Hőség

Régen kifejezetten szerettem a meleget. A hőséget is. Negyven fokban virultam.
Aztán ahogy telnek az évek, és születtek a gyerekek, egyre kevésbé bírtam. Most az első pár nap, amikor éjjel azért visszahült valamennyire még élveztem is. Végtére is nyár van, vagy mi?!
De aztán amikor már az embernek olyan testtájairól is folyik a víz, amiről nem is tudta, hogy folyhat, és a melltartó gondolatára is rosszullét fogott el, amikor az egész napi tevékenységem abból állt, hogy feküdtem a kanapén a ventillátor előtt, estére mégis olyan fáradt voltam, mint egy dokkmunkás egy különösen hosszú nap után, na akkor azért már én is vártam a felüdülést.
Két nyuszink hullott el a nagy melegben, hiába locsoltam alattuk a földet, és kaptak óránként friss vizet. A csirkék megúszták.
A hidegfront tegnap ideért, este kezdődött egy kis széllel. Aztán nagy szél lett, be kellett csukni minden ablakot. Újra szauna.
Hajnalra elcsendesedett a szél, kinyitogattam mindent, visszaszunnyadtam, majd öt perc múlva eszeveszett visítás kezdődött. Igen, a szomszédban disznót öltek. A hangok alapján kettőt is. A vidéki élet örömei.
Most csendeskén esik, a gyerekek pedig meg vannak veszve. Nyár van...