Ma sikerült irgalmatlanul ráijesztenem Jurára. Persze nem direkt, de meg sokáig vinnyogtam a röhögéstől.
Már sötét volt mikor hazaért, és betelefonált, hogy nem találja a kapukulcsát. Nem tudtam egyből menni, kértem hogy várjon türelemmel. Nem is vette észre hogy kimentem, a kocsiban üvöltött a zene, farral állt a kapu felé. Én meg a magam kis szelíd módján bedörömböltem az ablakon, hogy tolasson már be. Akkorát üvöltött, majdnem kiugrott a másik ajtón.
Kiderült hogy valami UFÓkról szóló műsort hallgatott, és teljesen elmerült a témában. Még sokáig markolászta a mellkasát, és levegő után kapkodott, én meg a térdemet csapkodtam széles jókedvemben.

Már jócskán este volt, Emmával összebújva nézték a műkorcsolya közvetítést, és még akkor is megrendült hangon emlékezett meg a dologról. Csendben nyüszítettem még egy sort.
Szerencsére nem orrolt meg rám.