Eltűnésem oka nagyon prózai, pisilni sem nagyon van időm.

A vendégszobát szétverték hétfőn, hogy pár hét múlva mint főnixmadár a hamvaiból, gardróbszobaként éledjen fel.

Ez iszonyat mennyiségű porral, és egyéb dzsuvával jár. Fullra járatom a mosógépet, mert holnap reggel megyünk Londonba, és tiszta ruha kell oda is, meg itthon is hagyni, hogy anyunak mosnia ne kelljen, hiszen ő marad itthon a gyerekekkel. Amikor nem mosok, akkor felmosok, talán csecsemő koromban kúsztam ennyit négykézláb, mint most. Ugyanis a házat használjuk - nyilván, tehát ha délután hazajönnek a gyerekek, elfogadható állapotoknak kell uralkodnia.

Jura olyan szinten hajt bent, hogy kb két hete nem láttuk, éjjel jár haza (hajnali 1-2 körül).

Annyi könnyebbség van a dologban, hogy anyu elvitte Ivánt hétfőn magával, így csak két gyereket kell terelgetnem reggel és este. Minden szívással együtt azt kell mondjam, Iván nélkül egy pásztoridill az élet. Ilyenkor érzem azt, hogy mennyi energiát vesz el tőlem az ő nevelése. Rettenetes szomorúság ez bennem, hogy ennyire megkönnyebbülök, hogy valaki leveszi a vállamról az ő felügyeletét. Imádom minden kis porcikáját, de beleőszülök, mire felnő. London után megyünk a Bethesdába egy pszihiáter doki nénihez, akit ajánlottak. Ő úgy tudom autizmus és asperger szakértő, remélem fog tudni nekünk segíteni. Nekem az is jó, ha azt mondja, nincs a gyerekkel az ég világon semmi, én csesztem el valamit vastagon. Akkor mondja meg, mit rontottam el, és hogy hozhatom helyre...

Na nem is erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy holnap reggel elrepülünk Londonba, és alaposan kipihenem magam. Addig meg átrágom magam az előttem tornyosuló kásahegyen.