Tegnap volt a harmadik házassági évfordulónk, úgy volt, hogy elmegyünk vacsorázni egyet, valami klassz romantikus helyre.
Végül jól átgondolva letettünk róla, áttettük hétvégére.

Teljesen alkalmatlan lettem volna egyébként a kimozdulásra, nagyon vacakul voltam. Jura hozott kontaktlencse folyadékot, én meg repesve vártam, hogy végre kivehessem a lencsémet, erre Iván két perc alatt eltűntette a lötyit, égen-földön kerestük, sehol sem volt. Sírni tudtam volna. Késő este lett csak meg, ez a kis krampusz alaposan elpakolta egy zacskóba (egy ékszerdoboz, némi malac eleség, egy fél pár rózsaszín zokni, és egy csipogó kulcstartó közé).

A kineziológus csaj meg majdnem lemondta a mai randinkat. Azaz át akarta tenni jövő hétre, de olyan kétségbeesett lehetett a hangom, hogy visszahívott 10p múlva, hogy mégiscsak mehetek, elintézte :-)))

Édes Jurától meg kaptam egy szép nyakláncot, swarovski kristállyal. Azt mondta, hogy szeretné, ha ettől is még jobban érezném magam a bőrömben. Nem akartam elkeseríteni, de ezzel a betegségtől felpüffedt fejjel, karikás szemekkel, náthától vörös orral akkor sem érezném jobban magam, ha az angol koronaékszereket aggatta volna rám :-))))

De ma, mint hamvaiból éledő főnixmadár keltem. Igaz a torkom most már nagyon fáj, de sebaj, talán ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, akkor jobb lesz.
Nem lett jobb.

A kineziológus csaj szerint túl sokat várok el magamtól. (Na ebben viszont igaza van.) Tegyük hozzá, másoktól is...
Így aztán most saját hajamnál fogva kihúzom magam a mocsárból, mint Münchausen báró. Csináltam már ilyet, nem kunszt, csak egy kis odafigyelést igényel a dolog. Márha közben nem visz el a torokgyík...