Kezdek kicsit feminista lenni mostanában...

Persze megtehetem egy olyan férjjel, aki az esetek túlnyomó többségében komolyan vesz, partnerként kezel. Nem minden esetben, mert én sem veszem őt minden esetben komolyan. Mert van, hogy az ember úgy viselkedik, hogy azt nem lehet komolyan venni, oda kell koppintani. Akkor van ez jól, ha arányos a felek közti odakoppintás.
A házasságunk első napjától kezdve harcolok az őszinteségért, nyíltságért, megfelelő kommunikációért. Jura egy erősen elkerülő magatartást hozott, ha csak felvetődött (felvetettem) egy problémát, azonnal elaludt. Nem viccelek, konkrétan elaludt. Hozzáteszem az első éveink elég vérzivatarosak voltak, még ha szerelemmel teliek is, már terhes voltam, amikor hozzám költözött, "elhagyta a családját értem", folyt a válóper, folyamatos volt az érzelmi zsarolás az ex részéről.
Én pedig tudtam, hogy a szerelmen és a szexen kívül egy jó alternatívát kell összehoznunk, hogy évek múltán (most 11 évvel később) is mondhassuk, megérte.
Ezért aztán hangosan, és erőszakosan követeltem a folyamatos kommunikációt, hogy mondja ki, ő mit akar, mert képes vagyok ugyan gondolatolvasásra, csak nem akarok így élni.
Nagyon nehezen ment, iszonyat sokat veszekedtünk, ő menekült, én meg csak győzködtem, győzködtem. De egyben kitartottam, ha valami bajom volt, azonnal megmondtam, és kiköveteltem az értő figyelmet, cserében ugyanezt el is vártam. Ez a második nehezebben ment, tíz évig élt úgy, hogy minden őszintesége meg lett büntetve, a problémák a szőnyeg alá lettek söpörve, no jó, ketten hozták össze.
Teltek az évek, és egyre kevésbé kellett ezért harcolni. Már elhitte, hogy KELL beszélgetni, és főleg a nyomasztó dolgokról KELL beszélni. Az első pillanattól tisztáztam, nem vagyok hajlandó az energiáimat "női harcmodorra" pazarolni. Nem fogok durcáskodni, nem zsarolom szexszel, ha megkérdezi mi bajom, nem mondom hogy semmi. Mindig tudhatja, hányadán áll velem. Ha azt mondom rossz kedvem van, de nem ő tehet róla, akkor egészen biztos lehet benne, hogy ez így van. Vagy ha azt mondom, hogy jókedvem van, akkor tényelg jó kedvem van. De ha bajom van, akkor elvárom a maximális segítséget, és azt meg is mondom, milyen formában akarom.
Cserében elvárom, hogy mindig tudjam, hányadán áll ő velem. Ha segítségre szorul, én ott leszek, és segítek, de szóljon, mert nem biztos, hogy három gyerek, és egyebek mellett feltétlenül észreveszem (észre szoktam venni, de nem mindig).
Így is voltak mélypontok, és meglepő módon a nyugisabb időszakokban. Mikor ment a szekér, pörögtek a napok. Ezek a napok sokkal veszélyesebbek, mint a nehéz időszakok, mert ilyenkor az ember ellustul, elnémul.
Mostanában kicsit feminista vagyok, mert egy jó házasságban kinyílt a szemem. Jó házasság, megengedve, hogy feminista szemmel lássam, én lényegesen többet melózom ezért, mint ő. Hangosabb vagyok, és sokkal erőszakosabb mind a mai napig, az én feladatom az "érzelmi kormányzás". Ezért ő kényeztet, és a tenyerén hordoz, ha arra van szükségem.
Sosem leszünk egyelőek a szó klasszikus értelmében. Nem lehetünk, mert másra van igényünk, másban vagyunk erősek. Én királynő vagyok, ő pedig király.