Éjjel megint az a szörnyű nyomasztó álom. Hogy valami nagyon nagy baj van, és menekülni kell, és nekem pörög az agyam hogy három perc alatt mi mindent kell elpakolni, ami nagyon fontos, és tudjuk vinni, és közben rohanni, sietni kell, mert jön az a nagy fenyegető valami.
Ilyenkor hevesen dobogó szívvel ébredek, és még sokáig azon agyalok hogy mi a legfontosabb, legszükségesebb, mit vinnék, mit hagynék. Szinte füstöl az agyam...
Ilyenkor kényszerítem magam hogy gondoljak valami egészen másra, hiszen elég csak körülnéznem, itt a szép kis házam, senki és semmi sem fenyeget minket, öcsike meghitten köhög a gyerekszobában, szóval minden halad a maga útján.
Végül Lappánál kötöttek ki a gondolataim, szinte éreztem az izgalmát. Meg aztán eszembe jutottak más barátok is, és végül tényleg megnyugodtam, rend van a világban. Barátok költözködnek, babásodnak, oviznak, dolgoznak, vagy otthon vannak. Jó ez így.

A hó meg jól kicseszett velem, mert már tegnap elég hathatósan bemeséltem magamnak hogy én ezt nem szeretem. Aztán persze ma megint elkezdett szálingózni, aztán zuhogni, és én néhány percenként megálltam az ablakban, és csak bámultam kifelé. A kert végérvényesen behavazódott, a faágak sem olyan csupaszok már, a fenyők és a tuják roskadoznak a fehér takaró alatt.
A nappali ablaka előtt a cinkék szinte verekednek a kilógatott faggyúgömbért. Hát ezért van velem jól kibabrálva. Mert csak megenyhült a szívem, és kedvtelve legeltettem a szemem a hóesésen.
Mert azért nem bánnám ha a rügyeket bámulhatnám az ablakból.