsző szél. Elzarándoloktunk a Nemzeti Galériába, és láttunk sok csodás festményt, közötte néhány kedvencet is.

Este repülőre csüccs, és éjjel haza. Itthon pokoli kánikula, a kb. 20 fokos különbség mellbevágó volt, csütörtökön jobbára csak szédelegtem.

Volt pár napunk elrendezni a dolgokat, lerendezni a mesterekkel amit még kellett, és kimosni mindent. Valamint pakolni a következő körre. Emma és Iván ovis táborba megy, mi ketten Jurával pedig Berlinbe.

Mivel a gardróbom szét van robbantva (csak kedden jön majd az asztalos megcsinálni a szekrényket), mindenféle kupacokból válogatom négyünknek a ruhákat. Issssteni mulatság...

Most van időm végre írni. Tegnap megérkeztünk Londonba. Magyarországon megdőlt a melegrekord, itt kellemes tavaszi napsütés, 20-22 fok van. Néha még fázom is, hát mit mondjak, nagyon jól esik.
A szálloda egy nagyon furcsa hely, egy hatalmas gyár, méretre és kinézetre az előcsarnoka olyan, mint egy kortárs múzeum. Kb mint a Tate Modern. A szoba minimál stílus, nem olyan puccos, mint az eddigiek, de lényegesen olcsóbb is, a célnak tökéletesen megfelel, kicsi, tiszta, minden van, ami kellhet. A legtutibb benne az, hogy a Marble Arch-nál van, az Oxford Street eleje.

Miután lecuccoltunk, sétáltunk egy nagyot. Tényleg nagyot, mert végül a Borough Marketen kötöttünk ki, ami egy nagy piac (na jó, oda végül taxival mentünk). A gyümölcsök, zöldségek, sajtok, valamint különleges áruk tárháza, tényleg szuper hely, nyári szombat délutánnak megfelelően szinte mozdulni sem lehetett a tömegtől.
Halálos fáradtan vonszoltuk magunkat vissza a szállodába, az Oxfordon olyan dugó volt, hogy a busz is csak araszolt.

Én este hétkor nemes egyszerűséggel elaludtam, azt se mondtam fapapucs. Most persze nem bírok aludni, várom, hogy Jura felébredjen, és nekivághassunk a napnak. Szolíd kis csavargást terveztünk mára, talán Kew Garden, de ez még nem biztos.
Képek később.

Eltűnésem oka nagyon prózai, pisilni sem nagyon van időm.

A vendégszobát szétverték hétfőn, hogy pár hét múlva mint főnixmadár a hamvaiból, gardróbszobaként éledjen fel.

Ez iszonyat mennyiségű porral, és egyéb dzsuvával jár. Fullra járatom a mosógépet, mert holnap reggel megyünk Londonba, és tiszta ruha kell oda is, meg itthon is hagyni, hogy anyunak mosnia ne kelljen, hiszen ő marad itthon a gyerekekkel. Amikor nem mosok, akkor felmosok, talán csecsemő koromban kúsztam ennyit négykézláb, mint most. Ugyanis a házat használjuk - nyilván, tehát ha délután hazajönnek a gyerekek, elfogadható állapotoknak kell uralkodnia.

Jura olyan szinten hajt bent, hogy kb két hete nem láttuk, éjjel jár haza (hajnali 1-2 körül).

Annyi könnyebbség van a dologban, hogy anyu elvitte Ivánt hétfőn magával, így csak két gyereket kell terelgetnem reggel és este. Minden szívással együtt azt kell mondjam, Iván nélkül egy pásztoridill az élet. Ilyenkor érzem azt, hogy mennyi energiát vesz el tőlem az ő nevelése. Rettenetes szomorúság ez bennem, hogy ennyire megkönnyebbülök, hogy valaki leveszi a vállamról az ő felügyeletét. Imádom minden kis porcikáját, de beleőszülök, mire felnő. London után megyünk a Bethesdába egy pszihiáter doki nénihez, akit ajánlottak. Ő úgy tudom autizmus és asperger szakértő, remélem fog tudni nekünk segíteni. Nekem az is jó, ha azt mondja, nincs a gyerekkel az ég világon semmi, én csesztem el valamit vastagon. Akkor mondja meg, mit rontottam el, és hogy hozhatom helyre...

Na nem is erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy holnap reggel elrepülünk Londonba, és alaposan kipihenem magam. Addig meg átrágom magam az előttem tornyosuló kásahegyen.

Milos

Úgy három hónappal a "mi ez" korszak után megérkezett a "miért" korszak...

Közös fagyi

Végül tegnap este nem ment el a Nagyon Fontos Mindenki Ott Lesz partira, és ez jófejség. Valamint a Roger Waters koncertre sem ment el, igaz, hogy oda én sem, pedig legalább annyira vágytam rá, mint ő.
És az is hozzátartozik, hogy Iván évzárójára is eljött, igaz a műsor után visszarohant dolgozni, de legalább ott volt, és ezzel nagyon nagy örömet szerzett nekem is és Ivánnak is.
Emma évzárójára nem jött el, a mázlista, bár én is megúszhattam volna, borzalmas volt. Emmának nagyon szép lett a bizonyítványa, dicséretet kapott technikából. Persze sikerült úgy intézniük, hogy teljesen letörjék szegényt, hiszen a sztár-tanulók kaptak egy csomó könyvet, akinek meg "csak" jó lett a bizonyítványa (értem ezalatt, hogy a szöveges értékelésben szinte csak jókat írnak), nem kapott semmit. Mivel az egész iskolába 24 gyerek jár, lehet, hogy nem haltak volna bele egy pár oldalas színezőbe, így viszont pont azoknak a gyerekeknek vették el a kedvét a szorgalomtól, akikre főleg ráfér a biztatás.
Emma órákig bömbölt a csalódottságtól, főleg mert év végén nagyon belehúzott, és most (teljesen jogosan) úgy érzi, hogy a semmiért dolgozott annyit. A tanárok, és az ő skatulyáik...
Ilyenkor érzem azt, hogy lehet, hogy a waldorf mégiscsak jó választás lett volna.

Hogy ne csak mindig madárcsicsergés legyen...

Kétségkívül minden június súlyosan megviseli a házasságunkat. Jura lassan már haza sem jár, valószínűleg jobban járna, ha bent aludna a munkahelyén. Minden héten elutazik, és amikor nem dolgozik hajnali egyig (hétvégén is), akkor üzleti vacsorákra jár.

Pár hétig még lehet is jópofát vágni ehhez, de elérkezik az a pont, amikor rólam is lehull a bájos feleség álarca, és egy gorgófő tekint ki a fejemből.

És nem azért, mert oly nagyon kéne a segítség a gyerekek körül, hiszen azt kirázom a kisujjamból, jobbára eddig is egyedül csináltam, hanem mert úgy érzem, jogom van a férjemhez.

Egy sötét szörnyeteg okádja a tüzet bennem, forog, és ki akar bújni. Én pedig kínomban inkább azt kívánom, bár ne várnám haza mindig, bár mindegy lenne, jön-e, vagy sem, vagy hova fújja a szél. Látom, hogy ő is fáradt, nyúzott, segítenem kéne neki, nem piszkálni, de bennem meg üvölt egy önző hang, hogy 33 évesen jogom lenne a választott társammal élni.

Az előbb hívott Bukarestből, hogy hurrá, elérte a délutáni gépet, megy Emmáért rajzra (persze előtte még sok dolga lesz, de hétkor ott lesz). Én pedig hiszem is meg nem is, de azért vicceskedve felvetettem, hogy haha, de ha hazajött akkor már kötelező ám velünk is maradnia, nem visszarohanni (este nyolcról beszélünk), ahogy szokott volt mostanában. Hát izé - kezdte -, igazából jó is, hogy felhozom, mert a Sanyi üzletfelének ma lesz Az Éves Legnagyobb Nagyszabású Színes Szélesvásznú partija, és hát mindenki ott lesz, kérdezgetik őt is, hogy ugye biztosan megy...

Ez mondjuk önmagában semmi különös, mert persze előfordul az ilyesmi, csak történetesen ez volt a leges-legutolsó csepp abban a bizonyos pohárban, amibe hetek óta csordogál.

Nyilván kis idő múlva lehiggadok, csak megvonom a vállam, hogy hát evvan. De most úgy érzem, a fülemen gőz tör ki sivítva, vagy én szaladok világgá sikítva.

Faszkivanmá...

A kertet elárasztották a kertészek, a házat a redőnyösök. Emma itthon van, unatkozik, következésképpen engem cseszeget. Nekem ránőtt a fülemre a telefon, mert nagyjából hárommillió elintéznivalóm van, délelőtt ingért és lufiért szaladgáltam, próbálom fejben tartani, hogy a ballagásra mi mindent kell vinni, semmi se maradjon itthon, de közben konténerest keresni, eligazítani félóránként az embereket.

Valamikor kéne szakítanom egy fél órácskát zuhanyzásra, de itt mászkál mindenki a fejemen.

Jura személyes elmondása szerit a Halálcsillag fővezérével tárgyal ma délelőtt, olyan izgulásban volt, hogy épp csak nem kellett őt is bepelusoznom. Mondjuk szerintem ez csak Ede bácsi, a Sanyi embere, akivel tavaly itt grilleztünk a kertünkben, de ő nyilván jobban tudja.

Ja, és a nyuszik hat hetesek, aki kér belőlük, most tegye fel a kezét.

Bahh, rettenetesen megfáztam én is, meg Emma is. Nem tudom hol és mikor, hiszen dögmeleg váltakozik a tikkasztó hőséggel.

Felváltva prüszkölünk és fújjuk az orrunkat.

Éppen lezajlott Emma szülinapi bulija, máris új szerveznivaló tartja gúsba kötve a napjaimat. Iván ballagása. Mivel a ballagók szervezik a büfét, és én csinálom a közös ajándékot az óvónéniknek, plusz Iván ajándéka után szaladgálok. Na semmi komoly, csak lufi, és egy kis plüssel díszített tornacsuka, amit Emma is kapott tavaly.

Mondjuk lufist egyszerűen nem találok, a végén még mászkálhatok Gödöllőig, vagy Fótig.

Közben persze zajlik a szokásos nyári felújítási projekt, a héten várom a redőnyösöket, a kertészeket, jövő héten pedig a festőket.

Jura egészen Londonig (júli 8.) használhatatlan lesz, amikor nem külföldön lesz, akkor válogatott vendégeket vacsoráztat, szórakoztat, és szolgál ki mindenféle számokkal, mérlegekkel és pénzügyi tervekkel.

Így történhet meg az is, hogy se Iván ballagásán, se Emma évzáróján nem lesz ott. Szarul esik? Nagyon. Tudok tenni valamit? Nem igazán. Lenyelhetem a békát, és megpróbálom nem cseszegetni (annyit), mert (tegyük fel) nem tehet róla.

Mivel anyu meg érettségiztet, egy, csak egy legény leszek talpon a vidéken. Míg a többieknek ott lesz a család apraja-nagyja, tántikák és keresztmamikák, én egyszál magamban fényképezek, videózom, lengetek lufit és csokrot. Persze értem én, hogy ez csak egy ovis ballagás, nem az érettségi, de akkor is szar, na. Evvan...

Emma szülinapi zsúrja

Egyszerűen szuper volt. 20 gyerek, 7 felnőtt vett részt rajta.

Elképesztő mennyiségű munkám volt benne, olyan szinten pörögtem, hogy másnap izomlázam volt.

Mivel rettenetes kánikula volt, előző este szerkesztettünk Jurával egy nagy napvédő hálót. Csináltunk akadálypályát a gyerekeknek, főztünk gulyáságyúban paprikás krumplit. A gyerekek ájult örömére bekapcsoltam a locsolót, ők pedig sikítozva rohangásztak a füvön.

Jelentős mennyiségű törölközőt és száraz bugyit, pólót osztottam szét utána.

Persze a malőr sem maradhatott el, elfelejtettem gyertyát és tüzijátékot venni a tortához (3 torta volt ekkora mennyiségű gyerekre), még szerencse, hogy ilyen rendetlen a háztartásom, mert ki tudtunk guberálni nyolc gyertyát egy fiókból.

Mire a gyerekek befalták a tortát, elkezdett ömleni, zuhogni az eső. Míg a felnőttek mentették a menthetőt, a gyerekek sikítva bezúdultak a házba.

A történelem ismétli önmagát 2-3 éve is pont így történt. Mielőtt módszeresen lerombolták volna a nappalit, felvetettem, hogy nézzük meg az ajándékba kapott Aranyhaj dvd-t.

Nagyon cukik voltak :-)

A film alatt hazaszálingóztak, és mire mindenki elment, mi nagyon fáradtan, de nagyon elégedetten dőltünk le a kanapéra.

Nyolc éves

Ez már gombócból is sok. Nagylány már, pár nap, és elvégzi az első osztályt.

Nem nosztalgiázom azon már, hogy milyen cuki kisbaba és tipegő volt. Mert az volt, de mostani állapotát sokkal jobban szeretem. Lehet rá számítani, a világot kezdi felnőtt szemmel is szemlélni. Lehet vele beszélgetni a szó valódi értelmében, már nem egy kis egocentrikus ovis, hanem egy kissé önző nagylány, aki hajlik már az érdemi diskurzusra is.

Végtelenül büszke vagyok rá, mert tehetséges, érdekes és nagyon szeretnivaló ember.

126 cm, 27 kg és 33-as a lába. Már el tudom csenni a zoknijait...

Kaptok még képet, mert mostanában ilyen képes kedvemben vagyok:

Az új lakótársak, Kakaó és Vanilia:

És az új lakótársak a régi lakótárs gazdáik kezében:

Ivánról egy kép csak úgy, mert imádom:

Milosról is egy igen jellemző:

Álljon itt mementóul a történelmi hűség kedvéért, hogy

Most Nem Én Kezdtem El Pedzegetni Még Egy Gyerek Lehetőségét!

A hangsúly azon van, hogy nem én. Hanem Jura.

Egész konkrétan így szólt derült égből:

"Én úgy szeretem a lányokat. Milyen kár, hogy csak két lányom van, és egy csomó fiam."

Könyörgöm, üssetek agyon, ha szülni akarnék még egy gyereket!

Apróbetűsen: ha valaki garantálná, hogy lány, simán vállalnám a dolgot.

Nem, NEM AKAROK TÖBB GYEREKET...

Jura hétfő óta Varsóban van, mostanában ér haza. Én azóta egyedül gyűröm velük a napokat, és három fontos felfedezést tettem.

Először is reggel sokkal hamarabb és nyugodtabban kész van mindenki. Bár fél nyolckor kell indulni, hétre mindenki felöltözve, megreggelizve, megfésülve ücsörög.

Másodszor képtelen vagyok nyugodtan aludni Jura nélkül. De a gyerekek is rosszabbul alszanak ilyenkor, Miloska, akinek még nincs időérzéke, mindig csak apát keresi.

Harmadszor pedig reggel hajmosás közben hirtelen azt éreztem, hogy milyennek érezném az életet három gyerekkel, ha négy, vagy több lenne. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha van x számú gyerekem, akkor x-1-el nevetségesen könnyű.

Szóval reggel nevetségesen könnyű volt három gyerekkel. Eljátszottak egymással a nappaliban, miközben én ráérősen hajat mostam, és egyáltalán nem kellett izgulni miattuk.

Jó volt nagyon, jó három gyerek anyukájának lenni, és ma reggel különösen az volt...

Nagyon hosszú, és főleg rengeteg képet tartalmazó szülinapi poszt...

Ugyanis szombaton szülinapom volt, de a dolgok egészen máshogy alakultak, ahogy azt előzőleg szerettem volna.

Ébredéskor Ian Sommerhaldert láttam meg félmeztelenül, masnival átkötve szembesültem a ténnyel, hogy mivel Jura előző este tapas-vacsizott, nyilván későn jött haza, így lúzerségem végső bizonyítékaként jófejségemet megcsillantva felkeltem én Miloshoz (hajnali öt óráról beszélünk).

Mondjuk Jura is hamar ébren volt, nyolckor már a három gyerek visításától megtört szülők csapatát erősítette.

Nem sokkal később kiderült, hogy meglepetés-program vár rám ezen a jeles napon, mikor is krisztusi korba léptem.

Egy utalvány várt ízléses borítékban, egész napos kényeztető wellness programra, este romantikus, gyertyafényes, pezsgős vacsora egy szép kis étterem teraszán, ahol a langy koranyári szellő érzékien simítja végig hamvas bőrömön, meglebbentve az új Karen Millen selyemruhámat.

Izé, Jura kibökte, hogy igazából Zsófinak ma meccse van a sulijában, és nagyon számít ránk, valamint Danit is elhoznánk másnapig. Mivel anyu érettségi dogákat javított, és nem tudtuk bébiszittelésre kényszeríteni, öten vágtunk neki az útnak.

Először beugrottunk egy falubeli lovastanyára, hogy időpontot kérjünk Emmának.

A tanyához vadvirágos szegélyű út vezetett...

Végül hosszas autókázás után eljutottunk Zsófiék sulijába, amit eddig én csak kívülről láttam. De most be is mentem, és izé hűűűűhaaa és jáááájanyám, valamint aztakurva! szerelem első látásra.

Amint lesz évi négy millám gyerekenként, azonnal ide fogom járatni a gyerekeimet, de frankón attól a szent pillanattól fogva. Ez az iskola minden, amit én egy iskolától elvárok, sőt, őszintén szólva még egy kicsit több is, ami nagy szó az én elvárásaim esetén.

A legtávolabbi pályán folyt a meccs (softball), és a hosszas sétáért az elképesztő látvány kárpótolt:

Kicsit olyan volt, mint belecsöppenni egy amerikai filmbe. Az én három gyerekem a kilátásra kevéssé fogékonyan, a meccsre még annyira sem kíváncsian öt perc után randalírozni kezdett, így leballagtam velük az általános iskola játszóterére.

Ami hát basszus így nézett ki (a teljes udvart gumiőrlemény lapok borították):

Az én gyerekeim azonnal vad játékba kezdtek:

Az épületek, termek nyitva voltak, a játszótér környéki osztályokba kívülről kukucskáltunk be, az alsós termek inkább ovira hasonlítottak (de itt most nagyon jó ovit képzeljetek el).

Alig tudtuk őket hazacitálni (és mi sem túl szívesen mentünk el onnan).

Hazafelé beugrottunk kajálni Gödön egy kisvendéglőbe, ami négy fáradt gyerekkel jóval kevésbé romantikus, mint amennyire gyertyafényes sem volt.

A másnapról a következő szösszenetemben emlékezem meg, mert most rohannom kell Emmáért suliba.

Ennek a posztnak a megírása közben egyetlen fa sem került kivágásra, valamint állatokon sem teszteltem a hatását, ellenben sok időbe telt, valamint tetemes mennyiségű nyál folyt el, miközben képeket nézegettem Ian Sommerhalderről, hogy melyiket is tegyem be linknek. Cserében nyomokban sem tartalmaz ajándékot, tortát, sem más izgató hatású szert.

Rosszfej-e vagyok?

Telefonbeszélgetés a zemberrel este 9-kor, ő kocsiban, én már ágyban.

-Egész nap szörnyű rosszkedvem volt -így ő.

- Meg is értem, szar heted volt. Hétfőn vacsora a lengyelekkel abban az új étteremben, amit az a trendi szakács nyitott, kedden ebéd a Klasszban, este tudtad csak behozni az emiatt elmaradt munkát. Szerda este koccintás a frissen házasodott kolleganőnél, és miután megígérted, hogy csütörtökön hazaesz időben a fene, kicsit elcsúszott a dolog, hiszen nyilvánvalóan munka után el kellett menned vásárolni a holnap esti tapas-vacsira, mivel te főzöl, megcsillogtatva a séf-vénádat az ámuló kollegáknak.

- Hidd el semmi kedvem elmenni arra a tapas vacsira...

- Megértem nekem is fárasztó lenne már a héten ötödik napja szórakozni menni a barátaimmal az esti vacsi-fürdetés-mesélés-altatás helyett. Szar neked, de nagyon...

- Nem értesz meg. Azért vagyok rosszkedvű, mert nem tudjuk méltón megünnepelni a szülinapodat...

- WTF???? Tudod mit? Én most leteszem a telefont...

Hatalmasat nőttek, selymes a szőrük, már nem csak kúsznak, hanem ugrálnak, sétálnak, rohannak néha, és kinyílt a szemük.

Gyönyörűek, édesek, és engem már egy csomószor le is pisiltek...

11 naposak...

Nőnek, szőrösödnek, erősödnek. 4 naposak.
Ha meghallják a hangomat, vagy megsimítom őket, vicces nyikkanásokkal pattognak. Vigyázva kell őket kivenni is, mert könnyen kiugranak az ember kezéből.

Emmácska ma elindult az erdei iskolába. Péntekig lesznek ott, gondolom számos remek programot terveznek nekik.
Napok óta borzasztó nagy izgalomban van, már pénteken be akarta csomagolni a cuccait.
Pénteken jönnek haza, kíváncsi vagyok, milyen élményekkel.

Bréking nyúz!
Tíz éhes szájjal gyarapodott a család:

A megkönnyebbült friss anyuka neki is látott a tejtermelést fokozó étrendnek:


Teljesen váratlanul, (elszámolás okán) jóval hamarabb megszülettek a kisnyulak.
Már nagyon nagy hasa volt, három napja őrült zabálással tetézve, tegnap már olyan kis ideges volt. Készítette a fészket, rengeteg szőrt kitépett. Még csodálkoztunk is, hogy ilyen hamar készülődik, hiszen csak május 21. utánra vártuk a kicsiket.
Ma olyan kis étvágytalan volt, csak a zöldet kívánta. Tizenegy után még semmi nem volt, mire egykor kiléptünk az ajtón, már ott gömbölyödött 4-5 dagi kis gombóc.
Mire visszaértünk Emmával a suliból, megduplázódott a számuk.
Tíz gyönyörűséges, dagadt kis hurka volt két kupacban. Sajnos egy kis halott is. Nyúlmama megkönnyebbülten, és farkas éhesen vetette magát a friss lóherére, amit szedtünk neki.
Míg ő falatozott, én rendberaktam a fészkét, egy újságpapírt tettem a kicsik alá, elkotortam a szennyes forgácsot, és szórtam neki frisset.
Szomorú kötelességemnek eleget téve eltemettem a halott kisnyuszit is, aki látványra egészségesnek tűnt. Ott alszik már a többi állatunk körében, Roticsek, a tengerimalac, számtalan süni, kismadár és vakond között, egy kis vadvirágot tettem a földkupacra.

Anyuci pihen, a kis gombócok pedig egy kupacban mocorognak.

Na haha, minap írtam, hogy én sosem sírok, erre tegnap belefutottam a Benjamin Button különös élete c. filmbe (sajnos csak a közepétől láttam), és úgy bőgtem, mint az apaszamár... :-)

Árnyas Kert

Itt telelt Aranyfül :-)

Árnyas Óvoda

Emma és Iván ovija (és Milosé 2 év múlva :-)

Árnyas Bölcsőde

Miloska bölcsije (és Iváné is :-)

Miloska készíti és átadja az anyák napi ajándékot. :-)

Anyák napja(i)
Három gyerek, három intézmény, három műsor - egy hétre bezsúfolva.
Hosszas egyeztető tárgyalások után szerencsére nem egy napra került a három jeles esemény. Kettőn már túl vagyunk. A bölcsis nem meglepően úgy alakult, ahogy az várható egy csapat 1-3 évestől, ha beküldik őket egy rakat szülővel telezsúfolt szobába. A dadusok énekeltek, a gyerekek bömböltek. Na meg volt az én fiam, aki(nek az anyukája elfelejtett ünneplőt vinni), pecsétes kinyúlt body-ban, pocak alá letolt tréning gatyában bőszen túrta az orrát, és érdeklődve keresett a szemével. Egy cseppet sem volt megijedve, inkább olyan fejet vágott, mint egy lelkes természetbúvár, aki egy rendkívül érdekes állatfajt figyel meg. Aztán észrevette a büféasztalt, egyből betámadta, kétszer húzták vissza.
Aztán véget ért a bömbölés meg éneklés, és lehetett rárabolni a kajára. Milos példás viselkedést tanúsított. Mivel nem ehet sem tejeset, sem olajos magvasat, nagyjából a ropira szűkült a kör. Ő mindenre rámutatott, majd kérdőn rám nézett. Amire azt mondtam, hogy nem szabad, abból nem evett. Pedig ott mosolyogtak a nagy csokis szeletek, meg magos pogácsák.
Gyorsan el is húztuk a csíkot, mert a szívem szakadt meg érte, az én okos nagy fiamért.

Ma Emmának volt a műsora, nagyon megható és szép volt. Azt hiszem én voltam az egyetlen felnőtt a teremben, aki nem sírt. Emma kicsit ijedten kérdezte, hogy miért sírnak az anyukák. Elmondtam neki.
Kicsit később odasúgta nekem: "Anya! Jó, hogy te nem sírsz." Miért? - kérdeztem. " Mert jó, hogy te nem vagy ilyen érzelgős."
Hát ebben maradtunk. Jura szerint annyira az én lányom... Naponta százszor ölelem, csókolom, és ő is engem. Nem hiszem, hogy a mi szerettetünk fokmérője az lenne, hogy taknyom-nyálam egybefolyik nyilvánosan, csak mert a gyerek elmond egy szép verset. Büszke vagyok rá, és tetszett a műsor, és akit ez könnyekig meghat, az sírjon is, ne tartsa vissza.
De én nem vagyok egy sírós fajta. Az elmúlt években négy alkalomra emlékszem, mikor sírtam. A három gyerek születésénél örömömben, és egyszer, mikor azt mondták, Ivánnak lehet, hogy agyhártya gyulladása van. Ez utóbbinál Emma is jelen volt, és annyira megijedt, hogy sírni lát, hogy azóta is emlegeti.
Emma nagy bőgőmasina, minden kis apróságon azonnal ordítani kezd, az óriási könnycseppek szinte spriccelnek a szeméből, mint egy rajzfilmfigurának, de én ne sírjak, mert akkor elveszti a biztonságérzetét.
Ebben maradtunk, és nagyon elégedetten távoztunk a suliból. Csütörtökön még Iván szerepel, és vége a naaagy anyák napi műsoráradatnak.

Internet ügyek
Hónapok óta vacakol. Szakadozik, lassú, lerohad.
Mondhatni ez egy kis családi vállalkozás, nem akartam este, meg hajnalban telefonálgatni.
Aztán meguntam, hiszen ez egy szolgáltatás, telefonáltam. Este későn, hajnalban, ha nem volt net, vagy lassú volt.
Ma eljött a srác, és lecserélte az egész cuccot a tetőn, beállította szépen, és jéééé, működik...
Hamarabb kellett volna elkezdenem izélgetni őket, már hasítana a netem...

Kismamánk az egészségtudatos táplálkozás híve, a zöld-ségek elfogyasztása közben fűnyírói funkciót is ellát.
Sajnos a télen elszokott az ölben hurcibálástól, vagy csak rossz tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban, menekül és kapálózik, ha fel akarom venni. No és a mérete sem az a kimondott kicsinység, bőven nagyobb a macskánál.

No akkor közkívánatra, lekvárfőzés.

Egy csomó ideig meg voltam róla győződve, hogy a lekvárfőzés iszonyatos, embert próbáló középkori kínzásfajta, aminek az eredménye (eper és főleg szilva tekintetében) túlédes fekete ragacs, amitől az ember fosik, mint a lakodalmas kutya (vagy az hányni szokott?).
Aztán egy pár éve felnyílt a szemem, hogy az űrtechnológia már a lekvárfőzést is forradalmasította, kaphatók 2in1, 3in1 porok kis zacsikban, amivel sittysutty megvan az egész cécó. Az ember nem görnyed tizenórákat a forró katlan felett, és a gyümölcs is megőrzi természetes színét.
Pár év alatt arra is rájöttem, hogy nem szabad egyszerre tizen-huszon kilóknak nekiugrani, több körben öt-hat kilóval sokkal emberbaráttabb ez a móka.
Szabadon lehet kísérletezni, nekem a 2:1 arányú sárgabarack:szilva kompozícióm aratta messze a legnagyobb sikert a család körében.
Nem érdemes vízgőz fölött csírátlanítani a csavaros üvegeket, fóliával és fedővel vacakolni, az IKEÁban kapható csatos üveg alaposan elmosva is tökéletes, és évről évre újra felhasználható, csak a gumigyűrűt kell pótolni.

Két évig lemaradtam az eperről. Két éve olyan nagy hőség volt, hogy egy hét alatt letermett minden, mire észbe kaptam, már nem volt. A tavalyi eperszezont pedig elmosta az eső, minden szétrohadt, az a kevéske eper, ami kapható volt, nagyon drága és ízetlen volt.
Idén elhatároztam, hogy nem csúszhatok le az eperről. Amint megláttam kíírva az utak mentén, hogy "magyar eper", tudtam, eljött az én időm. Úgy döntöttem, 6-800 ft/kg nekem már megfelelő.
Szombaton be is csattogtam az egyik fóti zöldségeshez, aki jóformán ingyen rámtukmálta az összes nyomi epret, amije még maradt, mondván vigyem csak el, ez holnapig már szétrohad neki, ő csak kidobná.
Így jutottam kb. 7 kg eperhez 2400 ft-ért. Tényleg nyomi volt, meg apró, de nem penészes, ez pedig köztudottan a legjobb fajta befőzni. Pucolás, és áldozatos minőség ellenőrzés után maradt 6 kg, amit 3 kg cukorral befőzve jó néhány üveg gyönyörű és finom eperlekvárra tettem szert.
Eperből még legalább egy, de inkább két ilyen körre számítok, olcsóbban, vagy drágábban, pár száz ft belefér.

Szóval mikor van eperszezon? Tapasztalatom szerint az első komolyabb legalább 5-7 napig tartó napsütéses időszak után, amikor megjelenik a zöldségesek standján a "Magyar eper!" felirat. Akkor nyomás a boltba, beszerezni a megfelelő befőző cuccokat, porokat (Haas, Dr. Oetker, stb mind gyárt ilyet), cukrot, üveget, és lehet szimatolni a zöldségeseknél.
Aztán gyertek dicsekedni a remekművekkel! :-)

Szombaton ezen az előadáson voltunk, Birdhouse Factory ennek az előadásnak a címe, nagyon szuper volt. A klasszikus cirkuszi attrakciók (guminő, zsonglőr, bohóc, légtornász, artista, stb.) egy nagyon látványos közegbe helyezve.

Eseménydús hétvége - főleg állatok és szórakozás...

Újra kismama a fedélzeten! Ezúttal szerencsére nem én, hanem Aranyfül, alias Hegylakó az, aki anyai örömök elé néz. A nyúlfi áldás az én szülinapom környékén várható. Pénteken hoztuk haza puha forgáccsal kibélelt kifutójába, azóta is kényezteti a család apraja-nagyja. Zsenge pitypangot és tyúkhúrt kap, aki arra jár, simít rajta kettőt-hármat. Mivel a bejáratnál van a ketrece, elég nagy jövés-menés van nála. Jura odáig merészkedett, hogy megemlítette, elvihetném az állatorvoshoz egy kontrollra, mondhatni terhesgondozásra...

Befőztem a szezon első lekvárját, ami igen jól sikerült. 9 kg eperlekvár dunsztolódik csendes magányában a konyhán. (A későbbi visszakereshetőség miatt jegyzeném meg, hogy 6 kg eper, 3 kg cukor, 2 citrom leve, 3 zacsi Haas quittin 2:1, és 1 zacsi 3:1 ugyanaz volt az arány).

Vasárnap megnéztük Emmával a Maci Lacit, hát jujjj deszar volt...

Nem tudom, mi van velem, éjjel két volt pasimmal (szeretőmmel) is álmodtam. De hogy miért pont ezzel a kettővel (még jó, hogy nem az összessel, elég sem lett volna ez a pár óra alvás), a jó ég tudja, és hogy miért pont ezt (semmi különöset)...
Az a haszna megvolt, hogy reggel felébredve nagy örömmel konstatáltam, hogy a legjobb pasim mellett horgonyoztam le...

De hogy meséljek még. Főleg állatügyek, és húsvéti visszaemlékezések.

Mivel nálam a Húsvét a világ legjobb ünnepe, ezért mindig nagy lendülettel készülök rá. Mondjuk idén pont nem, mert ágyban fetrengtem egészen szombatig, amikor is félig szédelegve megejtettük a húsvéti bevásárlást.
Azazhogy ajándékokat. Milos kismotort, Iván jáva építőt, Emma pedig tengerimalacot kapott.
Minden tele van a húsvétra ne vegyünk élő állatot mizériával, de mit csináljak, ha egyszer pont úgy jön ki a lépés, hogy ilyenkor ideális megvenni.
Négy éve a Nyúl hozta Chilit is, aki azóta remek családtag lett, és azon ritka alkalmakkor bánom csak meg, amikor összeszarjakakálja, -hugyozzapisili az előszobát.
Három éve kórházban hédereltem, örültem, hogy luk van a fenekemen...
Két éve kis jóindulattal állíthatjuk, hogy a Nyúl hozta Milost, talán említenem sem kell, hogy ez is remek döntésnek bizonyult.
Tavaly na jó, tavaly tényleg impulzív vásárló voltam, ellágyultam a veresi piacon, és vettünk egy igazi élő nyuszit. Mentségemre szóljon, Aranyfül tényleg iszonyat jófej nyúl lett, és ha nem vesszük meg, pár héten belül nyúlpaprikásként szagolta volna alulról az ibolyát.
Nagyon mellékszál, hogy télire beköltözött az Árnyas Kertbe, ami az ovis állatsimogató, hogy ne fagyjon meg egymagában itthon. Most tudtam meg, hogy egy nálánál tíz mérettel kisebb lógó fülű törpenyúl végigverte az egész bandát, csak a mi nyulunk úszta meg ép bőrrel, lehet, hogy átkereszteljük Hegylakóvá. A gyerekek már nagyon nyígnak, hogy hozzuk haza, és én hajlok is rá, de előbb (amennyiben lány) elviszi Laci bácsi (az ovis gondnok) bepároztatni, és lesznek kisnyulak. Terveink szerint.

Rengeteg állatunk van, de végül is vidéken lakunk, van nagy házunk és kertünk, én itthon vagyok egész nap, simán belefér. Arról nem is beszélve, hogy szilárd meggyőződésem, hogy jót tesz a gyerekek lelkének, ha állatok között nő fel. Persze nem olyan állatok között, mint én, mert azok kocsmában laktak, büdösebbek és hangosabbak voltak, mint az igazi állatok.

Egy szó, mint száz, most van egy malackánk, aki rendkívül félénknek bizonyult eddig, remélem hamarosan beleszokik a családi miliőbe, és hangos visításba kezd, ha zacskózörgést hall. Mert egy igazi tengerimalac ilyen, buta, jóindulatú, visít és kurrog. Amióta az öröklött malac eltávozott az örök szénaföldekre, hiányzik egy kis házi bűzgenerátor. Bár mondjuk annak itt van Chili...
Ha a halakat nem számolom, van négy állatunk, ami teljesen rendjén van így falusi viszonylatban, és akkor erővel tartom magam vissza attól, hogy ne vegyek pár csirkét, házi tojás reményében...

Ivánduma
- Ivánkám jó volt az ovis kirándulás a Vácrátóti Botanikus Kertben?
- Igen, nagyon jó volt!
- És mondtad az óvónéninek, hogy te már voltál itt?
- Igen, mondtam.
- Na és mit mondott erre?
- Azt hogy Ivánka ne kiabálj...

Színházklub

Voltunk kétszer színházban is, következzék itt a szigorúan vett saját véleményem.

Mikve - Pesti Színház
Anyu ajánlotta, és én is csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Mondjuk eleve Eszenyi Enikőt nagyon szeretem azóta, amióta egyszer ezer éve láttam, mint Nóra.
Ezt a darabot szerintem minden nőnek látnia kéne annyira rólunk szól. A színház csurig volt, pótszékeken ültek, álltak emberek. A végén szűnni nem akaró vastaps. Meg is érdemelték, döbbenetesen jó előadás volt.

Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe - Nemzeti Színház
Életem egyik legszörnyűbb színházi élménye, ezt biztosan állíthatom. Ráadásul három felvonásban, a végére már meg akartam halni. Inkább, mint hogy néznem kelljen ezt a vérborzalmat. Az eleje még csakcsak, basszus tök jó színészekkel (és Kulka egyébként is szívem csücske), de második felvonásra az írók-rendezők gyógyszere oly mértékben gurult el, hogy csak a jólneveltségem tartott vissza attól, hogy ki ne fussak sikítozva.
Jurának tetszett, ez nagymértékben jellemzi kettőnk ízlésvilágának messzeségét. Simán lehet, hogy csak az én proliagyam nem emelte be a magaskultúrát.

Itt vagyok, élek, majdnem virulok is.
Tudom, egy teljes hónapja nem írtam, de mentségemre szóljon, gép előtt sem nagyon ültem.
Egy brutál vírus rászabadult a gyerekekre, több mint három hétig nyomták itthon az ágyat, és nyiszatolták az idegeimet. Emma repetázott is.
Mire minden gyerek felgyógyult, engem nyírt el egy olyan fejfájás, hogy azt hittem belepistulok. Ez is több hétig tartott, a végére totál szétestem, enyhén nyáladzó kakatón biomasszává lényegültem.
Következett egy három napos szünet, mire múlt kedden újra fellobbant a fejfájás, soha nem látott erősséggel, estére már rezgő kocsonya maradt az agyam helyén. Reggelre kipurcantam, a nyirokcsomóim alma méretűre duzzadtak, a fejemen lévő összes mindenem kegyetlenül fájt (fül, fog, állkapocs, torok, szem, tényleg minden).
Három napig nyomtam az ágyat, mire magamhoz tértem. Utoljára három éve voltam ilyen szarul, mondjuk akkor kórházba is kerültem.
Végül Jura elcipelt dokihoz, kaptam antibigyót, és tádám, csodák csodája, meggyógyultam.
Az elmúlt másfél hónap tanulsága számomra az, hogy az élet egészen csodás, ha nem fáj az ember feje.
Most próbálom utolérni magam a házimunkával, és nagy bánatomra a Húsvétra sem úgy tudtam felkészülni, ahogy szerettem volna.
Holnap jönnek szétkalapálni a konyha egy részét, hogy az mzs-től örökölt hűtő beférjen.

Tegnapra Iván is belázasodott. De igazán vacakul csak ma reggel lett, természetesen, hiszen ma van a kimenõnapunk Jurával. Miloska már jobban van, de legyen is, napok óta rá van nõve a cicire. Emma szinte gyógyultnak minõsül.
Õ már megy suliba jövõ héten, a fiúk még itthon nyomják az ágyat, és nyúzzák az idegeimet.
Minden jel az influenzára utal, bár ez ìgy nem lett kimondva az orvos által.

De hogy jó hírt is mondjak, kaptam eeegy (dobpergés) iPad-et Jurától. Biztos azért, mert nagyon jó voltam, ès nagyon régóta vágytam rá. Így most otthon hagyva az ispotályt, itt ücsörgök a Pastramiban, villásreggelizem, ès az ètterem wifijét használva blogolok arról, hogy milyen szar is nekem. De tekintettel a körülményekre, elég kicsi átéléssel.

Jura most már tényleg kihúzza a gyufát. Megunta az olcsó kifogásokat, hogy miért is jön későn haza.
Bakker, lejárt a vacak "túlóráznom kellett", "tengerentúli hívásom volt" megette a kutya a házimat típusú kifogások ideje.
Most azt állítja, hogy Jerry O'Connell-lel vacsizik.
Nevetséges!
Azt hiszem előkeresem a szebbik sodrófámat, és megkenem a képes felét, ha előkerül...

Természetesen tegnap éjjel Milos is belázasodott. Nem nagyon, pont annyira, hogy ma már nem ment bölcsibe, kellően nyűgös volt, annyira viszont mégsem volt beteg, hogy ne bontotta volna le a házat.
Halálra szekálta Emmát is, aki viszont még mindig kutyául van, igaz ma már csak estére lázasodott be, de a péntek óta tartó köhögés és lázvonat úgy elgyengítette, hogy egész nap fekszik.
Ivánt azért elvittem előkészítőre, addig egy új szitter vigyázott a közkórházasokra, de a fodrászt le kellett mondanom. Nyilván roppant önző dolog, de akkor is eléggé elkeseredtem emiatt.
Nem vagyok egy ápolónő alkat. Engem a betegek rettenetesen idegesítenek, még akkor is, ha azok a saját szeretteim. Erőt próbáló feladat számomra pontosan adagolni a számtalan cseppet, kúpot, szuszpenziót és szirupot.
Mivel péntek óta éjjel is ápolok, mostanra sikítófrász-szerű menekülési kényszerem van, masszív fejfájással megspékelve.
Iván egyelőre tartja magát, ő valószínűleg szombaton fog lerobbanni, amikor a várva vágyott szabadnapom lesz.

Minden szempontból rendhagyó krupp ez. Egyszerűen nem akar behurutosodni, helyette száraz, irritáló köhögésbe csapott át.
Eredetileg nem terveztem elmenni a saját dokinkhoz Emmával, egy vírusos gyereket mi a fenének vigyek, szombaton már látta az ügyeletes. De most mégiscsak elviszem, mondjon ő Á-t, vagy B-t. Szívem szerint adnám neki a köhögéscsillapítót, de orvosi megerősítés nélkül nem merem, a fenének se hiányzik egy tüdőgyula.

Muhhhahhahahaaaaa!
Kicsesztem Mörfivel!
Akkurátusan összeraktam a kórházi cuccot egy kis gurulós bőröndbe, még a szemüvegemet és a wc papírt sem felejtettem ki, bepakoltam a gyereket a kocsiba, és elhúztam Vácra.
Beálltam a kórház parkolójába (ehheheeehheee), és úgy mentünk át az ügyeletre.
Ahol egyrészt kiderült, hogy egy nyolc éves is lehet kruppos, valamint az is, hogy nem vagyok megbízható lázérzékelésben.
Mert hogy megkérdezte a doki néni, hogy lázas-e most a gyerek. Mondtam neki, hogy talán egy kicsit. Akkor mérjük meg. 39,8. Öhhhh...
Minden másban a szokásos, rectodelt, sok folyadék, lázcsillapítás, hidegpára, satöbbi...
Nem kell bent maradni a kórházban, persze ha rosszabbodik, vissza kell menni.
Bár kórházi parkolásért lehúztak rólam ötszáz jó magyar forintot, nem bánom. A kis beteg itthon lábadozik nagy békességben.

Krupp...
Na neeeee!
Sikerült majdnem 8 évesen egy frankó kruppot bekapnia. Másra sem vágyom ezen a szép esős szombat délelőttön, mint ügyeletre mászkálni. Most taktikát változtattam, és szépen összekészítve vár a csomagtartóban a kórházi cucc Hátha Mörfi törvényei alapján nem tartanak bent...

Ivánduma

Hajnalban egy kicsi álomszagú test bújik be a takaróm alá, szorosan rám tapad, és azt suttogja:
- Anyaaa! Azt álmodtam, hogy hozzád bújok, és rózsaszín szívek szálltak fel belőlünk.

Diadalmas jelentés az első napirendes hétvégéről.

Szombaton rögtön egy kimenős nappal indítottunk. Az eredeti ötlet az volt, hogy rendszerezzük a kimenős napokat, két hetente egy teljes napra, és akkor a maradék napokon ne tünedezzünk el néhány órákra.
Így is lett, szombat reggel felkerekedtünk Jurával, és nekivágtunk a tavaszi városnak. Egy gyors DM után következett egy lassú reggeli egy kávéházban.
Utána a Westend, mert furulyát akartunk venni Emmának, de sajnos az a hangszerbolt bezárt. Ültünk és punnyadtunk, mikor is kipattant a fejünkből, hogy menjünk el egy dayspa-ba valami kényeztetésre. Még szerencse, hogy az I-Style-ban van internet, gyorsan foglaltunk is egy helyet este 7-re a Sen Spa-ba.
Ittunk egy koktélt, betoltunk egy kis desszertet, és beültünk a moziba.
Az Elhajlási engedélyre esett a választásunk, és ez volt a legjobb, amire jegyet vehettünk. Kicsit becsípve, kettesben ez egy tökéletes film volt. Halálra röhögtük magunkat. Családosoknak kötelező, olyan poénokkal van telerakva, amit csak azok értenek meg igazán, akik maguk is ezt nyomják nap mint nap. Ráadásul ahhoz képest, hogy a Farelly fivérek rendezték, nagyon visszafogottan szerepelt benne a kakahumor.
Ezután még kicsit sétáltunk a belvárosban, majd belevetettük magunkat a kényeztető fürdőbe, és masszázsba. Késő este értünk haza.
Tökéletes nap volt, rég nem voltam ennyire kisimult.

Másnap délelőtt kreatív órát tartottunk.
Emma és Iván barátság-karkötőt fontak (maradék fonal és vasalógyöngy szükséges hozzá), Milos pedig újságot tépkedett.
11-re nyilvánvalóvá vált, hogy minden híresztelésekkel ellentétben még mindig ragyogó az idő, így amíg Jura a karnist szerelte, mama pedig főzött, én kimentem a gyerekekkel a kertbe. Hátul meleg napsütés volt, ami igazán kedvez egy alapos sarazásnak.





Ebéd után csendespihenő, aztán újabb kirándulás következett. Most a Püspökszilágy és az utána jövő falu között lévő horgásztó volt a célpont.




Felfedeztünk egy kis ösvényt, ami az erdőbe vezetett.


Találtunk egy magaslest is.


Ahová csak szegény Miloska nem mászhatott fel (én meg nem akartam).


Igazán jól sikerült kis túra volt, Milos is végiggyalogolta.
Hazafelé beugrottunk a cukiba, és mivel Milos semmit ilyesmit nem ehet, még egy tejmentes gofri is összejött vacsira.
Hajmosás, fekvés, elájulás.

Összegezve: lényegesen kevesebb volt a vinnyogás, veszekedés, az unatkozásból fakadó rosszalkodás. A sarazásban kiváló partnerek, vagy egy órán keresztül mélységes egyetértésben kotyvasztották a szmötyit. Napi kétszer voltak levegőn, ez pedig jó hatással volt az esti elalvásra is.
Felkerült a karnis a helyére.
Nem mondom, hogy mindig ilyen lesz, de a viszonylag szigorú napirend megakadályozza, hogy szétcsússzanak a dolgok, és végül semmi se történjen meg, amit elterveztünk. Lényegesen élvezhetőbb így az élet.

Rájöttünk, hogy a kiránduláshoz nem szükséges a budai hegyekbe menni (főleg mivel ott elég nagy a népsűrűség egy tavaszi hétvégén), maximum 20 percnyi kocsiútra remek felfedezésekre váró helyek vannak itt a környékünkön.

Ma kondizás után olyan dolgokat fedeztem fel a testemen, amikhez évek óta nem volt szerencsém. Izmok, gödröcskék. Csak ámultam, és bámultam.
Rögvest át is csattogtam a Müllerbe, és megjutalmaztam magam a régen áhított arckrémmel.