Hogy ne csak mindig madárcsicsergés legyen...

Kétségkívül minden június súlyosan megviseli a házasságunkat. Jura lassan már haza sem jár, valószínűleg jobban járna, ha bent aludna a munkahelyén. Minden héten elutazik, és amikor nem dolgozik hajnali egyig (hétvégén is), akkor üzleti vacsorákra jár.

Pár hétig még lehet is jópofát vágni ehhez, de elérkezik az a pont, amikor rólam is lehull a bájos feleség álarca, és egy gorgófő tekint ki a fejemből.

És nem azért, mert oly nagyon kéne a segítség a gyerekek körül, hiszen azt kirázom a kisujjamból, jobbára eddig is egyedül csináltam, hanem mert úgy érzem, jogom van a férjemhez.

Egy sötét szörnyeteg okádja a tüzet bennem, forog, és ki akar bújni. Én pedig kínomban inkább azt kívánom, bár ne várnám haza mindig, bár mindegy lenne, jön-e, vagy sem, vagy hova fújja a szél. Látom, hogy ő is fáradt, nyúzott, segítenem kéne neki, nem piszkálni, de bennem meg üvölt egy önző hang, hogy 33 évesen jogom lenne a választott társammal élni.

Az előbb hívott Bukarestből, hogy hurrá, elérte a délutáni gépet, megy Emmáért rajzra (persze előtte még sok dolga lesz, de hétkor ott lesz). Én pedig hiszem is meg nem is, de azért vicceskedve felvetettem, hogy haha, de ha hazajött akkor már kötelező ám velünk is maradnia, nem visszarohanni (este nyolcról beszélünk), ahogy szokott volt mostanában. Hát izé - kezdte -, igazából jó is, hogy felhozom, mert a Sanyi üzletfelének ma lesz Az Éves Legnagyobb Nagyszabású Színes Szélesvásznú partija, és hát mindenki ott lesz, kérdezgetik őt is, hogy ugye biztosan megy...

Ez mondjuk önmagában semmi különös, mert persze előfordul az ilyesmi, csak történetesen ez volt a leges-legutolsó csepp abban a bizonyos pohárban, amibe hetek óta csordogál.

Nyilván kis idő múlva lehiggadok, csak megvonom a vállam, hogy hát evvan. De most úgy érzem, a fülemen gőz tör ki sivítva, vagy én szaladok világgá sikítva.

Faszkivanmá...