Szolgálati közlemény!
Megkérdeztem Marit (a terapeuta), hogy fogad-e új embereket, és igen (magánban is, és csoportba is).
Szóval akit érdekel írjon nekem, és küldöm a részleteket.

Tétova tangó
Hát ez egy nagyon francia film. Kellemes, kedves, mellőz minden felesleges sallangot és erőltetett geget. Erre a filmre jó elmenni a kedvessel, végig szorongatni a kezét, és romantikus hangulatban távozni a moziból.

Ez a hétvége csúcsszuper volt!
De a legjobb része még csak most következik, két óra múlva befut a vonat Emmával. Már nagyon hiányzik nekünk.
Mondjuk Ivánnak legkevésbé, csak úgy lubickolt kettőnk osztatlan figyelmében. Folyamatosan hancúrozik velünk, birkózunk, dobáljuk, miközben ő sikongatós örömmámorban úszik. Néha annyira kacag, hogy összerogy. Az a pici test és idegrendszer nem bírja ezt a mértékű öröm-megterhelést.

Tegnap megnéztük a Harry Potter egyet a tévében, a szünetekben pedig néha átkapcsoltunk a Megaszarra (sic!). Mondjuk én régen sem voltam az a nagy rajongója ennek a műsornak, de most sem fogom megszeretni, az tuti.
Látszik hogy mindenki halálosan unja, a zsűritagok legfőként, de Tilla is már csak idétlenkedik, hogy saját magát szórakoztassa. Úgy tűnik egyedül Zita kezdi jól érezni magát a szerepében, hiába, kellett neki ez a két év, hogy belerázódjon...

Anyu elvitte hétvégére Emmát a dédi mamáékhoz vidékre. Hát mit ne mondjak, ez a szeparáció lehet hogy nekem nehezebben megy mint Emmának?!
Már tegnap este nagyon hiányzott, pedig akkor még itthon voltak. Mondjuk megnyugtató, hogy Jurának ugyanez az érzése volt.
Aztán reggel apa szépen elvitte őket a suliba, megtartottak két órát, majd irány a Keleti, és szépen elvonatoztak Szombathelyre. Ott már várta őket a dédi papa, hogy hazavigye őket Szilvágyra. Emmával többször is beszéltem telefonon, szinte önkívületben volt a gyönyörűségtől, szóval ő nagyon jól érzi magát.

Iván viszont kivirult, szinte nem is rosszalkodott, igaz kihasználta hogy egyeduralkodó lehet az ölemben, és szinte ki sem szállt onnan.
Délután összebújtunk a fotelban, és szerelmesen símogattuk egymást. Nagyon klassz volt.
Este nagy közös pancsi, majd Ivánt leraktuk. Már nyolctól miénk volt az este, az egész földszint...
Ami azt illeti, ki is használtuk. Nagyon kellemes összebújni egy gyertyafényes szobában az ágyon. Miközben ropog a tűz a kályhában, lágy zene szól, igazi kényeztetés. Nem is kell beszélni, elég átgondolni a másik fejébe a mondatokat, így is működik.
Nagyon jó ez így...

Hat úgy látom sikerült követ dobnom az állóvízbe az előző post-ommal. Ezek olyan dolgok, amikről az ember nem beszél nyilvánosan.
Én már pár körrel túl vagyok az olyan konvencionális béklyókon, mint szemérmesen elhallgatni ilyesmit. Tudom hogy ez egy nyilvános blog, bárki olvashatja amit írok, és azt is tudom hogy mindenkinek van véleménye.
Meglepően sokan megkerestek tegnap óta, és bizony sokkal de sokkal többen vagyunk, akik a múlt terheit nyögik, mint azt sejtenénk. Sokszor nem is gondolunk arra, hogy milyen mély sebek vannak bennünk, amik még mindig lüktetnek a fájdalomtól.

Leírom az én történetemet dióhéjban, amit már néhányan úgyis tudtok, mások meg csak sejtenek. A gyengébb idegzetűek kérem ugorjanak...
Az egyik nagy megkönnyebbülést a Mérgező szülők olvasása közben akkor éreztem, amikor láttam leírva, hogy nem kell megbocsájtani a szüleinknek.
Hogy is lehetne megbocsájtani egy apának hogy minden este részegen keveredett elő, és a keze ügyébe kerülő első tárggyal addig ütött, amíg el nem fáradt. Hogy is lehetne megbocsájtani neki, hogy minden értéket ellopkodott otthonról hogy aztán elihassa a sarki kocsmában. Hogy is lehetne megbocsájtani neki, hogy két gyerek életét tette pokollá, rettegéssel teli beszűkült lelki nyomorrá.
A sebek begyógyulnak, a nadrágszíj nyoma beheged, de a lélekbe égetett billog megmarad.
Mert amit az apám tett talán még megbocsájtható (engem legalábbis már nem érdekel), de az, amit az anyám tett ennél sokkal nagyobb bűn.
Nem védett meg. Soha senkitől. Sem az apámtól, sem mástól. Minden szavával ócsárolt, földbe döngölt, igyekezett letörni az önbizalmam, a nőiességem, a NŐ-ségem. Majdnem el is érte a célját.
Ez egy anya. Ez csak a legnagyobb bűne, közel sem az egyetlen.
Én is anya vagyok, de számomra felfoghatatlan ez az egész, hogy egy anya hogy tehet ilyet a saját gyerekével. Ha az én gyerekemet merészelné bántani bárki is, a puszta kezemmel tépném ki a szívét.
Tudnom kell hogy mik történtek velem azokban az években, amikre nem is emlékszem, hogy végre tovább léphessek. Tudnom kell hogy hol a helyem ebben a nagy rendszerben. Le kell hogy válasszam magam végre a múltamról, hogy tovább léphessek tiszta szívvel a jövőbe. Oda, ahol egészséges lélekkel nevelhetjük egészséges lelküvé a gyerekeinket, ahova nem ér már el a fájdalom és a bosszúvágy.
Amikor a Marihoz kerültem egy 45 kilós anorexiás, drogos, szánalmas reszkető idegroncs voltam, a teljes összeomlás szélén. Két év kemény munkájával összeszedtem magam annyira, hogy képes voltam leszámolni a megalázó életemmel, és belépni egy olyan kapcsolatba, ahol tiszta lehetek, őszinte, és végre önmagamért szeretnek.
Képes voltam belépni egy olyan szerelembe, ami érdek nélkül való, és nincs tele félelemmel. A nagyobb szó mégiscsak az, hogy képes voltam megtartani ezt a szerelmet, kibontakoztatni és működtetni. Ez bizony nagy falat egy olyannak mint én...
Vajon ki küldte az utamba akkor Jurát? Megfogta a kezem, és megtanított érezni. Ezért örökre hálás leszek neki, és a világ minden boldogságát neki adom.

Kedden elkezdődik talán az utolsó menet. Nem tudom meddig fog tartani, valószínűleg évekig. De egy biztos, a végén képes leszek olyan anyjává válni a gyerekeimnek, amilyet megérdemelnek.

Mérgező szülők
Merthát ugye felvetődött a Nagy Közösben, hogy bizony vannak olyan szülők, akik megkeserítik az ember gyerekkorát. Nincs mit szépíteni, az én szüleim is ilyenek.
Ezzel a lendülettel viszont előbányásztam a polc mélyéről a nagy sikerű Mérgező szülők című könyvet. Egy szuszra végig is olvastam, és bizonyossággá vált amit eddig is sejtettem, van még mit dolgoznom ezen a téren.
Jártam régen csoportterápiára is ezügyben, valamennyire sikerült is kirángatni magamat a hajamnál fogva a mocsárból mint Münchausennek. Ennek köszönhetem hogy abbahagytam az önpusztítást, és lett klassz férjem, családom. De múlt ott kísért, ha másban nem is, abban a félelemben biztosan, nehogy olyan szülővé váljak, amilyenek az enyémek voltak.
Anyu velünk él, mindennapos a konfrontálódás, elegem van a destruktív viselkedéséből. Azt akarom hogy végre ne érjen fel hozzám az ócsárolása, az örökös negatívkodása, a mártírkodása.
Így hát vettem egy nagy levegőt, és felhívtam E.-t, hogy elkérjem Mari (a terapeuta) számát. Aztán még nagyobb levegő, és hívtam Marit. Kiderült nemrég emlegettek a csoportban hogy mi lehet velem. Nem nagyon lepődött meg azon amit mondtam, bár neki azt hiszem nem nagyon lehet meglepetést okozni.
Kedden megyek magánba, csütörtöktől meg két hetenként csoport.
Izgulok...

Beszéltem erről Jurával, és bár nem nagyon érti minek kell felbolygatni a múltat, biztosított arról, hogy mellettem áll. Végülis tényleg ő az egyetlen ember a világon, aki feltétel nélkül szeret, és maximálisan a javamat akarja.

Vénülünk, vénülünk. Itt a nyakamon a 10 éves érettségi találkozó, amit persze én szervezek meg, mint 5 éve.
Megírtam a wanted list-et, és hát 32 emberből 11-nek nem tudom az elérhetőségét. A másik 21-el viszont viszonylag rendszeres kapcsolatban állok, nem kevéssel heti rendszerességgel beszélünk. Szerintem ez királyság.

Délután megittam egy neo-citránt, remélve hogy megelőzök vele egy alapos megfázást. Meg is ittam, mire pár perce rá úgy megszédültem, hogy hosszú ideig csak hevertem, és forgott velem a világ.
Ilyenkor azoon parázok hogy ha valami komolyabb lenne, akkor mi a fenét csinálnék a két pici gyerekkel.
Jura messze dolgozik, és most így hirtelen nem is tudnék elképzelni olyan hírt, amire azonnal lecsapná a tollat a munkahelyén, és hazarohanna. De ha meg is tenné, egy átlagos munkanapon délután csúcsforgalomban másfél óra alatt érne haza.
Ehhhh... Mindig ez az agyalás...

A Figyelő cikkje szerint Larry Page és Sergey Brin a Google alapítói szerint azért lettek ilyen sikeresek, mert Montessori iskolába jártak. Érdemes elgondolkodni ezen, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy a Google készül lenyomni a Microsoft-ot.

Gyerekszáj
IKEA, Emma teát kér. Mondom neki, hogy ha beültünk (apa is beül, anya is beül, Emma és Öcsike is) a kocsiba, akkor apa előveszi, és ad neki teát.
A kocsiban, kicsit később Emma így szólt:
- "Apa előveszi, és anya beleül."
Öööööö...

Hogy hogy nem, rátaláltam (kézen-közön-iwiw-en keresztül) egy csomó olyan emberre, akiről régóta nem tudok semmit.
Példának okáért egy (két) régi szeretőmre. Az ember azt gondolja a régi szeretőkről, hogy azok úgy maradnak, mint lepke a borostyánban. Aztán kiderül hogy jééé, feleség, gyerek (feleségek, gyerekek). Ez nagyon vicces...
Nézem a képeket, esküvő, nászút, pici baba, nagy baba. Hát ez az ember meghízott, meg megöregedett, és közben nagyon röhögök.
Ha most nagy költő lennék, írnék egy nagyon szépet, kissé melankólikusat régmúlt idők dicsőségéről, régvolt szeretők elmúlásáról. Merthát az egykori vágyak tárgya megőszült, pocakosodott, kopaszodott.
Így aztán jó hozzábújni a mostani vágyam tárgyához, aki tőlem mellettem őszül, pocakosodik, kopaszodik, és rájönni, a világban valójában rend van....

Gyerekszáj

Hajnalban Öcsike hozzámbújva cuclizta a tápiját, majd miután végzett felém fordult, és azt suttogta szerelmesen:
- Tetete...

Reggel Emma közli mamával (akivel együtt aludtak):
- Szia mama! Megyek anyához! Na tünés!
Mindezt olyan gyengéd hangon, mintha szerelmet vallott volna...

Apa elköszön Emmától:
- Szia kicsi Emma!
A válasz nem késik:
- Szia kicsi apa!

Valentinnak szent napjára ébredtünk drága feleim. A tévéből már kora hajnal óta ömlik a tömény szerelem. Minden csupa rózsaszín köd, piros plüss szív és nyuszilufi.
A virágosok majdnem olyan jól kaszálnak mint Halottak napján, de a heppiboxosok tuti.
Jura nagy romantikusan (némi sugalmazás hatására) vett ki egy napot, hogy szerelemtől csöpögő tekintetünket 24 órán keresztül egymásra függeszthessük. Ebbe már belecsúszott némi marakodás az internet birtoklásáért, valamint egy szolíd kis ovi-látogatás is a program részét képezi.
A gyertyafényes vacsorát (financiális okból) maximum itthon költjük el az ebédről maradt túrós csusza maradékaiból. De sebaj, mert sok jó ember kis helyen is elfér. Vagy valami ilyesmi...

Ma sikerült irgalmatlanul ráijesztenem Jurára. Persze nem direkt, de meg sokáig vinnyogtam a röhögéstől.
Már sötét volt mikor hazaért, és betelefonált, hogy nem találja a kapukulcsát. Nem tudtam egyből menni, kértem hogy várjon türelemmel. Nem is vette észre hogy kimentem, a kocsiban üvöltött a zene, farral állt a kapu felé. Én meg a magam kis szelíd módján bedörömböltem az ablakon, hogy tolasson már be. Akkorát üvöltött, majdnem kiugrott a másik ajtón.
Kiderült hogy valami UFÓkról szóló műsort hallgatott, és teljesen elmerült a témában. Még sokáig markolászta a mellkasát, és levegő után kapkodott, én meg a térdemet csapkodtam széles jókedvemben.

Már jócskán este volt, Emmával összebújva nézték a műkorcsolya közvetítést, és még akkor is megrendült hangon emlékezett meg a dologról. Csendben nyüszítettem még egy sort.
Szerencsére nem orrolt meg rám.

Olyan lassú a netem, hogy egy triász-kori modemes kapcsolat hozzá képest hasít mint fakutya a jégen. Így aztán amolyan magyar módra van is netem meg nincs is. Azaz van, mert fizetek érte, és nincs, mert használni azért mégsem tudom.Na ez a méreg nem a cián. Így most a szokásos notepad-ban írom a postot, aztán Jura holnap felrakja nekem a blogra. *

Hát szóval majdnem egy szuszra elolvastam a Harry Potter hatot. Hát ez tutira nem gyerekkönyv. Teliholdat ugató eb legyek ha egy jobb érzésű gyereknek nem lesznek minimum hetekig tartó hidegrázós lidércnyomásai éjjelente. De még az is lehet hogy nekem is lesznek...Egyébként nagyon jó könyv, a végén olyan izgalmas, és nyomsztó, hogy szinte halálra váltam faltam a betűket.
Na. Majd írok szebbet, jobbat, de most még nagyon a hatása alatt vagyok. És végülis pont ez amit nagyon szeretek egy könyvben. Az utolsó oldal után is még bennem él sokáig.

* végül mégiscsak megtáltosodott ez a nyavajás, és egy sima ctrl + V -vel megoldottam a dolgot. Hogy publikálni is sikerül-e? Na - ahogy a vak mondta - azt majd meglássuk!

Ééééééés megvan az új Harry Potter! Hát lássuk!

Minap előkerült a szekrényből egy olyan gyerekruha, amit néhány hete nem adtam Emmára, tehát legalább két hónapja volt utoljára kimosva. Átható öblítőillat áradt belőle. Valami olyan kellemes, lágy, finom illat, amilyenről csak a reklámokban eshet szó.
Sajnos fogalmam sincs hogy milyen öblítő lehetett, én folyamatosan váltogatom őket. Így aztán ma a Corában megindult a vadászat.
Lementem alfába, és mély, szinte hipnotikus tudatállapotban kiválasztottam két öblítőt. Mindkettő rózsa illatú. Hát majd kiderül...

Éjjel megint az a szörnyű nyomasztó álom. Hogy valami nagyon nagy baj van, és menekülni kell, és nekem pörög az agyam hogy három perc alatt mi mindent kell elpakolni, ami nagyon fontos, és tudjuk vinni, és közben rohanni, sietni kell, mert jön az a nagy fenyegető valami.
Ilyenkor hevesen dobogó szívvel ébredek, és még sokáig azon agyalok hogy mi a legfontosabb, legszükségesebb, mit vinnék, mit hagynék. Szinte füstöl az agyam...
Ilyenkor kényszerítem magam hogy gondoljak valami egészen másra, hiszen elég csak körülnéznem, itt a szép kis házam, senki és semmi sem fenyeget minket, öcsike meghitten köhög a gyerekszobában, szóval minden halad a maga útján.
Végül Lappánál kötöttek ki a gondolataim, szinte éreztem az izgalmát. Meg aztán eszembe jutottak más barátok is, és végül tényleg megnyugodtam, rend van a világban. Barátok költözködnek, babásodnak, oviznak, dolgoznak, vagy otthon vannak. Jó ez így.

A hó meg jól kicseszett velem, mert már tegnap elég hathatósan bemeséltem magamnak hogy én ezt nem szeretem. Aztán persze ma megint elkezdett szálingózni, aztán zuhogni, és én néhány percenként megálltam az ablakban, és csak bámultam kifelé. A kert végérvényesen behavazódott, a faágak sem olyan csupaszok már, a fenyők és a tuják roskadoznak a fehér takaró alatt.
A nappali ablaka előtt a cinkék szinte verekednek a kilógatott faggyúgömbért. Hát ezért van velem jól kibabrálva. Mert csak megenyhült a szívem, és kedvtelve legeltettem a szemem a hóesésen.
Mert azért nem bánnám ha a rügyeket bámulhatnám az ablakból.

Már megint esik a hó, már megint betegek a gyerekek.
Na nem, nincs összefüggés, vagy legalábbis nem ok-okozati. Az összefüggés a fejemben van, márpedig azirányban, hogy ez most nekem nem jó.
Pedig szeretem a havat, és itt vidéken gyönyörű is. Még az utcában sem lesz soha ocsmány szürke, fekete latyak. Hófehér marad végig.
De most nekem mégsem annyira jó most ez. Szeretném ha már tavasz lenne, melegen sütne a nap.
Az hogy betegek a gyerekek?! Minden egyes fuldokló, öklendező, sírós köhögőrohamnál úgy érzem az én tüdőmet tépik ki, nekem ég és lüktet a torkom.
A hó, a betegség, a hideg monnyon le! Ezennel megszavazom a tavaszt!

Kedves csokifüggő barátaim!
Figyelmetekbe ajánlom az ízléses csomagolású csoki dobozának hátulján lévő apróbetűs szöveget:

"Vegyes desszert különböző ízesítésű kakaós étmasszával.

Összetevők: cukor, hidrogénezett növényi zsír, glükóz szirup, szőlőcukor, kakaópor, kókuszreszelék, szójaliszt, savópor, kukoricapehely, alkoholos meggy és meggylé, kakaóvaj, kakaómassza, kekszpor (búzaliszt, cukor, növényi zsír, térfogatnövelő szerek: E500, E 503, konyhasó, színezék:karamell, aroma, antioxidánsok: E 334, E224), zsíros tejpor, alkohol, zselésítőanyag: pektin, sovány tejpor, természetazonos aromák, étkezési sav: citromsav, emulgeálószer: szójalecitin, laktóz, nedvesítőszer: szorbit, enzim: invertáz, savanyúságszabályzó: szódabikarbóna, antioxidáns: aszkorbinsav, tartósítószer: kálium-szorbit.
Nyomokban mogyorót, földimogyorót tartalmazhat."

Jó étvágyat!

Kezd múlni a fejünk fölül a felhő. Legalábbis mi így érezzük.
Talán furcsán hangzik ez most, ebben a financiális krízisben, amiben vagyunk. Mégis úgy érzem hogy megingathatatlan kősziklaként állunk egymás mellett. Hol egyikünk kenődik el, akkor a másik bíztató, és bátorító, hol fordítva.
Sok minden történt ebben a lassan hét évben, amióta ismerjük egymást. Szinte minden módját végigzongoráztuk már egy férfi és egy nő között lehetséges kapcsolatnak. Most ami először eszembe jut a házasságunkról az az, hogy nagyon erős.
Csacsi kis cívódások már nem érnek fel hozzánk, ha össze is zördülünk egyre könnyebben ismerjük el túlzó hevességünket, egyre könnyebben kérünk bocsánatot és egyre könnyebb szívvel bocsátunk is meg a másiknak.
Napok óta ez jár a fejemben. Olyan ez mint egy nagy-nagy jutalom valami jócselekedetért. Pedig közben nagy "bajban" vagyunk, sokszor hajnalig forgolódom, azon agyalok min lehet még spórolni, hol lehet még egy picit húzni a nadrágszíjon, hogy oldjuk meg ezt a sok problémát, ami a fejünkre zúdult, és csak nem akar végetérni a pech-széria.
Közben pedig a szívem mélyén tudom hogy mégsem cserélnék senkivel, hogy szeretem az életemet, két kicsi lélek, szerelemgyümölcs szuszog a falon túl, értük mindent megoldok, tűzön vízen átmegyek, boldoggá és gondtalanná teszem az életüket.
És ott van mellettem az ágyban az az ember, akivel ezt az egészet végig akarom csinálni. Akinek a bőre érintése még mindig erővel tölt fel, hozzábújni egy álmatlan éjszakán maga a zsibbasztó megnyugvás. Tudom hogy egyszer véget ér a hét szűk esztendő és kisüt a nap.

Tegnap megnéztük a Mianyánk kivan! című filmet. Nagggyon jó volt. Végre egy üdítő humorú európai vígjáték. Tabukat döntöget, legalábbis ami az álszent, prűd holywoodi stílust illeti. Nagyon jólesett.
Az alapszitu is nagyon klassz, Madridban vagyunk, az állam végre elismeri a homoszexuálisok szerelmét, egyszerre sok homoszexuális pár készül egybekelni. A nagy eseményre sorra érkeznek az örömszülők - vegyes érzelmekkel.
Megismerhetjük a meleg fiúkat, a kapcsolatukat, a szüleiket. Van benne jópár instant poén, az a klasszikus kedves féle, amin már előre röhög az ember. Vannak benne ember-szerű emberek. Van benne egy csomó bonyodalom, és kiderül a nagyszülő korú emberekről hogy jé, nekik is vannak emberi érzéseik, túl a szülői hevületen igenis szerelmesek, kívánják egymást, szenvedélyesek, féltékenyek. Pont mint minden ember, csak erről nem illik beszélni...

Mikor jöttünk kifelé a film után a teremből egy srác hangja ütötte meg a fülemet, a következő kommentje volt a filmhez:
- Jó volt, csak az a sok buzi nem kellett volna bele.
Öööö...

Emma játszik két plüss kiskutyával.
- Szia kiskutya!
-Sziaaa! Hogy vagy?
- Jól. Csak felhúzzuk a pelust, és megyek játszani a kisfiúval.
- Jó. Nagyon örülök. Nagyon szeretlek kiskutyus.
- Én is nagyon szeretlek!

Emma hintáztat két plüssnyulat.
- Hinta-palinta, hintázik a mindkét nyuszika!

Egyszerűen imádom amikor ilyen. Tündér édes kis manó. Ma voltunk az IKEÁ-ban, az ottani pelenkázóban hangzott el a fent leírt önpárbeszéd. Játszott a gyerekekkel, főzött nekünk a kisházban, csúszdázott, és persze esett is. Nagyon csúnyán szétharapta a száját, ömlött a vér. Mindig becsúszik egy ilyen.
De összességében nagyon jól szórakoztunk. Ráadásul sikerült egy kicsit hibás tv-állványt vennünk 15- helyett 5000-ért. Kiraktuk az előszobába, isteni előszobabútor lett belőle. Le lehet rá ülni, a fiókba beleférnek a sálak-sapkák, a polcos részre a gyerekcipők.

Tegnap azt álmodtam hogy a szomszédba költözött egy nagyon helyes pasi. Persze ott sündörögtem a kerítésnél, néztem hogy pakol a garázsban. Egyszercsak látom ám hogy egy csomó régi bakelit lemezt pakol ki. Megszólítom erre, hogy ó milyen remek kis lemezek ezek. Erre ő, ezek a mieink, az előző tulaj úgy adta át neki a házat, hogy adja vissza nekünk a lemezeinket.
Ó, csillan fel a szemem, és elszaladtam a kis molnárkocsinkért. Mennyire fog ennek örülni a férjem, alig várom hogy este hazaérjen és ezt meglássa - mondtam a jóképű szomszédnak, majd a lemezeket magam előtt toligálva faképnél hagytam.
Ne, ne is mondjatok semmit, én vagyok az a "hülye", aki még álmában sem csalná meg a férjét... :-)