Kicsit kiszólok a naplómból, mert az előző post-ra érkezett egy komment, ami szerintem nagyon tanulságos, és inkább itt válaszolnék rá.
Eljön az a pillanat, mikor a blogírás párbeszéddé alakul (olykor-olykor), és bár ilyenkor elvész a romantikus báj, a papirszagú naplófíling, azért ez nagyon jó dolog tud lenni.

Így tehát válaszom az előző kommentre:

Kedves Anonymous!

Megpróbálok minden kérdésedre válaszolni :-)))
Régebben, valóban nem rendelkeztem megfelelő erkölcsi tartással, de ez nem abban nyilvánult meg, hogy nem tiszteltem más ember házasságát, hanem abban, hogy önmagamat nem tiszteltem eléggé, ezért belementem olyan dolgokba is, amikbe nem feltétlenül kellett volna.
Nem bántam meg, csak tanultam belőle, erősebb lettem tőle.

Egész pontosan nem emlékszem, de úgy hiszem minden férfiról tudtam az életemben, hogy nős-e, vagy sem. (No meg persze nem csak nős pasijaim voltak, hanem függetlenek is. Nem hiszem, hogy valaha is "ráhajtottam" volna egy nős pasira, egyrészt nem volt szokásom, másrészt szükség sem volt rá, jöttek maguktól.)
Egy házasság kizárólag két emberre tartozik, és ahova befér egy harmadik, ott már nem mennek rendben a dolgok.
Ha egy férfi házas ember létére elkezd (fogalmazzunk finoman) udvarolni egy másik nőnek, ott bizony nagy bajok vannak. A harmadik olyan értelemben valóban nem hibás, hogy ő következménye lehet egy széthulló házasságnak, oka semmiféleképpen.
Az a feleség mondhatja szerencsésnek ilyenkor magát, ha a férje egy olyan szeretőbe botlik, aki semmit sem akar tőle, csak pár jó dugást, és maximum pár hónap után tovább lép.
Mondom ezt férjes asszonyként is, mert hiszem azt, hogy jelen pillanatban nem született olyan nő erre a földre, aki az én férjemet el tudná tőlem csábítani.

Nem is sejtjük, mi nők, mennyire bántjuk, kínozzuk azokat a férfiakat, akik szeretnek minket. A legtöbb férfi megszeret egy nőt, olyannak amilyen, és szeretné, ha olyan is maradna (itt most leginkább nem a külsőre gondolok).
Mi nők vagyunk az okosabbak, erősebbek, a mi kezünkben van a családunk boldogulása. Nekünk kell a férjünk mögé állnunk (nem elé!), és támogatnunk mindenben. Nem kell a sok rizsa arról, hogy de bezzeg milyen unalmas fajankó lett belőle, aki másra sem képes csak a takaró alá szellenteni, és tévét bámulni (mellettünk lett ilyen, de miért is?!).
Meg hogy mi sokkal többet vállalunk magunkra, munka, háztartás, gyereknevelés bla, bla, bla. Ez rizsa, sóder.
Ha egy férfit "jól tart" egy nő, akkor az a csillagokat lehozza az égről, és a lábaink elé hinti, és minden kívánságunkat teljesíti.
Az már csak hab a tortán, hogy oda más nő nem férkőzhet be, nincs az a bombázó, aki képes lenne elcsavarni egy ilyen férfi fejét.

Mondom ezt úgy, hogy mögöttem van sok harcos év, és négy év boldog házasság. Én sem riszálom magamat minden este rafinált csipkés fehérneműben, néha veszekszünk is, haragszunk is olykor egymásra, üvöltözés is felveri néhanapján a ház csendjét, de ha belenézünk egymás szemébe tudjuk, a legjobb dolog, ami történhetett velünk az életben az az, hogy itt vagyunk egymásnak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az előző állításom nem csak egy klassz frázis, hanem valóság.

A valaha volt nős és facér szeretőim pedig?
Van olyan nős ember, aki azóta elvált, van aki nem. Van olyan facér, aki megnősült, és van aki azóta agglegény, van olyan is, aki megnősült, aztán el is vált azóta.
Néhanapján beszélek egyik-másikukkal, olykor sajnálatukat fejezik ki, hogy én nem vagyok az a házasságtörő típus, és a végsőkig hűséges vagyok a férjemhez :-))))