Hol is kezdjem?

A múlt héten elkezdtem írni azt a horrorunkat, hogy kerültünk kórházba Emmával, pont karácsony előtt. Most úgy érzem, ez már hónapokkal ezelőtt volt. Pedig 2 hete sem...
Az év végére hetente kijutott nekem egy nagy ijedtség, kórház, aggódás.
Még emlékszem az érzésre, hogy reszkettem az aggodalomtól, míg vártuk a mentőt, amit Emmához hívtunk, mert kruppos rohamot kapott, fuldoklott.
Fél óra múlva jött, és nekem percenként megőszült egy hajszálam az aggodalomtól.
Kórház, kivizsgálás, vérvételek. Szegény kicsi ember, már egy kész tűpárna. De egy hős, úgy tűri a vérvételt, mint egy komoly felnőtt.
Az a kórházban töltött két nap a lehetőségekhez képest igen vidám volt, már a mentőben sokkal jobban lett, mire beértünk még volt egy kis sírás picsogás, de türelemmel bántak vele (velünk), hamar kihízelegték belőle a bizalmat, mosolygást.
A Karácsony pedig jókedvűre sikeredett, mindenki megkönnyebbült, hogy megúsztuk ennyivel...