Tegnap reggel a Lehel téri piacon voltam amíg Jura vizsgázott.
Viszonylag korán érem oda, alig lézengett pár nénike. Ők is nyilván metróval érkeztek, csak az üzemelt rendesen a nagy Hóhelyzetben. Szaporán csörtettem a magam mögött húzott klassz zöld (tetején skótkocka minta utánzatot színlelő) tecsó gazdaságos kis krumplimercimmel.
Folyamatos összeköttetésben álltam anyuval a vásárolnivalók miatt, lassan is haladtam, lévén rutintalan versenyző vagyok a pályán. Így aztán volt alkalmam megfigyelni a piac népét. Kövér borvirágos arcú őstermelők kínálták portékáikat, tettek huncut megjegyzéseket, kacsintottak pajzánul standjuk mögül, vidám henteslegények csábították az asszonynépet mégtöbb állattetem darab megvásárlására, szilveszteri trombitákat árusító népek fújták fáradhatatlanul a színes, csillámos harsonákat. Virslihegyek fityegtek ki a cekkerek szélén, és én azt gondolom, mégiscsak vidámak az emberek. Talán a borongást a pezsgős órákra tartogatják, a Nagy Évvégi Számadásnál sírják csak el magukat. Itt és most vidám a piac népe, csak ritkán lökik fel egymást, húzzák át egymás lábán a nyikorgó taligáikat.
Mire Jura végzett és értem jött már nagyon sokan voltak, én már fent ültem a galérián, kis zöld krumplimercim csurig minden földi jóval, egy forró csokit kortyolgattam, és néztem a lent kavargó tömeget. Nem csoda ha Isten is mindig megenyhül az emberek iránt. Szórakoztató népség.

Tegnap akkora hó esett hogy még.
Jurával órákon keresztül lapátoltuk a havat a felhajtón. Emma egy darabig lelkesen segített a műanyag gereblyével, de aztán megunta hogy szinte lépni sem tud a neki derékig érő hóban. Öcsike pedig egy pillanat alatt elaludt a babakocsiban.
Amikor bejöttünk, pirosra csípett arccal, feltámadt a szél, és befújta hóval a felhajtót. De ez sem tudta letörni a jókedvünket, addigra alaposan betintáztunk forraltborból.
Furcsa ez az évvégi számadás, anyura rátör a lehetetlen rokonok utáni sóvárgás, és sorra hívja fel az összes alkoholista munkakerülő idióta rokont, hogy aztán hosszasan beszélgessen velük. Kinek mit csinál gyereke, unokája, ki házasodott és halt meg, és drámai rezgéssel a hangjában búgja a telefonba századszor is a mai napon: "Te jó ég, nem mondod komolyan!"
Jesszum, én is ilyen leszek ha megöregszem?

Vannak jó oldalai is annak hogyha beteg az ember. Például hogy Jura rá volt kényszerítve arra hogy foglalkozzon a gyerekekkel. Méghozzá egyedül. Anyu Prágában, én félholtan az emeleten. Jurából előtört a szuperapa üzemmód. Főzött ebédet (még pudingot is) a gyerekeknek, megetette őket, játszott velük, fürdetett, fektetett.
Két lázálom közt forgolódva felhallatszottak a meghitt kis hangok, csilingelő gyerekkacagások, dörmögő apahangok. Emmára olyan hatással volt a nevezett tegnapi nap, hogy teljesen rákattant az apjára. Most is együtt főzőcskéznek, és eltekintve egy aprócska malőrtől (szőrén-szálán eltűnt egy csokor petrezselyem - ettől apa majdnem idegösszeomlást kapott) igen vidám a hangulat.
Erre jó hát valójában a Karácsony.
Apa szabadságot vesz ki, és ha anya előrelátóan le is betegszik, akkor a gyerekek kapnak egy 100% -os szuperapát. Hát ezért a hülyének is megér egy kis váltólázat, influenzát...

Emmának hasmenése van, köhög és náthás.
Ivánnak hasmenése van, náthás és lázas.
Ráadásul a Dani ajándéka nem működik. Londonban vettük sokpénzért, a számla kidobva.
Holnap mennénk a nagyszüleimhez vidékre, de semmi értelme két beteg gyerekkel elindulni. Pedig Emma nagyon be van sózva.
A tévéből pedig nullahuszonnégyben Meg Ryan ömlik. Lassan elhányom magam én is...

Amióta az eszemet tudom rohadt karácsonyaim voltak. Igyekszem elfelejteni.
Amióta gyerekeim vannak egész más dimenzióba került ez az egész karácsonyozás. Szeretem minden pillanatát a készülődéstől, a csillagszórók meggyújtásán át a romeltakarításig.
Azok az örömtől ragyogó gyerekszemek. Minden ajándéknál többet érnek...

Eltörött a jeggyűrűm. Igyekszem nem messzemenő következtetést levonni ebből...

Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok lelkileg ha napközben fizikai munkát is végzek. Egy óra favágás, és teljesen kisímulnak az idegeim. Találtam egy cuki kis virágos kertészkesztyűt a garázsban, így már nem foszlik le a bőr a kezemről.
Csend van körülöttem, amolyan falusi csend, kutyaugatás, vonatfütty a távolból. Ropog a hó a bakancsom alatt, az izmaim átmelegszenek és dolgoznak. Egészen különleges élmény lehet erdőben fát vágni, egyszer kipróbálnám. Jura szerint Kanadába kellett volna születnem. Hát lehet...
De az biztos hogy a városban meggebednék.
Azt hiszem sütök egy kis mézeskalácsot, hátha belémcsöpög valami karácsonyi hangulat.

Álljon itt mementóul a világ csúfságának emlékeztetője:
Jurára ma reggel rátört a hányás-fosás...
Estére árnyéka volt csupán önmagának a drága, szeretett ember.
És ami azt illeti én is...
Egyetlen dolog vígasztal csak, holnap fát kell vágni. Elvonulok csendes magányomban, és levezetem a feszkót pár mázsa fa felaprításában.

(ps: tudom hogy az első mondatom értelmetlen és mind nyelvtanilag, mind szerkezetileg teljességgel helytelen, de azért jól hangzik)

Múlt héten nem is írtam, de minek is tettem volna?
A családot csúnyán elkaszálta a most pusztító hányós-fosós vírus. Először Emma adta meg magát (pont aznap mikor mi Prágában voltunk Jurával, az egész gyönyörű városból csak a telefonomat láttam, amin aggódva hívtam anyut félóránként), aztán mire gyógyulni látszott Öcsikét kapta el a vész, végül anyut döntötte le.
Másfél heti ápolás után már álmomban is kakát takarítottam (esküszöm így volt, a gyengébb idegzetű kedves olvasóim kedvéért nem is írom le pontosan mi volt az álom, mert nem venném a lelkemre ha többen sikoltozva Dunának mennének).
Közben jeges, süvítő szélben, hóban, fagyban hasogattam a fát, mivel gázspórolásból nappal kályhában fűtünk. A télben kizárólag két dolgot szeretek csinálni. Fát vágni és havat lapátolni. Ezt nem tudom megunni. Mégis két mázsa felaprított fa után azért fáj az embernek itt-ott. Nesze neked velnesz, oda a derekam, a sípcsontom lila a nekirepülő fadaraboktól, és a kezem merő seb a széltől, baltától.
Falusi lyány vagyok csuhajla, mit nekem szkvas, meg sztep erobik (vagy mijaszösz), én baltával faragom le magamról a kilókat.
Naszóval sok beszédnek sok az alja, elő az eredményekkel:
Ma estével a családot gyógyultnak nyilvánítom.
Két gyerekkel kevesebb van (na őket nem felaprítottam a nagy lendületben, csak hazamentek anyukájukhoz)
Holnaptól egy kölcsön-tengerimalaccal kevesebb lesz, mivel ő is hazaköltözik időközben hazatért szeretteihez.
Jura szabin lesz (kész isteni csoda!)
Közelg a Karácsony (állítólag), ami a szeretet ünnepe (szintén állítólag)!
Tehát én most nagyon szeretem a családomat, akik végre gyógyultak.

Tulajdonképpen 4 gyerek már egész jól elnevelgeti egymást. Én beállítottam a háztartási robot üzemmódot reggel, etettem, itattam, pakoltam, takarítottam.
Este céges karácsony. Öcsikét itthon hagyjuk Mamával. De akkoris el kell készíteni 3 gyereket, magamat és Jura ruháját.
Délután kettőkor belémbújt a kisördög. Nincs egy rongyom amit felvegyek! Feltúrtam a szekrényt, előbányásztam a cuki koktélruhákat, kis feketéket, hosszú feketéket. Vágyakozva pillantottam a barna hosszú ruhámra, de aztán lebeszéltem magam róla, az előző két karácsonyi bulin is ez volt rajtam, s a nők nem felejtenek.
Kutattam, kerestem, de mindeközben egy kaján kis hang ezt suttogta: "Nézd csak meg a Kék Ruhát!"
A Kék Ruha tíz éves immár, 17 éves koromban varrta nekem egy szilveszteri bulira az akkori barátom anyukája. Ujjatlan, tulipándekoltázzsal, derékban szűk, szoknyarészen bő, és mini. És csillogó királykék lurex. Összesen fél órát volt rajtam egész életemben, de mindig költözött velem mindenhova.
Kisompolyogtam a garázsba, és visszatértem a zsákmánnyal.
Kicsit néztük egymást, a Kék Ruha és én. Régen álltunk már így szemtől szemben, sok víz lefolyt a Dunán azalatt a tíz eseménydús év alatt.
Gondoltam egy életem, egy halálom, felpróbálom.
Köszönöm neked ó sorsom! A Kék Ruha úgy símult rám mintha az a tíz év meg sem történt volna. Ott álltam én, a 17 éves bakfis önmagam a Kék Ruhámban.
Néhány percig eljátszottam a gondolattal, hogy bizony ebben megyek az esti bulira, de végül győzött a józan ész. A Kék Ruhát visszaraktam a szekrénybe, és felvettem egy sokkal szolídabb, és jóval kevésbé kihívó ruhát. Ahhoz jobban illett a jeges süvítő szélben való favágástól sebes kezem, sáradt, szoláriumot rég nem látott arcom, fodrász által elcseszett hajam.
Azért jusztis sminkeltem.
Időre készen voltak a gyerekek, felöltözve, megetetve, én felöltözve, sminkelve, Jurának ing kivasalva, ajándék becsomagolva. Csakazértis faszacsaj vagyok.
A Kék Ruha a szekrényben várja a megfelelő alkalmat, amikor végre felveszem, bár ez a jeles esemény késni látszik.
Lehet hogy ebben temetnek?

Öcsinek végre kibújt a hatodik foga!
Hurrráááá!

Nem is írtam, múlt héten Iván kimondta élete első mondatát:
"Mama, őbe!" vagyis, mama vegyél ölbe.
Úgy látszik csupa büszkeség jut nekem ki mostanában.

Hétfőn Mikulás ünnepség volt anyuéknál a suliban.
És az én klassz nagylányom teljesen egyedül ment oda a Mikuláshoz, cseppet sem félt, nem tétovázott. Szétvet a nagy büszkeség!

KISFIAM
A földzsinten vagyok a nappaliban, hallom a kurjantását. Egyből felsietek a gyerekszobába, azt akarom hogy tudja, mindig jövök ha hív.
Ahogy belépek az elsötétített babaillatú szobába látom, hogy a kiságyban ül, és reménykedve néz az ajtó felé. Mire odaérek az ágyhoz ő már áll és felém nyújtózkodik. Akkor látom, hogy a szemében könny csillan. Sírt hát mégis, hogy jöjjek már.
Szorosan magamhoz ölelem, végigsimítok a meztelen kis talpán, elmosolyodom, ahogy kiterpeszti a kis sült szalonna lábujjait. A vállamra hajtja a fejét, rámsímul. Így ringatom őt minden anya és gyermek ősi ritmusára.
Rám fekszik, szinte elfolyik rajtam az igyekezettől, hogy minél több porcikája símulhasson hozzám. Az oldalát símogatom. Érzem, hogy legszívesebben belém bújna, oda vissza a békés anyaméhbe, ahol csak ő van és én, minden más tompa zörej és hullámzás.
Úgy ölelem, hogy érezze, minden ringató figyelmem csak az övé.
Kis idő után hangot is ad az elégedettségének, felnyikkant, kicsi kölyökállat hangjelzéssel. Én visszanyikkanok. Kis tétovázás után újra felnyikkant, s én válaszolok neki.
Kicsit játszuk még ezt, és tudjuk, ó nagyon is tudjuk, mennyi minden hangzik el most. Kérdések és feleletek, a szeretet kicsiny szerződései, bókok, vallomások, ígéretek.
Aztán újra csend borul ránk. Ringatom és símogatom, ő pedig ájult gyönyörűséggel borul rám. Kicsiny testét majd szétvetik a hatalmas érzelmek, nem bírja hát, felmorran. Úgy morog, ahogy csak ő tud, kicsi kölyökkutya.
Tenyerem a hátán, érzem ahogy az egész teste rezonál, mint egy piciny hangoszlop. Visszamorranok, rekedten, ügyetlenül, de ő érti. Újra morog, s én viszont.
Megint játszunk.
Aztán mikor újra csend telepedik rám rajtam a sor, felsóhajtok a gyönyörűségtől. Kicsiny teste megemelkedik a kezem alatt, ahogy kitágul a mellkasom. Alig ereszkedik vissza, most ő sóhajt, a tenyeremmel érzem ahogy a csöpp kis tüdőbe levegő áramlik.
Újra dóhajtok, majd megint ő, immár szándékosan.
Megint játszunk.
Végül megelégeli a gyengéd ölelkezést, először a lábával kezd kalimpálni, majd felemeli a fejét, és rámvigyorog.
Visszamosolygok.
Ilyenek vagyunk, érted anya, ugye? Vár a világ, a számtalan felfedeznivaló. Értem persze, nem marasztalhatom tovább, gyorsan megkeresem a szétszórt zoknikat, játékosan megcirógatom vele az orrát, és kilépünk a gyerekszobából.
Mire a földszintre érünk már türelmetlenül, hangosan kurjongat a nővérének, és ahogy leteszem a földre, hátra se nézve rohan a konyhába.
Az én kisfiam.

A tegnapi koncert iiiisssstennííííí volt!
Ez a pasi valami elképesztő, olyan hangja van hogy húha!
Évek óta vártam már hogy végre láthassam élőben, de nem gondoltam volna hogy ennyire lehengerlő. A közönség tombolt, és néha olyan hangosan énekelt, hogy még maga az énekes is meglepődött és felnevetett. Aztán egyre többet énekeltette a közönséget, látszott hogy lehull róla a rutinszerű viselkedés, és felszabadultan, a közönséggel interaktálva nyomta. Én teljesen el voltam ájulva, akár reggelig is hallgattam volna.

Családi Mikulásozás a V. családnál. Emma nem aludta kis magát, és igen morcosan érkeztünk. Sikítófrászban tört ki mikor beléptünk a lakásba, majd további negyed óráig el sem mozdult az ölemből. Végül a Mikulás feloldotta benne a feszkót, és bár fogni kellett a kezét, a csomagot felszabadultan elmarta, majd szinte egy ültő helyében fel is falta a tartalmát. Ez már meghozta a kellő bátorságot, és végül jót játszott. Büszke vagyok rá hogy képes túllépni a félelmein.

Este Simply Red koncert, úúúúgy izgulok!!!

A Reklámzabálók nem volt valami nagy durranás, azt hiszem kezd elfáradni ez a dolog. Pár éve mikor elkezdődött még nagy banzáj volt, minden négyzetméteren hostessek álltak, és nyomatták a reklámanyagokat, koncertek, reklámblokkok, magyarok, külföldiek, király volt.
Mostanra ez az egész nagyon bepunnyadt. Késtünk is kicsit (kb 1 órát, ami egy éjszakába nyúló rendezvénynél azért bocsánatos bűn), addigra egy csomó cég össze is pakolta a standját. Részeg marketingesek vonyítottak a kareoke asztalnál, a többiek unott fejjel kódorogtak.

Sajnos a Harry Potterről is elég lesújtó a véleményem. Sikerült abból az izgalmas könyvből egy dögunalmas rétest csinálni, ami körülbelül arra hajazott, mintha egy nyolc éves gyerek elmondta volna, hogy kb miről szólt a könyv.
Nem is értem, hogy miért kellett rendezőt váltani, hiszen a 3. résznél mind a filmkritikusok, mind a nézők egyöntetűen azt nyilatkozták hogy telitalálat. Lehet hogy ez a rendező remek romantikus vígjátékokat csinál, nade könyörgöm, a Harry Potter IV. nem az! Senki sem szólt nekik?