Már megint egyedül

Jura vitorlázik a szépséges Adrián, képeslapkék lágyan fodrozódó tenger a háttér a gyöngyöző söröskorsók mögött a Facebookon posztolt képeken.
Tulajdonképpen mostanra alig bosszantóbb, mintha Bukarestben nyomná a melót, mindegy is hol van, itt nincs, ismerős mindennapok, iskola, ovi, reggeli készülődés, délutáni rohanás, esti rutin.
Az első éjszakát komplett végighánytam valami vírus okán, szerencsére csak azután lettem rosszul, hogy elaludtak a gyerekek, és reggelre elmúlt, csak az szép zöld gyep a fél hetes kelés ne lett volna.
A főiskoláról már napi szinten kapom a leveleket, próbálok kapaszkodni, tárgyfelvétel, csoportbontás, várólista, kreditindex és még egy csomó számomra teljesen kínai dolog.
A nyári lazsálás után szinte felrobbant az élet, pörögnek az események, a szervezni-, intéznivalók.

Beiratkozás, és tükörbenézés...

Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.

Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.

Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.

Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.

Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.

Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság kétes magasztos örömeibe.

Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.

Emma az érzékeny

Emlékeztek még a Mi szemüvegesek c. könyvre? Nekem ez volt az első könyv, amit olvastam. Az egészből csak ennyire emlékszem (van aki szerint jobb is ez így :-) )
Én is szemüveges kislány voltam, és bár sosem csúfoltak a szemüvegem miatt, azért elég önbizalomhiányos voltam.
Emma is szemüveges, az én hülye gyorsan romló szememet örökölte.
Ő nem annyira önbizalomhiányos, viszont nagyon érzékeny.
Ma én mindenféle itatot válogattam a nappaliban, ő pedig a tv-t nézte (valami béna tiniműsort). Szomorúan felém fordult, és azt kérdezte:
" Anya! A tv-ben mindig az okoskodókat, és a bénákat ábrázolják szemüvegesnek. Ez igazságtalan. Miért van ez így?"
Nem tudtam neki válaszolni. Annyit viszont elmondtam megnyugtatásul, hogy a felnőtt filmekben viszont a nagyon okos embereket, tudósokat, professzorokat szokták szemüvegesnek ábrázolni.
De ő csak egy kamasz kislány, aki menő akar lenni, nem professzor...

A közösség ereje

Egyedül nem megy... ezt már régebben tudjuk. A legtöbb ember csoportban jobban tud a céljaira koncentrálni, ha hasonló célokkal rendelkező emberek között van. Ezeknek a csoportoknak a megalakulásához remek színtér a facebook. Vannak fogyókúrás, tornázós, takarítós, kötős, varrós csoportok (és biztosan vannak olyan csoportok is, amit el sem tudok képzelni, és nem is akarok :)
Nagy meglepetésemre nem találtam pénzügyi csoportot. Biztos van, csak az a csapat, akiket én ismerek ott, nem tudott egyet sem. Hát csináltam egyet.
Most azt gyógyítgatom, tanulgatom, hiszen senki sem pénzügyi szakember, én legkevésbé, amolyan vak vezet világtalant alapon vezetgetjük egymást.
Én leginkább a közösség húzóerejében bízom, talán kevesebben adjuk fel menet közben, ha ott vannak a többiek.

Fókuszban a pénzügyek

Nehéz kérdés, igazán. Legkésőbb tényleg most igazán foglalkoznunk kell vele (és már így is késésben vagyunk). Most fejeztem be az Ősember a pénztárcámban c. könyvet. Egészen lebilincselő, és nagyon egyszerű, sajnos igaznak tűnő választ ad arra, miért fogy el mindig minden pénz hónap végére. Bármenyit is keres az ember.
Nem spoilerezek, olvassátok el ti is!
A könyv kapcsán nagy felismerésem, hogy tényleg el kell kezdenem dolgozni hamarosan, méghozzá egy jó szakmában (tudom kadarm, te megmondtad, és én utálom ezt beismerni, de igazad volt). A gyógypedagógia pedig nagyon annak tűnik, persze csak akkor, ha magánzóként csinálja az ember, és nem a helyi NevTan kulimunkásaként.
Nem titok, 14 év van közöttünk, és mire Jura eléri a nyugdíjas kort (tegyük fel 65 éves korában), az 16 év múlva lesz, éppencsak leketyeg a házhitel, és még mindig lesz egy egyetemista gyerekünk, tehát addigra nekem bőven aktív keresőnek kell lennem (én akkor még mindig "csak" 51 éves leszek).
Nem titok az sem a józanul gondolkodó emberek számára, hogy a mi korosztályunk már nem fog nyugdíjat kapni. Senki. Tényleg! El kell kezdeni az öngondoskodás alapjait lerakni, mert én nagyon nem szeretném Állam Bácsira bízni magam főleg nem egy olyan kiszolgáltatott korban, mint az időskor, mert Állam Bácsi leginkább egy hazug tolvaj, bárki arcát is öltse magára. És természetesen a gyerekeim nyakán sem akarok élősködni.
Próbáltam csinálni ezt a pénzügyi háztartási izét, hát próbáltam én. De ki hitte volna, hogy ez ilyen mocsok nehéz?! Hogy minden megmagyarázható, az utolsó gombóc fagyi is. Hogy nehéz ezt ketten csinálnunk, mert egymást mentegetjük, magyarázzuk. Hogy ránézünk a havi kiadásokra, és sehol sem találunk egy kiugróan  magas összeget, amire azt mondhatnánk: AHA! Megvagy, most nyakon csíptelek! Ki hitte volna, hogy ennyi megy el mittomén babkonzervre, vagy cipőre, vagy rendelt pizzára, kurvákra, könyvekre, cigire.
Persze közben azért szépen javulunk, folyamatosan csökkentjük az adósságainkat, elkezdtünk megtakarítani. De még mindig nem eleget...
Ha feltételezem, hogy mindhárom gyerek érettségi után egyetemre megy (és ott 5 évet tölt el), 2032-ben végez a legkisebb is. Én 54 éves leszek, Laci 68.
De mondok jobbat, 2023-ban (3 évvel a házhitel lejárta előtt!) ideális esetben lesz egy egyetemet kezdő, egy érettségiző, és egy nyolcadikos gyerekünk. Az elsőosztályos iskolakezdésen kívül ez a három év viszi a legtöbbet, és nekünk abban az évben meg lesz mind a három.
Érdemes leülni egy darab papírral (excel táblábval), az éveket szépen sorban leírni, és hozzárendelni a családtagok aktuális élethelyzetét. Döbbenetes, és egyben rémisztő is. Próbáljátok ki.
Apró körkérdés, nem számosítva, nem nevesítve, ti rendelkeztek megtakarítással?

Morfondír újra és újra...

Úgy látszik tényeleg sok Csakazaolvassát, és Vaslédit olvasok, mert egészen más szemmel kezdem nézni az életemet, és körülöttem élők életét.
Ezért kaptok most egy csomó merengést itt a blogomon, csak annyi különbséggel, hogy én nem tudom olyan jól megfogalmazni, mint a fent említett bloggerek.

Meséltem az uszitáborról, ahova nem voltam képes szocializálódni. Azon túl, hogy más élethelyzetben vagyunk, mint ők, ez nekem nem feltétlenül szokott gondot okozni abban, hogy legalább egy kicsit szóbaelegyedjek valakivel. De azon az utolsó napi bográcsozáson valami derengeni kezdett, hogy talán  mégsem feltétlenül csak bennem van a hiba (már amennyiben hibának tekinthető, hogy egy az enyémmel tökéletesen más értékrendet, és életstílust képviselő csoporttal nem tudok szót érteni úgy igazán).

Vannak barátaink, össze is szoktunk járni, ilyenkor mind együtt ülünk egy kupacban, és dumálunk. Mindenféléről. De az is előfordult már, hogy én merültem beszélgetésbe a barátnőm férjével, míg az én férjem szaladt a gyerekek után. Vagy fordítva. A pasik is simán csatlakoznak a csajos dumához, és én sem jövök zavarba, ha egy kocsinak nem csak a színe, hanem esetleg a forgatónyomatéka is szóba kerül, és ráadásul ez nem okoz meglepetést a baráti társaságunk férfi tagjainak. A vendégek kifejezetten Jurától érdeklődnek a menü iránt, nálunk ő süt-főz egy ilyen alkalomra különleges dolgokat, bográcsozni viszont én szeretek jobban. Előtte és utána mindketten pakolunk és takarítunk.
Lehet, hogy az egész abból indult ki, hogy tényleg muszáj mindkettőnken szinte mindenben részt venni, különben beledöglenénk. Jura egyébként is nagyfokú tisztelettel viseltetik a nők iránt. Erre az anyukája alaposan megtanította. Ahogy minden házimunkára is, mert (idézem) őt aztán nem fogja szidni a leendő menye, hogy milyen egy lutsta, életrevalótlan fiút nevelt.
És talán a hasonló hasonlót vonz elv mentén a baráti körünk is nagyjából hasonló felfogású emberekből áll.

Ezért aztán nagyon furcsa volt szemlélni egy "hagyományosan működő" baráti társaságot.
Ismeritek? Mint abban a röhejes netes viccben, hogy hogyan főz a férfi (nő bevásárol, előkészít, pácol, terít, mittomén ilyenek. Pasi odaáll a grill elé, megsüti az első pár húst, anyu megsüti a többit, tálal, elpakol, mosogat, stb - linket szívesen fogadok, én nem találtam-).
Na én ezt a viccet láttam élőben!
Nők előkélszítették a kaját, a zerős férfiemberek tüzet raktak, majd beledobálták a bográcsba a cuccot, és kevergették (egy ideig).
Már annál a pontnál furcsán néztek rám, amikor odamentem a Szent Tűzcsináláshoz. Egy nő? De egyébként is mit szólna bele egy nő a Férfiak Fontos Beszélgetésébe (hímsoviniszta heccelődés, izléstelen, gyerekes beszólogatások)?
Férfiak és nők sosem elegyedtek. A férfiak nagyon fontosan mászkáltak, a nők kis csoportokba verődve beszélgettek a gyerekekről.
Az egész akkor vált kifejezetten karikatúra-szerűvé, amikor a Nagy Erős Férfiak focizni kezdtek. Szerencsére Jurát nem hívták, mi maradtunk a bográcsnál kevergetni. Egy nő sem merte a bográcsot meg sem közelíteni. A férfiak mindeközben félmeztelenül ordítva rohangáltak a labda után, röhejes poénokat kurjongattak egymásnak, és pikáns, egyértelműen kétértelmű megjegyzéseket kiabáltak asszonyaiknak. Eközben a nők úgy tettek, mint akik szurkolnak, meg alélnak az izzadt férfitestek látványától, közben a férjeiket beszélték ki, és terelgették a gyerekeket továbbra is.
Végül végetért a nagy meccs, előkerült a Főbográcsmester, visszaadtam neki a fakanat. A srác kevert még rajta kettőt,  homlokráncolva, a nagy munkától megfáradva bejelentette, kész a vacsi.
Nagyon tanulságos pillanat volt, amikor véletlenül meghallottam néhányuk beszélgetését. Az egyikük azt mondta, hogy ő nem is akart focizni, a másikuk erre bólogatott, mire a bográcsos srác közölte, hogy ő egyenesen utál focizni... Ott azért egy picit megsajnáltam őket, Férfinak lenni sem lehet egyszerű...

Nem tudok egy ilyen társaságba bekapcsolódni, egyszerűen képtelen vagyok. A felfogásom, az értékrendem fényévekre áll ettől. Csak most, hogy olvasom a poszt elején említett blogokat, most látok igazán a mélyére ennek az egész jelenségnek, kaptam szavakat arra, hogy megfogalmazzam, mi ijeszt meg ebben az egészben, és mi az, amitől a lányomat féltem a jövőre nézvést.

Kezdek kicsit feminista lenni mostanában...

Persze megtehetem egy olyan férjjel, aki az esetek túlnyomó többségében komolyan vesz, partnerként kezel. Nem minden esetben, mert én sem veszem őt minden esetben komolyan. Mert van, hogy az ember úgy viselkedik, hogy azt nem lehet komolyan venni, oda kell koppintani. Akkor van ez jól, ha arányos a felek közti odakoppintás.
A házasságunk első napjától kezdve harcolok az őszinteségért, nyíltságért, megfelelő kommunikációért. Jura egy erősen elkerülő magatartást hozott, ha csak felvetődött (felvetettem) egy problémát, azonnal elaludt. Nem viccelek, konkrétan elaludt. Hozzáteszem az első éveink elég vérzivatarosak voltak, még ha szerelemmel teliek is, már terhes voltam, amikor hozzám költözött, "elhagyta a családját értem", folyt a válóper, folyamatos volt az érzelmi zsarolás az ex részéről.
Én pedig tudtam, hogy a szerelmen és a szexen kívül egy jó alternatívát kell összehoznunk, hogy évek múltán (most 11 évvel később) is mondhassuk, megérte.
Ezért aztán hangosan, és erőszakosan követeltem a folyamatos kommunikációt, hogy mondja ki, ő mit akar, mert képes vagyok ugyan gondolatolvasásra, csak nem akarok így élni.
Nagyon nehezen ment, iszonyat sokat veszekedtünk, ő menekült, én meg csak győzködtem, győzködtem. De egyben kitartottam, ha valami bajom volt, azonnal megmondtam, és kiköveteltem az értő figyelmet, cserében ugyanezt el is vártam. Ez a második nehezebben ment, tíz évig élt úgy, hogy minden őszintesége meg lett büntetve, a problémák a szőnyeg alá lettek söpörve, no jó, ketten hozták össze.
Teltek az évek, és egyre kevésbé kellett ezért harcolni. Már elhitte, hogy KELL beszélgetni, és főleg a nyomasztó dolgokról KELL beszélni. Az első pillanattól tisztáztam, nem vagyok hajlandó az energiáimat "női harcmodorra" pazarolni. Nem fogok durcáskodni, nem zsarolom szexszel, ha megkérdezi mi bajom, nem mondom hogy semmi. Mindig tudhatja, hányadán áll velem. Ha azt mondom rossz kedvem van, de nem ő tehet róla, akkor egészen biztos lehet benne, hogy ez így van. Vagy ha azt mondom, hogy jókedvem van, akkor tényelg jó kedvem van. De ha bajom van, akkor elvárom a maximális segítséget, és azt meg is mondom, milyen formában akarom.
Cserében elvárom, hogy mindig tudjam, hányadán áll ő velem. Ha segítségre szorul, én ott leszek, és segítek, de szóljon, mert nem biztos, hogy három gyerek, és egyebek mellett feltétlenül észreveszem (észre szoktam venni, de nem mindig).
Így is voltak mélypontok, és meglepő módon a nyugisabb időszakokban. Mikor ment a szekér, pörögtek a napok. Ezek a napok sokkal veszélyesebbek, mint a nehéz időszakok, mert ilyenkor az ember ellustul, elnémul.
Mostanában kicsit feminista vagyok, mert egy jó házasságban kinyílt a szemem. Jó házasság, megengedve, hogy feminista szemmel lássam, én lényegesen többet melózom ezért, mint ő. Hangosabb vagyok, és sokkal erőszakosabb mind a mai napig, az én feladatom az "érzelmi kormányzás". Ezért ő kényeztet, és a tenyerén hordoz, ha arra van szükségem.
Sosem leszünk egyelőek a szó klasszikus értelmében. Nem lehetünk, mert másra van igényünk, másban vagyunk erősek. Én királynő vagyok, ő pedig király.

Az utolsó nap

Ez volt Jura utolsó napja a munkahelyén. Azon a munkahelyen, ahol lehúzott tíz évet. Heten indultak, mostanra száznál is többen vannak. Egész nap sokat gondoltam rá, hogy milyen nehéz lehet neki. Mennyivel nehezebb úgy, hogy nincs új munkahelye.
És nem tagadom, nekem is nehéz a szívem, mert bármennyire is utáltam már az utóbbi időkben, ahogy kis darabkákban vette el a férjemet, azért mégis az életünk része volt. Csütörtökönként, amikor bent voltam a gyerekekkel Csereperedőben, ott táboroztunk "apa irodájában". Ismerem a kollegái egy részét, családi barátokká váltak az elmúlt években.
Kicsit olyan, mint goromba, utálatos, gazdag nagybácsi halálos ágyánál, aki nélkül azért mégsem olyan lenne az élet, amilyen volt. Végülis Sanyi bácsinak köszönhetem, hogy annyiszor eljutottam Londonba, és egyszer Amerikába is. Sanyi bácsi bőkezűen fizette meg az árát a végeláthatatlan rabszolgamunkának (tudom, ez képzavar), amit Jura végzett nála.
Most Sanyi bácsi meghalt, és mi itt vagyunk, szabadon, árván. Egészen új utak nyílnak, olyan helyekre vezetnek, ahol tudom, jó lesz nekünk. Minden változás jó. Van, amin azonnal látszik, de a trükk mégiscsak az, hogy akkor se veszítsük el a hitünket, ha ez adott pillanatban cseppet sem tűnik úgy, hogy a dolgok jó irányba tartanak.
Rengeteg tanulnivaló, tapasztalnivaló vár ránk, ideje belevágnunk...

Vámpír diaré negyedik évad

Aki még nem látta, az óvatosan (vagy ne) olvassa, durván spoileres írás következik.


Nem titkolom, az egyik kedvenc sorozatom. És el is hiszem, hogy komoly kihívás a negyedik évadra is kicsavarni valamit a sztoriból. De azért ez mindennek a teteje.
Ez az évad egy tömény szenvedés volt, azt hiszem mondhatom, hogy minden résztvevő számára. Úgy a szereplők, mint a nézők tekintetében.
Lássuk csak. A legfőbb szívás. Abszolute Team Delena vagyok, véééééégre, három évad alatt eljutottunk idáig, erre mit kapok?! Sire bound?! Most komolyan! Nóóóóórmááális Maaargit? De ha még ezt be is nyelem, az évad közepén azt is kikapcsolja... Csak a leges-leges-legvégén van egy icipici jelenet. Na köszi... Közben mindenki maga alatt van a dologtól, mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy tinilány átszerethet egyik fiúból a másikba...
Aztán ott van Elena... Eddig is egy idegesítő kis hisztis p. volt, reméltem, hogy talán a vámpíság javít a dolgon, de nem! Még idegesítőbb lett. Fél évadon keresztül az ő takonyfolyatós zokogását kellett nézni.  Miközben úgy hullanak az emberek (és egyebek), mint a legyek, mindenki megöl mindenkit, azon parázik az összes szereplő, hogy jaj csak Elenácska meg ne öljön valakit, mert akkor aztán összedől a világ. Haggyámá! Legszívesebben én karóztam volna már meg, és az utolsó részben komolyan Katherine-nek drukkoltam, hogy legalább neki sikerüljön. Az némileg javított a helyzeten, hogy volt pár rész, amikor legalább szórakoztató volt, de akkor meg mindenki ott lihegett körülötte, hogy kapcsoljon már vissza. Áhhh....
Na és akkor Damon. Komolyan, a kedvencem volt eddig, de ez a Delenás-dolog nem tett túl jót neki, ugyanolyan pincsikutya lett, mint Stefan.
A nyomozós szál kissé nyögvenyelős volt, a második évadban Katherine ijesztőbb volt, mint ez az operaház fantomja Silas.
Bonnie? Eddig sem volt a kedvencem, hát most sem lopta be magát a szívembe...
Na és akkor az abszolute főkedvencem, Klaus (bocs, Damon, de lejárt az időd, ezentúl Klaus lesz a telefonom háttérképe - mármint ha megjavították (a telefonomat,  nem Klaust).
A tavalyi évad igazi főgonosza, aki átvette a vezetést Damontól a sármos (de titokban érző szívű) főgenyó leosztásban. Az évad egyértelműen egyetlen érdekes figurája Kalus volt, és persze Caroline, akinek ugyan kisség megkopott a tökössége, de még mindig messze a legjobbfej csaj egész Mystic Falls-ban. Nagyon drukkoltam, hogy összejöjjenek, erre mi történik? Klaus elhúz New Orleans-be, hogy teljes mellbedobással alakíthassa az Originals főszerepét (ráadásul felcsinálja azt az ellenszenves vérfarkas ribancot???! Maaaaargit!) Ezzel nagyjából ki is húnyt az összes érdekesség a sorozatból. Láttátok az Originals stáblistáját? Caroline egyáltalán nem szerepel. Na ennyit a reményeimről.
És ha már itt tartunk... Most vagy én vagyok szexmániás, vagy a vérontáshoz képest valóban döbbenetesen kevés az ágyjelenet a sorozatban? A kis álszent prűd amerikaiak. Több szívet téptek ki, mint ahány csillag van az égen, de ha valaki lekapja a fölsőjét, mindenki elpirul...
Az utolsó részen látszik, hogy rezgett a léc, kap-e zöld utat az ötödik évad, mert szinte mindent szépen elrendeztek, aztán olyan érzésem volt, mintha a forgatás felénél jött volna a telefon, hogy lesz ötödik  évad, erre kapkodva összetákoltak valami kuszaságot. De legalább kicsit megint szerepelt Alaric és Lexi, akiket imádok.
Na megyek, nekilátok a True Bloodnak, hátha az jobban sikerült...

Napi jókedv

A filmvilág egyik legbájosabb szerelmi duettje. Legyen nektek is jó kedvetek :-)

Rontó Pál

Miloska a drága... Szó szerint...
Valami egészen döbbenetes, ahogy minden tönkremegy a kezében. Kő kövön nem marad, ahova lép, fű nem terem. A poharakat ipari mennyiségben vesszük, az étkészlet szedett-vedett, a játékok töröttek, csálék, hiányosak, a falak lyukasak, koszosak, firkásak. A ruhái szakadtak, foltosak, szétrágottak. A bőrömön állandósultak a lila foltok, az arcomat vámpír-reflexekkel rántom el, ha csak felém indul. Mert ha nem, akkor lefejel, megrúg, belém botlik. Olyan, mintha egy hódba oltott kölyökkutyát kereszteztek volna Godzillával. Bájos, de leginkább kátrékony.
Már megtanultam végtelen nyugalommal szemlélni a tárgyak igen rövid pályafutását a családban, és az IKEA mellett az Apple cuccok bizonyultak milos-állónak.
Egészen szombatig. Várjunk csak, nem, egészen két héttel ezelőttig, amikor is az egyik IPad-et ejtette úgy le, hogy eltolódott színe a kijelzőnek. A szervízben azt mondták, hogy 90 rugóért kapunk egy újat, szipogva otthagytuk a gépet, mire felhívtak egy óra múlva, hogy csoda történt, baromi nagy csoda (4:00-tól 4:50-nél), hozzányúltak, és megjavult. Nulla forintért haza is vihetjük.
De vissza a szombatra.
Miloska az IPhone-omat az emeletről lefelé jövet a lépcsőn elejtette, ami lepattogott (kőlépcső) a pincébe... Tudtam, hogy ezt még egy IPhone sem élhet túl. Nem is, illetve csak félig, a telefon működik, de a kijelző megmakkant. Ha emlékezetből nyomkodom, akkor mindent csinál, csak nem látszik szinte semmi.
Olyan irgalmatlanul pipa lettem rá, hogy szóba sem álltam vele egy kerek napig, és ezzel a poszttal is vártam három napot, hogy kifújjam a mérgem  nagy részét, mert ha akkor és ott megírom, amit gondoltam, hát azt nagyon megbántam volna.
Így esett, hogy most nincs telefonom egy darabig...

Vannak napok...

... amikért cseppet sem lenne kár, ha meg sem történnének. Ezeket a napokat könnyen fel lehet ismerni. Vegyük csak a mait.
Van-e annál szebb, mint arra ébredni, hogy a szánk egy része ötszörösére duzzadt? Ilyenkor szembesülök azzal a ténnyel, hogy legalább annyira hipochonder vagyok, mint Jura... A tükörből sajnos nem Angelina Jolie nézett vissza, hanem Frankeinstein közeli rokona. Bedagadt szemek, bucira duzzadt, és ettől csálé száj. Csodás.
Amikor levonszoltam magam a földszinte, kiderült, hogy a kutyák összehányták és hugyozták az előszobát, és a fekhelyüket. Nézzük a dolog jó oldalát, legalább nem léptem bele...
Megfelelő mennyiségű kalcium és allergia-gyógyszer elfogyasztása után már tudtam szívószál nélkül enni-inni, azaz tudtam volna, de addigra brutális hányinger tört rám. Ekkor még mindig csak reggel nyolc volt, így tehát biztos lehettem abban, hogy ez a nap pontosan olyan nap.
Megyek, keresek egy nyugodt kis zugot, ahol csendesen elvinnyoghatok a nap további részében...

Vadaskert

Nem vadaspark, de nem ám. A Vadaskert egy meglepően jól működő dolog, fel sem foghatom, hogy lehet, hogy még nem verték szét...
Bár mi auti-vonalon csak felületesen ismerjük, állítólag ADHD-ban is erősek. Nagy előnye, hogy OEP által finanszírozott, ami jelen helyzetünkben nem utolsó szempont.
A kivizsgálás alapos, én ezt hallottam, és szeptemberben ez ki is fog derülni. Nagy a túljelentkezés, nehéz bekerülni, nekem mégis szerencsém volt, mert alig másfél hónapra kaptam időpontot Milossal kivizsgálásra. Jó érzékkel most augusztusban kértem időpontot, a legnagyobb uborkaszezon közepén.
Így tehát szeptember 26-án megyünk Miloskával.

Hőség

Régen kifejezetten szerettem a meleget. A hőséget is. Negyven fokban virultam.
Aztán ahogy telnek az évek, és születtek a gyerekek, egyre kevésbé bírtam. Most az első pár nap, amikor éjjel azért visszahült valamennyire még élveztem is. Végtére is nyár van, vagy mi?!
De aztán amikor már az embernek olyan testtájairól is folyik a víz, amiről nem is tudta, hogy folyhat, és a melltartó gondolatára is rosszullét fogott el, amikor az egész napi tevékenységem abból állt, hogy feküdtem a kanapén a ventillátor előtt, estére mégis olyan fáradt voltam, mint egy dokkmunkás egy különösen hosszú nap után, na akkor azért már én is vártam a felüdülést.
Két nyuszink hullott el a nagy melegben, hiába locsoltam alattuk a földet, és kaptak óránként friss vizet. A csirkék megúszták.
A hidegfront tegnap ideért, este kezdődött egy kis széllel. Aztán nagy szél lett, be kellett csukni minden ablakot. Újra szauna.
Hajnalra elcsendesedett a szél, kinyitogattam mindent, visszaszunnyadtam, majd öt perc múlva eszeveszett visítás kezdődött. Igen, a szomszédban disznót öltek. A hangok alapján kettőt is. A vidéki élet örömei.
Most csendeskén esik, a gyerekek pedig meg vannak veszve. Nyár van...

Sziget, Sziget, Sziget

Biztos írtam már, hogy gimis koromban kezdtem el kijárni a Szigetre a barátnőmmel. Akkoriban egész hétre mentünk, kölcsön sátorral, nyitás előtt órákig sorban állva a hídnál.

Egész évben gyűjtöttük a hetijegyre való pénzt, éppencsak összeszedtük, kajára és egyéb úri huncutságokra már nem jutott pénz, a krisnásoknál ettünk ingyen (azóta is, ha csak összefutok velük, mindig adok nekik pénzt), és feljártunk T. apukájához zuhanyozni (meg kajálni), aki ott lakott az óbudai lakótelepen.

Sokszor gondolok rá, mert maradéktalanul jól éreztük magunkat. Csórók voltunk, nagyon fiatalok, gondtalanok és szabadok. Miénk volt a világ, de a Sziget mindenféleképpen. Egynapos szerelmekbe estünk, melegünk volt, fáztunk és megáztunk, ha úgy hozta az időjárás.

Aztán amikor elkezdtek születni a gyerekek, évekig nem nagyon jártam ki, azóta is csak egy-egy napra.

Tegnap megint kint voltunk egy kisebb csapattal, a hőség pokoli volt, de a Sziget ugyanúgy elbűvölt, mint bármikor. Nagykorú lett a Sziget-látogatásom, 18 éve voltam kint először.

Mi értünk ki leghamarabb Jurával, órákig kettesben csatangoltunk, kézenfogva, és persze (újra) összeházasodtunk:

A Nick Cave koncert alatt elcsatangoltam a többiektől, betévedtem egy party sátorba, és tizenéves gyerekek között táncikáltam egy órán keresztül. Aztán újra összeállt a nagy csapat, és átmentünk valami másik koncetre, ahol még hajnalig táncoltunk, és ordibáltunk.

Berekedve, ultra mocskosan, és csúnyán berúgva kerültem ágyba háromkor.

Na ma nagyon csúnyán másnapos voltam, de azért nagyon elégedett, mert issssteni napom volt tegnap. Szeretem a Szigetet, simán nyomom majd fogatlan mámiként is, pörgök a kis járókeretemmel.

Kecskeméti Repülőnap

Azt gondoltam, hogy ez egy hülyeség. Már megint itt van Jurának valami hóbortja, amire el kell rángatni a gyerekeket. És mivel nem mertem 40 fokban elengedni egyedül a három gyerekkel Kecskemétre, hát elmentem velük. Szereztem egy 3x3m-es kis szaletlit, behűtöttünk egy csomó vizet, vittünk pokrócot, meg nagy frottír takarót, naptejet, sapkát, napszemüveget, és a fülest Ivánnak.

Egész úton puffogtam, meg morogtam. Jura békésen tűrte, ahogy az nála lenni szokott, rutinosan nem sétál bele a verbális csapdákba.

Aztán mi lett? Jura zsenialitása persze egyből megcsillant, amikor leparkolt a bejárattól kb. 30 m-re (másokat busszal szállítottak kilométerekről!). Simán bejutottunk, mert előre megvette a családi jegyet, majd levertük a kis sátrunkat a kifutópályától nem messze.

Ahogy beléptünk a repülőtérre, azonnal megvett kilóra az egész szarság. A látvány elsőosztályú volt, és nem csak repülők tekintetében (van valami egészen elbűvölő az egyenruhás pasikban). Éppen vadászgépek repkedtek a fejünk felett olyan hanggal, hogy lehetetlen volt nem rajongani értük. Láttuk mindannyian a Top Gunt, ugyebár?!

Hevertünk az árnyékban, ittuk a vizet, hűztünk, meg háztunk, és kivétel nélkül mindannyian remekül szórakoztunk órákon keresztül. Azt hiszem ilyen még sosem volt.

Nem nagyon merészkedtünk ki a kis sátrunk alól, mert embertelen hőség, és perzselő napsütés volt, de azért beszereztünk még víz utánpótlást, és vettünk további fülvédőket a gyerekeknek, mert irgalmatlan hangja volt ezeknek a gépeknek.

Majdnem a végéig maradtunk, és szinte fájó szívvel csomagoltunk össze. Szépen kislattyogtunk a kocsihoz, és rutinosan a másik irányba indultunk el, mint amerre a többi többezer ember, egy kis körrel jutottunk el a Geréby Kúriához, ahol egy remek vacsorát költöttünk el, és megfigyelhettem az ukrán földi személyzet tapintatot teljes mértékben nélkülöző figyelmét. Volt olyan fickó, aki konkrétan kifordította a székét, hogy jobban bámulhasson. Nem mondom, hogy nem hízelgett, de sokkal inkább volt nagyon vicces.

További fecsegés helyett pedig jöjjenek a magukért beszélő képek:

Munkamegosztás

Egy (több) SNI-s gyereket nevelő családban jóformán mindig szolgálatban van minden felnőtt. Szükségszerűen, mert egy ember nem hiszem, hogy ép ésszel bírná a strapát. Nálunk fel is van nagyjából osztva a terep. Enyém a szervezés, napi rutin nagy részének lebonyolítása, Jura feladata a szórakoztatás.
Ez leginkább tegnap este kristályosodott ki bennem igazán, mennyire így van. Jura bármeddig hasal a szőnyegen, és legózik, vagy vonatozik, vagy birkózik, vagy kisautózik, vagy csinál bármit, amitől én egész egyszerűen irtózom. Ő az, aki kapható mindenféle programra mászkálásban, simán elviszi mindhármat bárhová, én inkább elmegyek egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelésre.
Én jóformán bármennyi esti rutint lepörgetek szálegymagam teljes lelki nyugalommal, Jura viszont az első zökkenőnél a plafonon van.
Én egészségtelen mértékben féltem őket, mindent kontrollálni akarok, szabályosan rosszul vagyok, ha biciklizni látom őket, és soha, semilyen körülmények között nem ülnék fel egy bobra, a Vidámparkban is maximum a mesehajóra. Ő elviszi őket kalandparkba, gokartozni, bringázni, míg az én retikülömben állandó felszerelés a balesetes kiscsomag. Jura azon röhög, hogy egy kis térdhorzsolás esetén is előhúzom a steril műtőt a farzsebemből, de kizártnak tartom, hogy meg tudná különbőztetni a gyerekek ruháit egymástól (vagy a gyerekeket egy nagyobb koszréteg alatt).
Egyelő mértékben mentesítjük a másikat a taposómalomban, ha azt látjuk, ki van purcanva. És bár a bennem csírázó mártír szeretné azt harsogni, hogy mindent egyedül csinálok, ez valójában nagyon nincs így. Örülök, hogy átveszi a nemszeretem dolgokat, mert így tudnak bringázni is a gyerekek, cserében életbentartom a társaságot (nagyjából). Sivár lenne az életük, ha csak azt tehetnék, amire én képes vagyok, és sokkal kényelmetlenebb, ha csak azt, amit az apjuk tud nyújtani.
Nagyon kis ütős csapat vagyunk mi ketten, és jól is van ez így.

Emma a gyógypedagógus

Sokszor téma, hogy SNI gyerekek normál fejlődésű testvérei ösztönösen fejlesztik a tesóikat. Emma ebben a tekintetben is messze felülmúlja az "átlagot". Tegnap arra lettem figyelmes, hogy a trambulinon együtt játszanak Ivánnal, nem is akármit.
Emma kitalálta, hogy ő csukott szemmel ugrál (azon a trambulinon nincs védőháló, 3m átmérőjű), és  próbálja Ivánt megfogni. Ivánnak viszont menekülés közben figyelnie kell rá, és ha a közel kerülne a széléhez, szólnia kell.
Tökéletes autizmus-specifikus fejlesztőgyakorlat :)

Másik nagy kedvenc a Minecraft. Amióta Emma is játszik, azóta az ész nélküli építés és robbantás ideje leáldozott (vagy legalábbis nem olyan gyakori). Ugyanis rávette a tesóit, hogy szerepjátékozzanak. Boltot építenek, vásárolnak egymástól, történeteket találnak ki, Emma pedig mint egy játékvezető, folyamatosan tereli őket. Nem mondom, hogy nincs balhé, mert persze van egy csomó. Legtöbbször azon pattan ki a botrány, hogy tönkreteszik egymás dolgait, jellemzően persze Milos az, aki egyszercsak (akarva, akaratlanul) elkezd rombolni.

Kössünk zoknit

Idén is voltam kötős táborban, három nap tömény kötés, csacsogás, pihi a csajokkal. Mert megérdemlem. Ezt a zoknit kötöttem ezalatt:

A zokni leírása következik, elég zavarosan.

Én 2,5-es tűvel kötöttem, de úgy tűnik, a kettes tű az ideális számomra. Emma zokniját már azzal kötöm.

Felszedtem 64 szemet 4 tűre (lehet magic loop-al is csinálni szerintem). Kötöttem egy valamekkora passzét fordított sima-fordítottal. Szemjelőlőt kell tenni a kör elejére, hogy ne vesszen el az ember.

Ezután jött körbekörbe egy csomó sima, próbával döntöttem el, hogy mekkora legyen.

Itt jön a rafkós sarok rész.

A szemjelelőlő után kötünk 16 simát, megfordulunk, és fordítottal kötök 32-t. Ezután most csak ezt a 32 szemet kötöm oda-vissza 30 soron keresztül.

Sima sorokat így kötöm: átemel, sima, átemel, sima, stb

Fordított sorokat: átemel, és végig fordított.

Így fog kinézni:

Sarok alá forduló rész jön, bocsi, de angolul, így jobban értem:

R1: sl1, k18, ssk, k1, turn

R2: sl1, p7, p2tog, p1, turn

R3: sl1, k8, ssk, k1, turn

R4: sl1, p9, p2tog, p1, turn

így tovább, amíg 20 szem lesz a tűn

10 sima, új tű, 10 sima, befordulok, és oldalról felszedek 17 szemet (a sarokból is, hogy ne legyen ott luk), jelölő, körbekötöm a félretett szemeket kötésjelölő, felszedek a másik oldalon is 17 szemet, és lekötöm a maradék tizet az eredeti kötésjelölőig.

Kötök egy sima kört.

Ezután simán kötök a szemjelölő előtti 3 szemig, ott k2tog, k1, szemjelölő, kötök a köv szemjelölőig, k1, ssk, és végigkötöm.

A köv. kört végigkötöm simán, aztán megint fogyasztós kör jön. Egészen addig, amíg nem lesz megint 16 szem minden tűn.

Akkor a fogyasztós körben a jelölő előtt is fogyasztok egy szemet (k2tog, k1), és utána is (k1, ssk). háromszor, vagy négyszer, fel kell próbálni, lehet, hogy elég a 3 fogyasztós kör, ekkor 13 szem marad minden tűn. (4 fogy. után 12).

Ezután simán körbekötök a lábujjak kezdetéig.

A lábujj-fogyasztás:

A zokni két oldalára teszek jelölőt, és előtte (k2tog, k1), és utána (k1, ssk) is fogyasztok, majd jön egy kör sima, addig, amíg 10 szem nem lesz minden tűn (összesen 40), (ha 12 szemmel indultam, akkor 9 legyen minden tűn). Ezután már nincsenek sima körök, egymás után jönnek a fogyasztós körök, amíg 5 szem nem lesz minden tűn (vagy 4).

Két tűre veszem az egészet (felső-, és alsórész), és kitchener stich-el befejezem.

Málnaszörp

Virág receptje alapján készítettem idén a málnaszörpöt, jóféle püspökszilágyi málnából.
10 kg málnát összekevertem 5 kg cukorral, botmixerrel pépesítettem, és hagytam egy éjszakát pihenni.
Másnap szembesültem a ténnyel, hogy csak a babavarráshoz használt csőgéz van itthon. Sebaj! Én nem 4 l vízzel higítottam a pürét, hanem kb a felével, mert nem fért az edényembe (így is kettőben volt elég hely).
A csőgézből cuki kis hurkákat tömtem, a két végét IKEÁs csattal összecsatoltam egy fakanál felett, és úgy lógattam fel fazekak fölé. Első körben csak borkősavat tettem bele, a szörpöt üvegbe töltöttem, és szerencsémre a konyhapulton felejtettem. Van, amikor a lustaság kifizetődő, ugyanis reggelre az összes üvegből felhabzott, és kifutott a cucc.
Összeöntögettem az egész trutyit a legnagyobb, 20 l-es fazekamba, és egy zacskó nátrium-benzoátot feloldottam forró vízben, belekevertem a szörpbe, és úgy öntöttem vissza az üvegekbe. A biztonság kedvéért (természetesen csakis azért) még nem vittem le a pincébe.
De ezek már jól viselkedtek, szép csendesen pihentek a válogatott boros-, és sörös üvegeikben.
Így esett, hogy egy csomó üveg málnaszörp költözött a pincébe az akác-, és bodzaszörpök mellé.
Mindazonáltal nem ez lesz feltétlenül a kedvenc munkám, két napig úgy nézett ki a konyha, mint egy vágóhíd, szinte mindent ragacsos, piros cucc borított, és nagyjából egymilliárd muslica.
Képet nem készítettem, mert a végére már nagyon elegem volt az egészből :-)

Zölddió lekvár

Ettetek már? Én még soha, és őszintén szólva nem is vágytam rá. De idén nyár elején nagyon szembejött, és mivel sosem késő, belevágtam.
Van nekünk egy diófánk, ami ehetetlen diót terem. Vastag a héja, alig van belseje, pucolhatatlan. Évről évre a kutyák ropogtatják el a lehulló termést.
Gondoltam, hátha zölddió lekvárként jobban tudnám hasznosítani, és kiderült, igazam van.
Eszter receptje képezte az alapot. De mivel ő befőttnek készítette, én kicsit változtattam rajta, hogy lekvár lehessen.
Június közepén szedtem a diót, kb 2 kg-t. Levagdostam a két végét, és nyolcszor átszúrtam hústűvel. Durván spriccel, vigyázni kell vele. Ezután két hétig áztattam, naponta többször cseréltem rajta a vizet. A diók nagy része szép fekete lett az áztatás végére.
Ezután ecetes vízben feltettem főni (1 l vízhez 1 ek 10%-os ecet kell), és csak főztem, és főztem, és főztem. Amíg puha nem lett, egy óra biztos volt.
Elkészítettem a szirupot Eszter receptje alapján ( a cukormennyiségen módosítottam):

1 kg zölddióhoz:
0,5 l víz
0,5 kg cukor
12 szem szegfűszeg
fél citrom héja levágva, csíkozva
egy narancs héja levágva, csíkozva (nekem a 2 kg dióra csak 1 narancs jutott, így is jó volt)
kis darabka egész fahéj

Beleraktam a diót, felforraltam, 5 percig rotyogott, elképesztő fűszeres karácsony-illatot árasztva. Egy nap pihi. Aztán másnap, és harmadnap megcsináltam ugyanezt.

Így nézett ki:

Aztán a harmadik felfőzés után leszűrtem, a diót botmixerrel pürésítettem, visszaöntöttem rá a szirupot, egyet rottyantottam rajta, és üvegbe zártam (szárazdunsztban hűlt ki).

A végeredményt nem fotóztam, mert annyira nem vagyok jó, hogy ennyire ronda dolgot képes legyek gusztusosan tálalni (konkrétan úgy néz ki, mint amit az ember viszontlát a wc-ben egy közepesen komisz gyomorrontás után), de nekem elhihetitek, az íze elképesztő. Fűszeres karácsonyi íz, kellemes dióízzel, és egyáltalán nem keserű. Megéri belevágni, és türelemmel végicsinálni, mert az eredmény nagyon különleges. Jövőre több dióból fogom csinálni, és teszek el befőttnek is, nem csak lekvárnak.

Munkaügyek

Na erről a témáról szívesen írtam volna azon melegiben, és menet közben, de sajnos jó ideig hírzárlat volt Jura részéről. Néhány nagyon közeli barátunkkal osztottuk csak meg.
Februárban felmondott Jurának a Sanyi.
A sokk leírhatatlan volt, részemről legalábbis. Nem titok, egykeresős család vagyunk, és mindenki ismeri a mostani munkaerő piaci horrort.
Éppenséggel Jura is váltani akart már, iszonyatos volt már a stressz, teljesen le volt már amortizálódva. De három gyerekkel, ház-, és kocsihitellel az ember bizony nem tud ugrálni.
Igazán jó feltételekkel küldik el, szeptember végéig még dolgozhat ott, kap végkielégítést is.
Ahogy az első dermedtségen túljutott, ezerrel belevágott a munkakeresésbe. Külföld is bekerült a pakliba, elég jók a kapcsolatai.
Most augusztus jön, eltelt hat hónap, és nincs semmi. Holnap kezd az új ember Sanyinál, egy hónap betanulás, és szeptemberben bár még állományban lesz, nem kell bejárnia.
Én nagyon erősen hiszek abban, hogy valami sokkal jobb vár ránk. Talán nem anyagilag, de az nem is baj. De most már nem bánnám, ha lenne valami kézzelfogható dolog. Valami alakul, lehet, hogy saját vállalkozást indít, illetve ha tényleg nem kerül állásba, akkor muszáj lesz. Ez persze anyagilag erős nadrágszíj-meghúzás, de itthonról dolgozhatna, aminek én nagyon örülnék.
Az elmúlt hat hónap egy nagy utazás volt. Az addigi óriásinak tűnő problémák eltörpültek, szinte nevetségessé váltak, és a kapcsolatunk megerősödött. Persze ha tehetném, akkor inkább egy Karib-tengeri házasságterápiát választottam volna, nem ezt, de nincs mit tenni, ezt dobta a gép.
Talán hülyeség ezt mondani a legnagyobb bizonytalanságban, de soha nem álltunk ennyire stabilan, én olyan asszonyi erőket fedeztem fel magamban, amiről csak hallottam, erre kiderült, bennem is megvan.
Kősziklaként tartani egy család lelkierejét nem kis feladat, de szívből jön. Könnyű egy ennyire nagyszerű emberben hinni, mint Jura.

Én is leráztam magamról a pelenkaszagot, tizenegy éve vagyok itthon, nevelem a gyerekeket. Első lendületemben jelentkeztem a gyógypedagógiai főiskolára. A pontok miatt tavasszal újraérettségiztem, és különös döbbenetemre igen jól sikerült, 94%-os lett, és az érettségi elnök dícséretben részesített. Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek (és mint tudjuk, imádok dicsekedni), íme:

És  hogy ne csak a magam érdemeit soroljam:

Számomra mindig is az egyik legvonzóbb tulajdonsága az elképesztő esze volt, na tessék, most már papírja is van róla :-)

Tehát, ha egészen véletlenül belebotlotok egy gazdasági vezető álláslehetőségbe (nemzetközi pénzügyi tapasztalat, felsőfokú angol, orosz, spanyol nyelvtudás), ne habozzatok felkeresni :-))

Milos víz alatt

Milos második napon megtanult merülni. Onnantól kezdve csak erre volt hajlandó, kamikáze módon több időt töltött a víz alatt, mint fölött :-)

Nyaralás

Nem titok, hogy két SNI-s gyereket nevelünk a háromból, ez pedig szükségszerűen hoz magával egy tényt, mi nem úgy működünk, mint egy "átlagos" család.
Aztért is a karmocskák, mert az "átlagos család" működése számomra misztikus ködbevésző álom. Nagyjából úgy képzelem el, mint egy gyermektelen pár a gyerekes életet. Keringenek a neten vicces kis szösszenetek a gyerekes létről, és egészen biztos vagyok benne, hogy a gyerektelenek túlzásnak tartják. A gyerekesek meg röhögnek, mert ők tudják, hogy minden pontjuk igaz, és ami eddig nem történt meg velük belőle, az meg fog.

Na térjünk csak vissza a nyaralásra. Évek óta nem nyaraltunk, ötösben pedig még soha (leszámítva azt a rossz emlékű tagyoni hétvégét.)
De most idén a gyerekek már nagyon nyúztak, adódott egy nagyszerű lehetőség, nagy levegőt vettünk, és belevágtunk. AVarázsuszi, ahova a gyerekek úszni járnak, családi nyaralást szervezett. Egy klassz szállodában, délelőtt úszásórák, délután szervezett programok, hasonló korú gyerekek.
Teljességgel reménytelen vállalkozás volt. Milos már a második napon nyígni kezdett, hogy haza akar menni, és nagyjából ezzel a lendülettel beizzította a legrosszabb ADHD-s formáját. Hisztis, volt, zsarnok, akaratos, totális figyelmet igényelt, lehetőleg mindkettőnk részéről. Ennek megfelelően tulajdonképpen egy programon sem tudtunk igazán részt venni. Magyarázhattam volna, hogy velünk ez van, meg az van, de egyszerűen nem akartam.
Számomra a legnagyobb döbbenet az volt, hogy mennyire kizáródunk mi a "normális életből". Emma persze folyamatosan nyígott, hogy ő a többi gyerekkel akar lenni. És igaza is volt, de mi képetelenek voltunk erre.
A legnagyobb kontraszt az utolsó napon volt, amikor egy gyönyörű helyen bográcsoztunk mindannyian. Anyukák locsogtak, néha ránéztek a gyerekekre, apukák fociztak. Mi pedig mindketten szolgálatban voltunk, ahogy az már lenni szokott. Emma rögtön az elején eltűnt, végig a gyerekekkel játszott, neki teljesült a kívánsága.

Nem részletezem tovább, nem érdemes, rengeteg tanulságot levontunk a dologból.
Először is, alkalmatlanok vagyunk a szervezett programokra.
Másodszor alkalmatlanok vagyok "normális" családok számára szervezett programokra.
Jelen helyzetünkben az ADHD sokkal nagyobb problémát jelent, mint az autizmus.
Annyira különbözőek a gyerekek igényei, hogy teljesen felesleges közös programot szervezni, legalábbis ilyen hosszan.
Tehát külön kell elvinni őket nyaralni. Legfőképp Emmát, aki a hétköznapokban leginkább háttérbe szorul a fiúk miatt, és a legelemibb igénye sérül, a normális élethez való joga.
Szombaton volt mentorszülő esetlmegbeszélés, nagyjából erre a következtésre jutottunk ott is.

Jöjjön itt néhány kép, mert voltak azért szuper pillanatok is
Eger:

Eger, egy jellemző kép, a telefonomon keresem, hogy hova is kell mennünk:

Fátyol-vízesés, senki semmit sem akar, de azt főleg nem, amit a többiek:

Hazafelé még egy kis defekt is becsúszott:

Visszatérés

Én nem annyira szilveszteri, hanem inkább alkalom szülte fogadkozó vagyok, amikor elér egy pontot bennem az elhatározás, akkor azt tett követi.
Az elmúlt fél évben olyan rengeteg dolog történt velünk, hogy nem tudtam blogosítani, talán először esett meg velem, hogy egyszerűen csak magamban forgattam. Fejben íródtak a posztok, de aztán valahogy mégsem kerültek gépre.
Azt hiszem ezek a posztok most már tényleg kikívánkoznak, visszaszoktatom magam a blogírásra, már csak terápiás céllal is :-)

Születésélmény

Nemrég valaki belinkelte Felicitasz régi posztját a gyerekek születésélményéről a facebookon.
Azóta morfondírozom rajta, és most adódott alkalom Miloskát kikérdezni. A nagyok erdei iskolában vannak, Jura még dolgozik, így a mi ágyunkba feküdtünk le ketten aludni. Hosszasan öleltük, csókoltuk egymást, és ebben a relaxált pillanatban kérdeztem meg tőle, hogy mit csinált, amíg a hasamban volt.
Azt mondta, hogy játszott, amíg bent volt. Játszott a szememmel. Úgy, hogy fölment a szemembe, lement a lábamba, belement az ujjaimba.
Amikor megszületett, akkor "kirobbant a hasamból" (tényleg kinyomták). Amikor ezt mondta, hirtelen elhallgatott, és ijedten körülnézett. "Mi volt ez a hang? Nagyon hangos volt, mintha dörgött volna az ég..." Ilyen, mondta, és a szájával kisértetiesen utánozta a ctg dübörgő hangját. Talán mondanom sem kell, teljes csend volt végig körülöttünk, amíg beszélgettünk. Talán az emlékei vetítődtek ki egy pillanatra.
Ezután felvidult, és azt mondta, hogy ő egy nagy busz volt, aki beleplaccsant a vízbe. Aztán végigment a pocsolyán, és belerepült a lámpába. Nagyon erős fénye volt...
Aztán hozzáragadt a lámpához,  nehéz lett, és nem tudott mozdulni. De apa levágta a lámpáról (apa vágta el a köldökzsinórt).
Érezte, hogy valaki mögötte áll, és tudta, hogy az a valaki Iván. És Iván erősen hátbavágta, így - mutatta, és alaposan rásózott a hátamra. Igazán el tudom képzelni, hogy ez is egy emlék, valószínűleg csecsemőkori.
Ezután nem faggattam már tovább, hozzámbújt, és elaludt..

A láthatatlan munka világnapja

Na ez volt tegnap (vagy tegnapelőtt). Én tíz éve jóformán csak ilyesfajta munkát végzek, szóval ez az én napom.
Lenne, ha nem lenne a kezemen egy nagyon is látható rögzítősínes kötés, ami szinte teljesen megakadályoz abban, hogy láthatatlan dolgokban tevékenykedjek.
Az eset több, mint banális, leestem a lépcsőn megcsúsztam, a lábaimat az égnek hajítottam, és a bal kezemmel automatikusan kitámasztottam, tehát arra estem rá teljes súlyommal (feljegyzés a hajónaplónak: fogyókúrát újrakezdeni!) Tisztára mint egy rajzfilmfigura (ide képzeljetek egy jó hangeffektet, mert amilyen láma vagyok, nem tudok iderakni), a tyúkok esküszöm kárörvendően röhögtek rajtam, a visszaeső tojástolvajon.
Na az első éles fájdalom után esküszöm az összes láthatatlan munkám eszembe jutott, hiszen törött kézzel kissé nehezített pálya ezeket megcsinálni.
Na elcsattogtam szeretve szeretett kórházunkba Vácra, ahol kiderült, hogy nem törés, csak húzódás, zúzódás. Kaptam rá fáslit, pihentessem.
Délután vettem egy sokkal praktikusabb sínes rögzítő kötést, és pár nap pihentetés után kiderült, hogy igaza volt öreganyámnak, miszerint a láthatatlan munka kizárólag egy esetben látszik, ha nem csinálják.
Holnap lesz egy hete a kis incidensemnek, ma már nem bírtam, és nekiláttam, hiszen intézményesült az összes gyerekem újra (egy hét tavaszi szünet is borzolta a kedélyeket kis otthonunkban).
Egy biztos, ugyan láthatatlan, de nagyon is hallható az anyázásom, amikor bizarr helyekről szedek össze banánhéjakat, és vakarom ki a koszból a fürdőszobákat (isten tudja, nem lesz-e egyszer a fiam valami nagy ország miniszterelnöke, ezért nem is részletezném az útját a szobatisztaság felé...)

Autizmus és szexualitás

Ezen a tréningen voltunk a hétvégén. Nagyon hasznos volt, sokmindent tanultunk, és nagy örömömre természetesen még eléggé időben is vagyunk. Újabb megerősítés abban az irányban, hogy igenis használni kell a segédeszközöket a mindennapokban, napirendi kártyákat, Én-könyvet, szociális kört, folyamatábrákat.
Nagy levegővétellel végre az elkövetkező hetekben terveim szerint vizuálisan akadálymentesítem a házat.
Az Én-könyvért Iván nyúz egy ideje, és a hétvégén az egyik anyuka elhozta a sajátjukat, ami nagyon megtetszett. Eddig az tartott vissza, hogy iszonyatosan macerásnak tűnt ez a scrapbook-szerű rendszer, amit én tanultam.
Nekik egy sima gyűrűs mappában bugyikban tárolva vannak a lapok, minimális ráfordítással maximálisan auti-specifikusan. Sima word-ben elkészítve képekkel, minimális szöveggel.
Már alakul a napirendi része is. nem egész napra, egyelőre csak a kritikus időszakokban, a reggeli és esti készülődés idejére.
Mindig belefutok abba a hibába, hogy az ilyen jól működő autinak, mint Iván, talán nincs is ilyesmire szüksége, aztán persze kiderül, hogy azért lényegesen megkönnyítené az életét.

A másik dolog, amin mostanában gondolokodom, az a sorsszerűsége az életünknek. Köztudott, hogy az autizmus javarészt genetikai okokra vezethető vissza, nagyon nagy a családi halmozódás. Ha még Milos tervezése előtt ezt így tudtam, és tapasztaltam volna, mint a mostani fejemmel, nagy valószínűség szerint nem vállaltam volna még egy gyereket. Egy csoda, hogy Milos nem lett az (na jó, helyette ADHD, és a kettő között nem is tudnék mérlegelni, melyik "jobb-rosszabb).
Vállalnék-e még egy ilyen enyhén érintett autit, mint Iván? Igen. De míg arra nagyon nagy az esély, hogy auti lenne, arra semmi, hogy szintén enyhén érintett. Aki családokat én ismerek (messze nem reprezentatív mennyiség), szinte mindenhol felmerül a tesó kapcsán a gyanú, sokszor nagyon is okkal, és én több olyat láttam, ahol a kisebbik jobban érintett.
Vállalnám-e Milost újra, tudván, hogy ADHD-s? Természetesen, a világ szegényebb lenne, ha ő nem élne benne. Vagy ahogy Jura fogalmazott, az össz-világ-jókedv jelentős része benne öszpontosul.
Nem győzök elég hálás lenni tehát a sorsnak, hogy Milos foganásakor erről ez egészről semmit sem tudtam, így van három csodálatos gyerekem.
Nem tervezünk tehát több gyereket, nincs bennem az a mindent elsöprő gyereket-kívánás, ami volt mindhárom alkalommal, sőt... Nosztalgikusan gondolok a picibabás időszakokra, azzal a jóérzéssel, hogy túlvagyunk rajta, nem csinálnám előről, imádom, ahogy nőnek, okosodnak, kamaszodnak.

Rettenet és borzalom

ami tegnap óta ebben az országban zajlik. Egy tragikomédia, csak valahogy nincs kedvem nevetni.
Van abban valami bájosan morbid, hogy pont március 15-én osztrák hókotrók armadája menti, ami menthető.
Példaértékű a civil összefogás, könnyekig meghat, ahogy olvasom az emberek felajánlásait a bajbajutottak számára.
Ennek hatására elmesélem nektek egy régi régi kalandomat egy hasonló nappal.
December volt, talán a téli szünet eleje, nem tudom, gyerek voltam még, olyan 12-14 éves. Egyedül indultam Pestről Szombathelyre vonattal (ahol imádott papám szokott várni kocsival, hogy hazavihessen Szilvágyra, a kb 15 km- re lévő kis faluba), ahogy mindig is szoktam 8 éves korom óta. Mivel az út csak három órás volt csak némi eleség volt nálam. Talán pár szem alma.
A reggeli vonattal indultam.
Az út felénél megállt a vonat, órákig álltunk. Senki nem tudott semmit, akkoriban nem voltak mobilok. A velem utazó néni adott egy kis ennivalót. Őrült havazás volt, és hófúvás.
Papikám nem tudott még a kertből sem kiállni a kocsival, ezért elsétált a két falu között lévő kis állomásra, és bement vonattal Szombathelyre.
Késő délután ért be a vonatom Szombathelyre (reggel indultam!). Az állomáson már fűtés sem volt, minden bezárt, hiszen vonatok nem indultak... Papikám szerzett nekem pogácsát egy ismerőstől (neki mindenki ismerőse volt, "Rudi bácsit" mindenki szerette). Életemben olyan finom pogácsát nem ettem, mint akkor. Úgy volt, ott éjszakázunk, tulajdonképpen úgy is lett.
Nagyon fáztam, arra emlékszem, de egy percig nem aggódtam, gyermeki hittel, hogy az én nagy, erős papám mindent megold.
Végül beülhettünk egy fűtött vonatba, mit bántam én már bármit is, csak meleg legyen. Emlékszem, hogy ömlött végig a végtagjaimon a meleg.
Késő éjjel csak elindult az a vonat, sokáig ment, megérkeztünk az állomásra. Leszálltunk a préri közepén. Mindenütt egységes szűz hó, szélvihar vágta az arcunkba a jeget, az út sem látszott, éppen hajnalodott. Elindultunk gyalog hát át a nagy semmin. A hó combközépig ért nekem, onnan tudtuk, hogy lejöttünk az útról, hogy az árokban derékig, mellkasig ért a hó.
Azt a gyaloglást sosem fogom elfelejteni. Nem emlékszem félelemre, vagy aggódásra, vakhittel mentem papikám után, aki viccelődött velem, hogy na tessék, már megint rossz időt hoztam nekik.
A szél az arcunka csapta a havat, de mi csak gázoltunk a hóban, hallgattam, hogy mama mi mindent főzött nekem, a Kedvenc Unokának. Egy idő után már tudtuk, hol az árok, mert ott álltak beborulva a kocsik. Papa mondta is, na ez a Janié, ez meg a Balogh kocsija, ott meg a szomszéd traktorja.
Végre beértünk a faluba, az emberek a hajnali derengésben söprögették a havat a portájuk elől. Arra gondoltam, milyen elképesztően hétköznapi kép ez, miközben mi most jövünk egy szibériai menetelésből, lassan huszonnégy óra utazás után. Emlékszem, ahogy a hó befújta a kaput, amikor kinyitottuk, mögött semmi sem volt, csak a száraz beton.
Megetettek, megszárítottak, betakargattak a fűtött szobában.
Még felnőtt koromban is emlegettük ezt a kalandot, ami, hiszitek, vagy sem, gyerekkorom egyik legszebb emléke. Így anyaként már el tudom képzelni, mennyire aggódhattak értem, el tudom képzelni azt a mindent lebíró erőt, ami elém vitte nagyapámat, hogy hazahozhasson. Utána mondtam is neki, hogy de jó, hogy be tudott elém jönni vonattal, de erre azt mondta, gyalog is eljött volna értem. Most már igazán tudom, miről is beszélt, és el is hiszem neki, pedig akkor csak nevettem.

Lisztérzékenység teszt

Felmerült Ivánnal kapcsolatban, hogy a lassú növekedés és ekcéma hátterében esetleg lisztérzékenység áll.
Párezer forintért kapható a patikákban teszt, ami igen megbízható, hiszen vérből néz ellenanyagot.
Igen. Vérből.
Kis rugós lándzsa csinálja a szúrást.
Ma megvettem a tesztet, és meg is csináltuk.
Én böktem meg az ujját (rá kellett szorítani egy kis műanyag házikót, megnyomni egy kis pöcköt). Igazán semmiség. Végtelen bizalommal tartotta a kis ujját. Egy pattanás, egy sikkantás, egy pici vércsepp.
A teszt NEGATÍV!
De én totál kikészültem. Mekkora egy nagy hülyeség, basszus! Remeg minden porcikám. Egy apró kis bökés, alig fájt neki. Na ennyit erről, leborogatom a lelkemet egy kis alkohollal, megünneplem a negatív eredményt!

A mesék gyógyító hatása

Tényleg létezik. A gyerekek most kaptak rá a népmesékre (kicsit későn, hiszen ovis korban van ideje). A minap éppen a Mindent járó malmocskát olvastam, és abban van egy rész, mikor az öregembert rábeszélik, hogy cserélje el a mindent járó malmocskát egy haszontalanabbnak tűnő holmira, és persze rögtön a csere után siránkozik, hogy mekkora egy hülye is volt. Ennél a résznél Emma elkezdett nyöszörögni, annyira beleélte magát a mesébe, ráadásul az egyik nagy szorongásába talált bele.
Végül persze minden jóra fordult, ahogy az a mesékben lenni szokott, és Emma is megnyugodott.
Én a sötétben, amíg altattam őket, a mese varázslatán, és örökidejűségén morfondíroztam. Ismerünk mindannyian olyan embereket (ha nem magunk vagyunk azok), akik bedőltek mindenféle furfangos embernek, és megvettek olyan holmit amire nincs szükségük.
A katarzis, amivel a mesék "dolgoznak", igenis működik.
Ott vannak a kis ovisok, akik bábelőadáson sikítanak Paprika Jancsinak, hogy vigyázzon, ott az ördög mögötte.
A mese varázslat, ahol mindig győz a jó, ahol pont ott van a segítség, ahol szükség van rá, a mese gyógyít. Tesz egy pici ragtapaszt annak a kislánynak a lelkére, aki szörnyű szorongásokkal küzd.
Nemrég a mese ezen pontjánál még zokogva követelte volna, hogy hagyjam abba a mesét, ez hülyeség, nem akarja hallani. Hiába bizonygattam volna, hogy várja ki a végét, minden jóra fordul.
Most csak kicsit nyöszörgött, és rémülten nézett rám, de nem követelte a mese abbahagyását. Fejlődik, és én büszke vagyok rá.
Sokat jelent ez a tesócsoport, ahova most jár, két fantasztikus ember segít neki legyőzni a démonjait. Mert a szörnyek mind bennünk laknak, de lehetünk mi a legkisebb királyfi, aki jó szívvel, becsülettel és bátorsággal legyőzi őket, és elnyeri méltó jutalmát, a boldogságot, lelki békét.

Új utakon...

Ez az év néhány drámai fordulattal indult, amiről most még nem beszélhetek, talán csak annyit, hogy a kezdeti szívattak után felépülve nekikezdtünk kihozni a helyzetből a legjobbat.
Ezért a nagy hallgatás, nem szeretek úgy beszélni valamiről, hogy nem mondhatom el, mi az (mert ez nem rajtam múlik), meg ezer felé kell most figyelnem.
Amiről mesélhetek, arról írok is, vicces lesz, jelentkeztem érettségire bioszból. Mégpedig azért, mert ugyanazzal a lendülettel jelentkeztem is a Bárczira, talán így 35 évesen csak el tudom már dönteni, mi leszek, ha nagy leszek. Reményeim szerint autizmus-specifikus gyógypedagógus.
Na ne igyunk előre a medve bőrére, elő a biosz könyvekkel.

Azon túl pedig kiképzett mentorszülő lettem, ami már nagyon régi vágyam volt. Egy 3 napos tréningen tanultunk kommunikációt, meg mindenféle klassz dolgot, és most már sokkal jobban fogok tudni segíteni a hozzám fordulóknak, mint eddig.

Dióhéjban ennyi, a napok amúgy teljesen egyformák, a gyerekek továbbra is imádnivaló gazfickók, Miloska négy éves lett, és jóformán csak percekig lehet elviselni, annyira hiperaktív, de közben meg oly mértékben übercuki, hogy arra nincsenek szavak. Komoly aggodalmam kezd lenni, hogy felnőve szégyent hoz a ősz fejemre, és politikus lesz.
Iván most egy viszonylag csendesebb korszakát éli, a suliban is nagyjából nyugi van, élvezem, amíg lehet, amíg el nem kezd kamaszodni, mert úgy hírlik, autikkal gatyafelkötős dolog (no persze, minden gyerekkel az).
Emma kiskamasz, annyira tankönyvi, hogy csak gyönyörködni tudok benne. Még a pimaszságai is halálosan szórakoztatnak, amin persze megsértődik. Nehéz lehet úgy pimasznak lenni, hogy a másik oldal dől a röhögéstöl... Jár tesócsoportra a Cseperedőbe, már látszik az eredmény, sokkal felszabadultabb, kevésbé szorongó.

Az a nyavajás Mörfi...

Hosszú egyeztetés, és alkudozás után kiizzadtunk magunkból egy időpontot egy négynapos wellnes-hétvégére kettesben, szállás lefoglalva, vágjuk a centit.
Ma látom a FB-on, hogy utolsó lehetőség van honapig jelentkezni az auti mentorszülő képzésre. Nem tudom, hogy nem láttam az eredeti felhívást, mindenesetre ez az a képzés, amire kb egy éve várok...
Hogy mikor lesz? Na igen... Pont azon a hétvégén. (Hosszú, drámai hangú sípolás, vagy ahogy a képregényekben írják &@!%$%!)

Betegségek...

Itthon van a két fiú, betegek. Annyira nem betegek, hogy nyugton lennének, annyira betegek csak, hogy módszeresen írelik az idegszálaimat. Mondjuk Ivánnal nagyon jó, elvan, lehet vele társasozni, segít, ha kell, de ha dolgom van, békénhagy. Egy álomgyerek.
Na de Milos... Uhhhh, megadurva vele az élet, számolom a napokat az oviig. Ha eddig lettek vona kétségeim affelől, hogy hiperaktív, hát azok elszálltak volna mostanra. Klasszikus, tankönyvi eset, hajhullasztóan fárasztó. Megállás nélkül pörög, levegővétel nélkül beszél, maximum hangerőn. Képtelenség tőle bármit is csinálni. Olyan erőszakos, hogy komolyan aggódni kezdtem, még a végén politikus lesz belőle...
Mivel mindenféle betegségek okán hetek óta alig jár fejlesztésre, nagyon meglátszik rajta a visszaesés. A jövő héten kapunk tsmt feladatsort, elkezdjük nyomni, ebben van már az utolsó reménységem a végső megbolondulás előtt...

Egy kedves felkérés...

Igazán írhatnál arra hülye blogodra, ha már van, mert van, akit érdekel - esdekelt szívhez szólóan egy régi kedves virtuális ismerősöm ma este FB-on (ahol egyébként ha már kérdezte más, Sándorné Liebermann Judit néven vagyok megtalálható).
Hát ki tudna ellenállni egy ilyen kedves kérésnek, főleg, hogy fejben olyan sokat írok nap mint nap. Úgy másfél hete megtudtam, és most tudjátok meg ti is, hogy kisgyereket nem szabad kézen fogva forgatni, ugyanis még gyengék a könyök szalagok, és könnyen kiugrik a ded könyöke.
Pocsékul hangzik? Fáj is piszkosul, tehát ha azt látjátok, hogy mozdulatlanul lóg a gyerek keze, és nem hajlandó mozgatni, akkor spuri az ügyeletes sebészetre, hogy visszarakják neki.
Kitaláljátok, kivel esett meg ez? Miloskával a minap.
Doki bácsi pedig csiribúcsiribá visszarakta neki, hatalmas bömbölés közepette. Nem doki bácsi bömbölt...
Olyan rég voltunk már a váci kórházban, azt nem mondom, hogy hiányzott, de a szinvonal nem romlott.
Hát ilyen unalmas módon telnek a napjaink...

Fogadalmak, meg ilyesmik

A facebook tehet mindenről. Olyan könnyű egy gyors kis helyzetjelentést odabiggyeszteni, csatolni egy képet, hipphopp, kész.
Bloggoláshoz ide kell ülni a kétségkívül szuper gépem elé, és fel kell vállalni, a gép előtt poshadok.
Szóval nem csak hogy a facebook, de az Apple is tehet róla. Természetesen mindenki más, csak én nem. Pedig vannak történések, Emmával járjuk a NevTant, a szokásos neszesemmi fogd meg jól című történet, hogy hát igen, van itt valami, valószínűleg figyelemzavar, dehát izé...
No kapok majd egy szakvéleményt, wc papír spórolásnak megteszi, úgyis szokás szerint minden azon fog múlni, hogy én felkutatom-e a megfelelő szakembert, aki érdemben tud vele foglalkozni, és nem csak a szavakkal zsonglőrködni.

Meg aztán vicces dolgok sem nagyon történnek velem, de hát kinek az élete egy stand up comedy, az enyém biztosan nem, bár közelít.
Tudtátok például, hogy nem sokára farsang van? Nem, mi? Még áll a fa (mármint az olyan lustáknál, mint én), de az anyagot már megvettem.
Emma indián lány lesz, Miloska Télapó, Iván pedig kémény... Igen. Kémény...
Jó kiállású püss gólyát nagy szeretettel örökbefogadunk... :-)

És hatalmas újévi fogadalom (évek óta az első), hogy rendezzük a pénzügyi dolgainkat. Az egyszerűen nevetséges, hogy minden kis fillér kifolyik a kezünkből, az ég tudja mire... Emiatt jelentkeztünk egy pénzügyi tanfolyamra, vérmes reményeim vannak...

Aki pedig végképp sír és zokog, hogy nem hall rólunk eleget, és éjjelente álmatlanul forgolódik, sikoltva ébred, és veti rá magát a bloggerre, hírmorzsákban bízva, az jelöljön meg a facebook-on (és üzenjen, hogy lelepleződött zugolvasóm, hiszen tök rosszfej vagyok, és csak azt igazolom vissza, akit tényleg ismerek), visszaigazolom, és máris csökkentheti az izgalmak miatti kedélyjavítók (ez milyen egy hülye szó már!) adagját.