A láthatatlan munka világnapja

Na ez volt tegnap (vagy tegnapelőtt). Én tíz éve jóformán csak ilyesfajta munkát végzek, szóval ez az én napom.
Lenne, ha nem lenne a kezemen egy nagyon is látható rögzítősínes kötés, ami szinte teljesen megakadályoz abban, hogy láthatatlan dolgokban tevékenykedjek.
Az eset több, mint banális, leestem a lépcsőn megcsúsztam, a lábaimat az égnek hajítottam, és a bal kezemmel automatikusan kitámasztottam, tehát arra estem rá teljes súlyommal (feljegyzés a hajónaplónak: fogyókúrát újrakezdeni!) Tisztára mint egy rajzfilmfigura (ide képzeljetek egy jó hangeffektet, mert amilyen láma vagyok, nem tudok iderakni), a tyúkok esküszöm kárörvendően röhögtek rajtam, a visszaeső tojástolvajon.
Na az első éles fájdalom után esküszöm az összes láthatatlan munkám eszembe jutott, hiszen törött kézzel kissé nehezített pálya ezeket megcsinálni.
Na elcsattogtam szeretve szeretett kórházunkba Vácra, ahol kiderült, hogy nem törés, csak húzódás, zúzódás. Kaptam rá fáslit, pihentessem.
Délután vettem egy sokkal praktikusabb sínes rögzítő kötést, és pár nap pihentetés után kiderült, hogy igaza volt öreganyámnak, miszerint a láthatatlan munka kizárólag egy esetben látszik, ha nem csinálják.
Holnap lesz egy hete a kis incidensemnek, ma már nem bírtam, és nekiláttam, hiszen intézményesült az összes gyerekem újra (egy hét tavaszi szünet is borzolta a kedélyeket kis otthonunkban).
Egy biztos, ugyan láthatatlan, de nagyon is hallható az anyázásom, amikor bizarr helyekről szedek össze banánhéjakat, és vakarom ki a koszból a fürdőszobákat (isten tudja, nem lesz-e egyszer a fiam valami nagy ország miniszterelnöke, ezért nem is részletezném az útját a szobatisztaság felé...)