Ez hosszú lesz és véres. Aki nem bírja az ilyesmit, lapozzon.
Ezt a bejegyzést a többi közül talán leginkább magamnak írom, afféle terápia, ki kell írni, mert belül vérzik és sajog.

Ez a reggel (december 30.) pont úgy kezdődött, mint minden reggel hónapok óta. Iván átcsattogott hajnalban, és mivel aludni nem bír, csak piszkál mindannyiunkat, Jura egy nagy sóhajjal felkelt, hogy levigye a nappaliba. Az elkövetkező pár perc örök titok marad, hogy mi történt és hogyan. Én csak a nagy zuhanást, gurulást hallottam, pontosan olyat, amilyet a harmadosztályú krimikben hall az ember, ha legurul valaki egy lépcsőn.
Szinte azonnal felharsan Iván ordítása.
Rohantam le a lépcsőn (shit, shit, shit! kibaszott szemüveg nélkül, félvakon, halálra rémülten botorkáltam). A látvány leírhatatlan, Jura fejjel lefelé, hanyatt feküdt a lépcsőn, ájultan, a mellkasán öcsi feküdt, az apja szorította magához. Reszkettem, mint a nyárfalevél, hisztérikusan jajongtam: "mi történt, mi történt, mi van a gyerekkel?"
Jura nem válaszolt, vértócsa növekedett a feje alatt.
Felkaptam a gyereket, reszkető kézzel tapogattam át, de neki semmi baja, csak az ijedtség. El is csendesedett az ölemben.

Jura kezdett feltápászkodni, a fejéből ömlött a vér. A fejsebek bármily kicsik is, nagyon véreznek, kicsi vér is rengetegnek látszik - ezek zakatoltak a fejemben, ebbe kapaszkodtam. Jurát felültettem, megnéztem a fejét, szerencsére nem látszott vészesnek a seb, idő közben el is állt a vérzés.
Felvittem Ivánt az emeletre, ott állt a lépcső tetején Emma álmosan, ijedten.
Anya, mi történt?
Apa és öcsike leesett a lépcsőn, apa beütötte a buci fejét, gyere, segíts anyának, vonatozzatok öcsikével a szobátokban, amíg anya segít apának.
Jó, gyerek ecsike, vonatozzunk.
Rájuk csuktam a gyerekszoba rácsát, és rohantam vissza Jurához. Ő közben bevonszolta magát a fürdőszobába, a szőnyegen feküdt.
Hogy vagy, hívjak mentőt? - kérdetzem, de nem nagyon válaszolt, csak azt hajtogatta, hogy jól van. Teljesen összefüggően beszélt, tudott járni. Úgy döntöttem, nem hívok mentőt, elviszem én orvoshoz (talán hívnom kellett volna, nem tudtam megítélni a valós állapotát, ami sokkal rosszabb volt, mint az akkor látszott).

A takarítónőmet értem el, aki a faluban lakik, az ő férje jött át vigyázni a gyerekekre. Közben Jura kitámolygott a fürdőből, úgy ahogy lemosta a vért az arcáról, felvette a ruhákat, amiket a kezébe nyomtam.
Mikor meglátta a vértől iszamos előszobát, döbbenten nézett rám.
Úr Isten, itt mi történt? - kérdezte.
Leestél a lépcsőn, nem emlékszel?
Leroskadt a földre. Nem emlékszik.

Közben megérkezett a takarítónőm férje, akire a gyerekeket bíztam (örök hálám innen is nekik!).
Hívtam anyut is, hogy azonnal hívja öcsémet üljenek kocsiba, és rohamtempóban jöjjenek ki, mert Jura biztos hogy kórházba kerül.

Beültünk a kocsiba, tejfehér ködben vezettem a Misszióba (a veresi ügyeletre).
A kocsiban derült ki véglegesen, hogy Jura teljesen zavart, nagyon súlyos emlékezetkiesése van, a nevére és a személyes adataira emlékszik, semmi másra. Azt sem tudja milyen évet, hónapot írunk.
A Misszióban lemosták a fejét, kapott rá egy géz lapot, egy hálós sapit, meg egy papírkát. Vigyem át Vácra - mondták.

Hát irány Vác. Közben Jura elkezdte kérdezgetni, hogy mi történt. Százszor, ezerszer ismételt el pár mondatot.
- Mi történt velem?
- Leestél öcsikével a lépcsőn.
- Te jó ég, de béna vagyok.
- Nem vagy az, öcsikének semmi baja.
- Őt biztos ösztönösen védtem.
Kis szünet.
- Úr Isten, de furcsa álmaim voltak...
- Azok nem álmok...

Kis csend.
- Mi történt velem?
És így tovább, százszor, ezerszer. Hol vagyunk, hová megyünk? Minden azonnal elfelejtett.
- Tél van?
- Igen.
- Látom, mert odakint minden havas. Milyen nap van?
- December 30.
- Holnap szilveszter?
- Igen
- És a karácsony?
- Elmúlt már...
- Nem emlékszem...

Idegtépő lassú út után a ködben megérkeztünk a váci kórházba. Azonnal behívtak minket. Beléptünk a sürgősségi betegfelvétel megnyugtató rutinjába.
Egy nagyon kedves dokihoz kerültünk, aki megnézte Jurát. A fejét össze kell varrni, hívok, egy neurológust konzultálni, addig meg kell röntgenezni, és kap egy rögzítő kötést is a kezére.
Kaptunk papírt, fel a röntgenre. Koponya-, kéz- röntgen. Szerencsére törés nincs.
Vissza a sürgősségire. Amíg a neurológus megérkezik összevarrják a fejét. Ha gondolom, menjek ki addig.
Semmiféleképpen nem hagyon magára - mondtam. Olyan gyámoltalan volt, összezavarodva, mindent azonnal elfelejtve, teljes tér- és idővákuumban.
Egy injekciót kapott a fejébe, elkezdték összevarrni (akkor leültem egy ütemre), majd kapott egy tetanuszt is.
Aztán kapott egy szép gipszet a kezére.
Amikor megérkezett a neurológus, nem mehettem be vele.
Halálra aggódtam magam addig kint. Akkor majdnem elsírtam magam. Amikor kijött az orvos, mondta, hogy a neurológus szerint nincs nagy baj.
Amikor visszajött rám nézett.
Hát a férje?
Még nem jött ki - mondtam.
Bement és megkereste. Egy félreeső szobában ült, valaki odaültette, ő meg várt. Olyan végtelen és gyámoltalan volt, véres fejjel és pólóban, felkötött kézzel, csodálkozó zavarral az arcán. Összecsavarodott a szívem...

Felküldtek minket a másodikra, kapott egy szép kék karkötőt, és a kezeme nyomtak egy halom papírt. A liftben kicsit beleolvastam, de persze semmit sem értettem a latin szavakból, az amnéziára meg magamtól is rájöttem.
Közben Jura engedelmesen baktatott mellettem, folyamatosan kérdezgetett, de mindent azonnal elfelejtett. Nagyon, nagyon ijesztő volt!
Egy hatágyas szobában kapunk ágyat, egyedül voltunk, kettesben. Le kellett menjek a büfébe, mert az orvos azt mondta itassam, de persze innivalónk nem volt.
Nem nagyon akart elengedni, én voltam egy egyetlen ismerős arc a nagy alaktalan masszában, százszor és ezerszer megígértem neki, hogy vele maradok, nem hagyom egyedül, vigyázok rá.

Rájöttem, hogy amit írva lát, arra jobban emlékszik, ezért kértem a nővérektől egy tollat és papírt, majd ráírtam:
"Leestél a lépcsőn, beütötted a fejedet és a kezedet, most kórházban vagy"
A másik oldalára pedig:
"Lementem a büfébe, nagyon sietek, max. 10 perc és itt vagyok. presh"
A kezébe nyomtam.
Mikor felértem, a papírt szorongatta, és nagyon megörült nekem. Nem is voltál ott sokáig - mondta.

Lassan kezdett feltisztulni a tudata, és akkor nagyon megkönnyebbültem. Közben megérkeztek a barátok is, hoztak kórházi ellátmányt, már igen jókedvűek voltunk.
Sokat szundikált még, de sokmindenre emlékezett már, és ez az ő lelkének is nagyon jót tett.
Este szorongva hagytam ott, őrizni szerettem volna az álmát, vigyázni rá, de közben már haza is húzott a szívem, Ivánt saját szememmel akartam látni, hogy teljesen jól van, végigtapogatni, hogy minden porcijája ép.


Tegnap, az elmúlt év utolsó napján fogtam egy vödör mosószeres vizet, meg egy mosogatószivacsot, és végigsikáltam az előszobát. Felmosták a vért, mire hazaértem este, és én is felmostam számtalanszor, de mindig ott láttam a vércseppeket. Térden csúszva sikáltam, mint Ágnes asszony.

Öcsi másnap reggel megállt a lépcső alján, felnézett rá, majd bizonytalanul ezt mondta:
- Apa?

Mi marad vajon meg neki ebből, és vajon én mikor felejtem el végre, azt a rémisztő hangot. És vajon mikor nem ezt fogom mindig hallani, újra és újra lejátszva a fejemben ahogy lerohanok a lépcsőn, csak a fejemben mindig holtan látom őket. Az álmaimban vér és vér mindig mindenhol.

Jura csak arra a napra nem emlékszik, és a helyzet az, hogy én is szeretném elfelejteni!