Elindult hát végre ez a páratlan esztendő!
Mindenki visszatért a dolgos hétköznapokba, beindult az ovi-bölcsi, Jura dolgozik, én pedig végre összekaphatom a házat, úgy ahogy azt én szeretném. Sok dolog van még vele, de már alakul, mindent szép sorjában meg fogok csinálni.
Ma voltam a bölcsiben beszélgetni Iván gondozó nénijével, és szinte csak jót tudott mondani a kiskrampuszról.
Ez a gyerek egy zseni, eddig is tudtam, dagad a büszke anyai kebelem!
Rossz hír sajnos, hogy nagyon észrevehető, hogy rosszul hall, újra indulnak a turai túrák. Jajjj...

Kicsi Emmám vidáman vetette bele magát az ovis életbe, nagy előnye a kórházasdival, hogy itt nem szurkálják tűkkel, és nem nyomkodják, vizsgálgatják.
Van viszont sok játék, dal, mondóka, szeretgetés.
Ráadásul az egyik másik csoport dadusa hogy, hogy nem, nagy szerelembe esett Emmával, amikor a hiányzás után újra mentünk, boldogan ölbekapta, csókolgatta, hogy végre újra látja és meggyógyult.
Ezektől az epizódoktól tudom, hogy jó helyen van a gyerekem.

Másrészről pedig újabb csodálattal adózom Emmának, hogy ilyen páratlan személyiséggel lett megáldva. Olyan elbűvölő temperamentuma van, hogy szinte kivétel nélkül mindenkit levesz a lábáról. A kórházi kezelőorvosa is szinte szerelmes belé, félórákat elhallgatja, ahogy Emma csacsog.
Több okból is szerencsés vagyok.
Egyrészt mert ilyen gyerekem van, másrészt pedig hogy ilyen emberekkel vagyunk körülvéve.