Jön a Karácsony!
Kacagtok most ti ezen, kedves barátaim és üzletfeleim, hiszen október közepe is alig múlt, de nemsokára az arcokra fagy a kaján mosoly!
Mert bizony jön a Karácsony, itt van a szomszédban, ma hallottam hiteles forrásból. Nem adok két hetet, és a boltok polcait elárasztja a karácsonyi áruk tömkelege. A hangszórókból azok a jól ismert dalok fognak harsogni, forralt bor, fahéj és sült gesztenye illata terjeng majd a levegőben, bármerre járjunk is.
Az emberek még hajszoltabb arccal fogják róni az utcákat, családokban újból fellángolnak, vagy éppen szőnyeg alá seprődnek a viták, emberek adósodnak el újra, szinte menthetetlenül. (Ó nem, nem magunkra gondolok, mi mindenféle karácsonyi ürügy nélkül is képesek vagyunk menthetetlenül eladósodni.)

Azon gondolkodom, hogy milyen bíztató szavakat is kéne ide írni, persze főleg magamnak, hiszen nem feltételezhetem, hogy mindenkire ugyanúgy tör a hidegrázás a Karácsony szó hallatán, mint rám, sőőőőt, hallottam már olyat is, hogy van olyan ember, aki szereti a Karácsonyt! (Persze lehet, hogy ez legalább akkora urbánus legenda, mint a befőttesüvegben nevelt macskák.)
Engem mindazonáltal bizakodással tölt el a gondolat, hogy én is sokat fejlődtem, mert míg gyerekkoromban rettegéssel vegyes hányinger tört rám a jeles ünnep említésére is, addig kicsivel később már csak enyhén éreztem a késztetést, hogy egy sötét sarokban vinnyogva húzzam ki januárig. Mostanra mármár szinte fellelkesít a lehetőség, hogy talán létezik klassz Karácsony, és ki tudja, talán pár évtized múlva akár olyan mértékben is csökkenhetnek a pszihoszomatikus tüneteim, hogy szinte észre sem veszem őket.
Addig is váááájt kriszmasz, áj giv ju máj hart...