Punnyadok a gép előtt, mondhatni csak reszelgetem itt a körmömet.
Valami tompa kábulat ül rajtam, elfáradtam no, két napig bent a városban, izgulni, menni, vizsgálóasztalokra feküdni, reménykedni.
A tegnap délutáni eufória (ahogy az a Nagykönyvben írva vagyon) ma szolíd fásultsággá változott.
Biológiai oka van, mondják az okosok, kifáradnak az örömhormon termelő sejtek, és átlagon alul végzik a dolgukat.
Igaz lehet ez, mikor egyszer kipróbáltam egy fél extasit, egy napig szerelmes voltam a világba, a világ is belém. Aztán jött két hét depi.
Jaj, jaj, mit válaszolok majd a gyerekeimnek, ha megkérdezik, hogy anya, te drogoztál valaha? Igazat mondjak, vagy okosat? Hát azt mégsem mondhatom, hogy igen, drogoztam, és állati jó volt... Bakker...
Szóval csak punnyadok itt, és hülyeségeken agyalok.
Tulajdonképpen bármin szívesen agyalok, csak arra ne kelljen gondolonom, hogy hát igen, eljön majd az a nap, amikor fel kell feküdni arra a keskeny, kényelmetlen asztalra, lábakat a kengyelbe, és jön a tuti...
Azt mondják, ilyenkor valami nagyon kellemes dologra kell gondolni. Hogy például egy napsütötte tengerparton sétálok. Ezt a tengerpartos dolgot már próbáltam, nem jött be.
Az meg nem túl ősanyás, ha arra gondolok, hogy heverünk a haverokkal a kanapén, szívjuk a dzsangát, és váltjuk megfele a világot, vagy csak röhögünk agyatlanul egy repedésen a falon...
Vagy mondjuk még jobb lenne egy jól időzített megfelelő helyre és módon beadott EDA.