Na kérem gyógyulgatunk, gyógyulgatunk.

Ma komoly dilemma elé kerültem, miszerint hogyan is üljek a kocsiba. Mivel a kötőhártya gyulladás miatt nem hordhatok lencsét, a szemüvegem meg 2-3 dioptriával kevesebb, mint lennie kéne.
Mivel egy szál vakvezető kutya sem akadt itthon, akit befoghattam volna a kocsi elé, kénytelen voltam berakni a lencséimet. Érzésre olyan volt, mintha parazsat hintettem volna bele. De hát mese nincs, menni kellett egészséges igazolásért Ivánnak.

A rendelőbe belépve elővettem a legbarátságosabb mosolyomat (Emma rutinosan vetette le magát a minimax elé - szegény, itthon ilyen nincs, kénytelen mindig betegnek lenni, hogy legalább a váróban nézhesse), szóval felragyogtattam legszebb mosolyom, és azt dörmögtem: mi csak egy igazolásért jöttünk.
Hangom hallatán még a legedzettebb anyukák is összerezzentek, tekintetük mögém siklott, hátha a girnyó kiscsaj mögött maga Darth Vader lapul.
De nem, csak én voltam, kigyógyulóban a torokgyíkomból.

Tán anyukának is el kéne mennie orvoshoz - indítványozta a recós csaj, mire én kissé eszelős kacajt hallattam. Egy kisebb gyerek hüppögni kezdett a sarokban.
Rekord gyorsasággal kaptam meg a papírt, és amint megkaparintottam, üzött vadként, szaporán könnyezve távoztam a gyógyítás felszentelt templomából.

A bölcsődébe érkezve örömmel tapasztaltam, hogy Iván újabb szót tanult. Hazáig hajtogatta, hogy "ada ttóóótaaa!!!", mivel a kis tortájának a maradékát megkaptuk itthoni elfogyasztásra.

Számolom a napokat, szerdán megyek kineziológushoz!