A láthatatlan munka világnapja

Na ez volt tegnap (vagy tegnapelőtt). Én tíz éve jóformán csak ilyesfajta munkát végzek, szóval ez az én napom.
Lenne, ha nem lenne a kezemen egy nagyon is látható rögzítősínes kötés, ami szinte teljesen megakadályoz abban, hogy láthatatlan dolgokban tevékenykedjek.
Az eset több, mint banális, leestem a lépcsőn megcsúsztam, a lábaimat az égnek hajítottam, és a bal kezemmel automatikusan kitámasztottam, tehát arra estem rá teljes súlyommal (feljegyzés a hajónaplónak: fogyókúrát újrakezdeni!) Tisztára mint egy rajzfilmfigura (ide képzeljetek egy jó hangeffektet, mert amilyen láma vagyok, nem tudok iderakni), a tyúkok esküszöm kárörvendően röhögtek rajtam, a visszaeső tojástolvajon.
Na az első éles fájdalom után esküszöm az összes láthatatlan munkám eszembe jutott, hiszen törött kézzel kissé nehezített pálya ezeket megcsinálni.
Na elcsattogtam szeretve szeretett kórházunkba Vácra, ahol kiderült, hogy nem törés, csak húzódás, zúzódás. Kaptam rá fáslit, pihentessem.
Délután vettem egy sokkal praktikusabb sínes rögzítő kötést, és pár nap pihentetés után kiderült, hogy igaza volt öreganyámnak, miszerint a láthatatlan munka kizárólag egy esetben látszik, ha nem csinálják.
Holnap lesz egy hete a kis incidensemnek, ma már nem bírtam, és nekiláttam, hiszen intézményesült az összes gyerekem újra (egy hét tavaszi szünet is borzolta a kedélyeket kis otthonunkban).
Egy biztos, ugyan láthatatlan, de nagyon is hallható az anyázásom, amikor bizarr helyekről szedek össze banánhéjakat, és vakarom ki a koszból a fürdőszobákat (isten tudja, nem lesz-e egyszer a fiam valami nagy ország miniszterelnöke, ezért nem is részletezném az útját a szobatisztaság felé...)

Autizmus és szexualitás

Ezen a tréningen voltunk a hétvégén. Nagyon hasznos volt, sokmindent tanultunk, és nagy örömömre természetesen még eléggé időben is vagyunk. Újabb megerősítés abban az irányban, hogy igenis használni kell a segédeszközöket a mindennapokban, napirendi kártyákat, Én-könyvet, szociális kört, folyamatábrákat.
Nagy levegővétellel végre az elkövetkező hetekben terveim szerint vizuálisan akadálymentesítem a házat.
Az Én-könyvért Iván nyúz egy ideje, és a hétvégén az egyik anyuka elhozta a sajátjukat, ami nagyon megtetszett. Eddig az tartott vissza, hogy iszonyatosan macerásnak tűnt ez a scrapbook-szerű rendszer, amit én tanultam.
Nekik egy sima gyűrűs mappában bugyikban tárolva vannak a lapok, minimális ráfordítással maximálisan auti-specifikusan. Sima word-ben elkészítve képekkel, minimális szöveggel.
Már alakul a napirendi része is. nem egész napra, egyelőre csak a kritikus időszakokban, a reggeli és esti készülődés idejére.
Mindig belefutok abba a hibába, hogy az ilyen jól működő autinak, mint Iván, talán nincs is ilyesmire szüksége, aztán persze kiderül, hogy azért lényegesen megkönnyítené az életét.

A másik dolog, amin mostanában gondolokodom, az a sorsszerűsége az életünknek. Köztudott, hogy az autizmus javarészt genetikai okokra vezethető vissza, nagyon nagy a családi halmozódás. Ha még Milos tervezése előtt ezt így tudtam, és tapasztaltam volna, mint a mostani fejemmel, nagy valószínűség szerint nem vállaltam volna még egy gyereket. Egy csoda, hogy Milos nem lett az (na jó, helyette ADHD, és a kettő között nem is tudnék mérlegelni, melyik "jobb-rosszabb).
Vállalnék-e még egy ilyen enyhén érintett autit, mint Iván? Igen. De míg arra nagyon nagy az esély, hogy auti lenne, arra semmi, hogy szintén enyhén érintett. Aki családokat én ismerek (messze nem reprezentatív mennyiség), szinte mindenhol felmerül a tesó kapcsán a gyanú, sokszor nagyon is okkal, és én több olyat láttam, ahol a kisebbik jobban érintett.
Vállalnám-e Milost újra, tudván, hogy ADHD-s? Természetesen, a világ szegényebb lenne, ha ő nem élne benne. Vagy ahogy Jura fogalmazott, az össz-világ-jókedv jelentős része benne öszpontosul.
Nem győzök elég hálás lenni tehát a sorsnak, hogy Milos foganásakor erről ez egészről semmit sem tudtam, így van három csodálatos gyerekem.
Nem tervezünk tehát több gyereket, nincs bennem az a mindent elsöprő gyereket-kívánás, ami volt mindhárom alkalommal, sőt... Nosztalgikusan gondolok a picibabás időszakokra, azzal a jóérzéssel, hogy túlvagyunk rajta, nem csinálnám előről, imádom, ahogy nőnek, okosodnak, kamaszodnak.

Rettenet és borzalom

ami tegnap óta ebben az országban zajlik. Egy tragikomédia, csak valahogy nincs kedvem nevetni.
Van abban valami bájosan morbid, hogy pont március 15-én osztrák hókotrók armadája menti, ami menthető.
Példaértékű a civil összefogás, könnyekig meghat, ahogy olvasom az emberek felajánlásait a bajbajutottak számára.
Ennek hatására elmesélem nektek egy régi régi kalandomat egy hasonló nappal.
December volt, talán a téli szünet eleje, nem tudom, gyerek voltam még, olyan 12-14 éves. Egyedül indultam Pestről Szombathelyre vonattal (ahol imádott papám szokott várni kocsival, hogy hazavihessen Szilvágyra, a kb 15 km- re lévő kis faluba), ahogy mindig is szoktam 8 éves korom óta. Mivel az út csak három órás volt csak némi eleség volt nálam. Talán pár szem alma.
A reggeli vonattal indultam.
Az út felénél megállt a vonat, órákig álltunk. Senki nem tudott semmit, akkoriban nem voltak mobilok. A velem utazó néni adott egy kis ennivalót. Őrült havazás volt, és hófúvás.
Papikám nem tudott még a kertből sem kiállni a kocsival, ezért elsétált a két falu között lévő kis állomásra, és bement vonattal Szombathelyre.
Késő délután ért be a vonatom Szombathelyre (reggel indultam!). Az állomáson már fűtés sem volt, minden bezárt, hiszen vonatok nem indultak... Papikám szerzett nekem pogácsát egy ismerőstől (neki mindenki ismerőse volt, "Rudi bácsit" mindenki szerette). Életemben olyan finom pogácsát nem ettem, mint akkor. Úgy volt, ott éjszakázunk, tulajdonképpen úgy is lett.
Nagyon fáztam, arra emlékszem, de egy percig nem aggódtam, gyermeki hittel, hogy az én nagy, erős papám mindent megold.
Végül beülhettünk egy fűtött vonatba, mit bántam én már bármit is, csak meleg legyen. Emlékszem, hogy ömlött végig a végtagjaimon a meleg.
Késő éjjel csak elindult az a vonat, sokáig ment, megérkeztünk az állomásra. Leszálltunk a préri közepén. Mindenütt egységes szűz hó, szélvihar vágta az arcunkba a jeget, az út sem látszott, éppen hajnalodott. Elindultunk gyalog hát át a nagy semmin. A hó combközépig ért nekem, onnan tudtuk, hogy lejöttünk az útról, hogy az árokban derékig, mellkasig ért a hó.
Azt a gyaloglást sosem fogom elfelejteni. Nem emlékszem félelemre, vagy aggódásra, vakhittel mentem papikám után, aki viccelődött velem, hogy na tessék, már megint rossz időt hoztam nekik.
A szél az arcunka csapta a havat, de mi csak gázoltunk a hóban, hallgattam, hogy mama mi mindent főzött nekem, a Kedvenc Unokának. Egy idő után már tudtuk, hol az árok, mert ott álltak beborulva a kocsik. Papa mondta is, na ez a Janié, ez meg a Balogh kocsija, ott meg a szomszéd traktorja.
Végre beértünk a faluba, az emberek a hajnali derengésben söprögették a havat a portájuk elől. Arra gondoltam, milyen elképesztően hétköznapi kép ez, miközben mi most jövünk egy szibériai menetelésből, lassan huszonnégy óra utazás után. Emlékszem, ahogy a hó befújta a kaput, amikor kinyitottuk, mögött semmi sem volt, csak a száraz beton.
Megetettek, megszárítottak, betakargattak a fűtött szobában.
Még felnőtt koromban is emlegettük ezt a kalandot, ami, hiszitek, vagy sem, gyerekkorom egyik legszebb emléke. Így anyaként már el tudom képzelni, mennyire aggódhattak értem, el tudom képzelni azt a mindent lebíró erőt, ami elém vitte nagyapámat, hogy hazahozhasson. Utána mondtam is neki, hogy de jó, hogy be tudott elém jönni vonattal, de erre azt mondta, gyalog is eljött volna értem. Most már igazán tudom, miről is beszélt, és el is hiszem neki, pedig akkor csak nevettem.

Lisztérzékenység teszt

Felmerült Ivánnal kapcsolatban, hogy a lassú növekedés és ekcéma hátterében esetleg lisztérzékenység áll.
Párezer forintért kapható a patikákban teszt, ami igen megbízható, hiszen vérből néz ellenanyagot.
Igen. Vérből.
Kis rugós lándzsa csinálja a szúrást.
Ma megvettem a tesztet, és meg is csináltuk.
Én böktem meg az ujját (rá kellett szorítani egy kis műanyag házikót, megnyomni egy kis pöcköt). Igazán semmiség. Végtelen bizalommal tartotta a kis ujját. Egy pattanás, egy sikkantás, egy pici vércsepp.
A teszt NEGATÍV!
De én totál kikészültem. Mekkora egy nagy hülyeség, basszus! Remeg minden porcikám. Egy apró kis bökés, alig fájt neki. Na ennyit erről, leborogatom a lelkemet egy kis alkohollal, megünneplem a negatív eredményt!

A mesék gyógyító hatása

Tényleg létezik. A gyerekek most kaptak rá a népmesékre (kicsit későn, hiszen ovis korban van ideje). A minap éppen a Mindent járó malmocskát olvastam, és abban van egy rész, mikor az öregembert rábeszélik, hogy cserélje el a mindent járó malmocskát egy haszontalanabbnak tűnő holmira, és persze rögtön a csere után siránkozik, hogy mekkora egy hülye is volt. Ennél a résznél Emma elkezdett nyöszörögni, annyira beleélte magát a mesébe, ráadásul az egyik nagy szorongásába talált bele.
Végül persze minden jóra fordult, ahogy az a mesékben lenni szokott, és Emma is megnyugodott.
Én a sötétben, amíg altattam őket, a mese varázslatán, és örökidejűségén morfondíroztam. Ismerünk mindannyian olyan embereket (ha nem magunk vagyunk azok), akik bedőltek mindenféle furfangos embernek, és megvettek olyan holmit amire nincs szükségük.
A katarzis, amivel a mesék "dolgoznak", igenis működik.
Ott vannak a kis ovisok, akik bábelőadáson sikítanak Paprika Jancsinak, hogy vigyázzon, ott az ördög mögötte.
A mese varázslat, ahol mindig győz a jó, ahol pont ott van a segítség, ahol szükség van rá, a mese gyógyít. Tesz egy pici ragtapaszt annak a kislánynak a lelkére, aki szörnyű szorongásokkal küzd.
Nemrég a mese ezen pontjánál még zokogva követelte volna, hogy hagyjam abba a mesét, ez hülyeség, nem akarja hallani. Hiába bizonygattam volna, hogy várja ki a végét, minden jóra fordul.
Most csak kicsit nyöszörgött, és rémülten nézett rám, de nem követelte a mese abbahagyását. Fejlődik, és én büszke vagyok rá.
Sokat jelent ez a tesócsoport, ahova most jár, két fantasztikus ember segít neki legyőzni a démonjait. Mert a szörnyek mind bennünk laknak, de lehetünk mi a legkisebb királyfi, aki jó szívvel, becsülettel és bátorsággal legyőzi őket, és elnyeri méltó jutalmát, a boldogságot, lelki békét.

Új utakon...

Ez az év néhány drámai fordulattal indult, amiről most még nem beszélhetek, talán csak annyit, hogy a kezdeti szívattak után felépülve nekikezdtünk kihozni a helyzetből a legjobbat.
Ezért a nagy hallgatás, nem szeretek úgy beszélni valamiről, hogy nem mondhatom el, mi az (mert ez nem rajtam múlik), meg ezer felé kell most figyelnem.
Amiről mesélhetek, arról írok is, vicces lesz, jelentkeztem érettségire bioszból. Mégpedig azért, mert ugyanazzal a lendülettel jelentkeztem is a Bárczira, talán így 35 évesen csak el tudom már dönteni, mi leszek, ha nagy leszek. Reményeim szerint autizmus-specifikus gyógypedagógus.
Na ne igyunk előre a medve bőrére, elő a biosz könyvekkel.

Azon túl pedig kiképzett mentorszülő lettem, ami már nagyon régi vágyam volt. Egy 3 napos tréningen tanultunk kommunikációt, meg mindenféle klassz dolgot, és most már sokkal jobban fogok tudni segíteni a hozzám fordulóknak, mint eddig.

Dióhéjban ennyi, a napok amúgy teljesen egyformák, a gyerekek továbbra is imádnivaló gazfickók, Miloska négy éves lett, és jóformán csak percekig lehet elviselni, annyira hiperaktív, de közben meg oly mértékben übercuki, hogy arra nincsenek szavak. Komoly aggodalmam kezd lenni, hogy felnőve szégyent hoz a ősz fejemre, és politikus lesz.
Iván most egy viszonylag csendesebb korszakát éli, a suliban is nagyjából nyugi van, élvezem, amíg lehet, amíg el nem kezd kamaszodni, mert úgy hírlik, autikkal gatyafelkötős dolog (no persze, minden gyerekkel az).
Emma kiskamasz, annyira tankönyvi, hogy csak gyönyörködni tudok benne. Még a pimaszságai is halálosan szórakoztatnak, amin persze megsértődik. Nehéz lehet úgy pimasznak lenni, hogy a másik oldal dől a röhögéstöl... Jár tesócsoportra a Cseperedőbe, már látszik az eredmény, sokkal felszabadultabb, kevésbé szorongó.

Az a nyavajás Mörfi...

Hosszú egyeztetés, és alkudozás után kiizzadtunk magunkból egy időpontot egy négynapos wellnes-hétvégére kettesben, szállás lefoglalva, vágjuk a centit.
Ma látom a FB-on, hogy utolsó lehetőség van honapig jelentkezni az auti mentorszülő képzésre. Nem tudom, hogy nem láttam az eredeti felhívást, mindenesetre ez az a képzés, amire kb egy éve várok...
Hogy mikor lesz? Na igen... Pont azon a hétvégén. (Hosszú, drámai hangú sípolás, vagy ahogy a képregényekben írják &@!%$%!)

Betegségek...

Itthon van a két fiú, betegek. Annyira nem betegek, hogy nyugton lennének, annyira betegek csak, hogy módszeresen írelik az idegszálaimat. Mondjuk Ivánnal nagyon jó, elvan, lehet vele társasozni, segít, ha kell, de ha dolgom van, békénhagy. Egy álomgyerek.
Na de Milos... Uhhhh, megadurva vele az élet, számolom a napokat az oviig. Ha eddig lettek vona kétségeim affelől, hogy hiperaktív, hát azok elszálltak volna mostanra. Klasszikus, tankönyvi eset, hajhullasztóan fárasztó. Megállás nélkül pörög, levegővétel nélkül beszél, maximum hangerőn. Képtelenség tőle bármit is csinálni. Olyan erőszakos, hogy komolyan aggódni kezdtem, még a végén politikus lesz belőle...
Mivel mindenféle betegségek okán hetek óta alig jár fejlesztésre, nagyon meglátszik rajta a visszaesés. A jövő héten kapunk tsmt feladatsort, elkezdjük nyomni, ebben van már az utolsó reménységem a végső megbolondulás előtt...

Egy kedves felkérés...

Igazán írhatnál arra hülye blogodra, ha már van, mert van, akit érdekel - esdekelt szívhez szólóan egy régi kedves virtuális ismerősöm ma este FB-on (ahol egyébként ha már kérdezte más, Sándorné Liebermann Judit néven vagyok megtalálható).
Hát ki tudna ellenállni egy ilyen kedves kérésnek, főleg, hogy fejben olyan sokat írok nap mint nap. Úgy másfél hete megtudtam, és most tudjátok meg ti is, hogy kisgyereket nem szabad kézen fogva forgatni, ugyanis még gyengék a könyök szalagok, és könnyen kiugrik a ded könyöke.
Pocsékul hangzik? Fáj is piszkosul, tehát ha azt látjátok, hogy mozdulatlanul lóg a gyerek keze, és nem hajlandó mozgatni, akkor spuri az ügyeletes sebészetre, hogy visszarakják neki.
Kitaláljátok, kivel esett meg ez? Miloskával a minap.
Doki bácsi pedig csiribúcsiribá visszarakta neki, hatalmas bömbölés közepette. Nem doki bácsi bömbölt...
Olyan rég voltunk már a váci kórházban, azt nem mondom, hogy hiányzott, de a szinvonal nem romlott.
Hát ilyen unalmas módon telnek a napjaink...

Fogadalmak, meg ilyesmik

A facebook tehet mindenről. Olyan könnyű egy gyors kis helyzetjelentést odabiggyeszteni, csatolni egy képet, hipphopp, kész.
Bloggoláshoz ide kell ülni a kétségkívül szuper gépem elé, és fel kell vállalni, a gép előtt poshadok.
Szóval nem csak hogy a facebook, de az Apple is tehet róla. Természetesen mindenki más, csak én nem. Pedig vannak történések, Emmával járjuk a NevTant, a szokásos neszesemmi fogd meg jól című történet, hogy hát igen, van itt valami, valószínűleg figyelemzavar, dehát izé...
No kapok majd egy szakvéleményt, wc papír spórolásnak megteszi, úgyis szokás szerint minden azon fog múlni, hogy én felkutatom-e a megfelelő szakembert, aki érdemben tud vele foglalkozni, és nem csak a szavakkal zsonglőrködni.

Meg aztán vicces dolgok sem nagyon történnek velem, de hát kinek az élete egy stand up comedy, az enyém biztosan nem, bár közelít.
Tudtátok például, hogy nem sokára farsang van? Nem, mi? Még áll a fa (mármint az olyan lustáknál, mint én), de az anyagot már megvettem.
Emma indián lány lesz, Miloska Télapó, Iván pedig kémény... Igen. Kémény...
Jó kiállású püss gólyát nagy szeretettel örökbefogadunk... :-)

És hatalmas újévi fogadalom (évek óta az első), hogy rendezzük a pénzügyi dolgainkat. Az egyszerűen nevetséges, hogy minden kis fillér kifolyik a kezünkből, az ég tudja mire... Emiatt jelentkeztünk egy pénzügyi tanfolyamra, vérmes reményeim vannak...

Aki pedig végképp sír és zokog, hogy nem hall rólunk eleget, és éjjelente álmatlanul forgolódik, sikoltva ébred, és veti rá magát a bloggerre, hírmorzsákban bízva, az jelöljön meg a facebook-on (és üzenjen, hogy lelepleződött zugolvasóm, hiszen tök rosszfej vagyok, és csak azt igazolom vissza, akit tényleg ismerek), visszaigazolom, és máris csökkentheti az izgalmak miatti kedélyjavítók (ez milyen egy hülye szó már!) adagját.

Egy teljesen felesleges este margójára

Ülök egy társaság közepèn, egy olyan társaság közepén, aki nagyon nem az én társaságom.
Jura előző életéből valók, váláskor a felesége örökölte őket. Most tíz év után amnesztiát hirdettek, meghívták újra a szokásos karácsonyi bulijukra.
Azt gondolná az ember, tíz pév alatt minden vicc megkopik, talán még ez is. De nem, a nők nem bocsájtanak, így hàt légüres térben ücsörgök, korban a szülők és a gyerekek között éppen félúton.
A nők vicces félpillantással méregetnek, a férfiak a mellemnek mutatkoznak be, majd elsunnyognak, mielőtt a feleségük bokán rúgná őket. Szinte senki sem áll velem szóba.
Egy tanulmány, bár kissé unom már. Jura hamar becsípett, félórákra eltűnik, élvezi a régi barátai társaságát, nincs szívem piszkálni, hogy induljunk.
Feri szerint ez egy szervezési baki, miszerint itt van az exnej is, szerintem meg eléggé felnőttek vagyunk mindannyian, hogy tíz év múltán túllépjünk elmúlt dolgokon. Azt hiszem én tévedtem, és mégiscsak Ferinek van igaza.
Lehet, hogy arra számítottak, nem jövök, de mivel úgy tűnik, több vagyok egy egy éjszakás kalandnál, a férjem mellett a helyem.
Ps.: Anetta, számítottam rád! :)

Karácsony

Az ajándékok komoly része beszerezve. Pár apróság hiányzik még, ma délelőtt csomagolást tervezek.
Szeretnék túllenni rajta. Sajnálom, hogy a gyerekeimnek nem tudok egy szép ünnep-mintát továbbadni, de képtelen vagyok kilépni a saját árnyékomból. Nem is tudom, hogy kellene csinálni. Pár éve még próbálkoztam, de a vége mindig heves frusztráció lett, így idén azt a technikát követem, hogy nem erőltetek semmit. A ház persze fel van díszítve, szeretek este úgy hazajönni, hogy égnek a fények.
De ami múlt hét szombaton a Nemtommilyen Center parkolójában volt, az nem embernek való.
A legtöbb ajándékot itt a környéken veszem meg, mivel hiszek abban, hogy a pénzemmel támogatom azt a boltot, ahol vásárolok, ezerszer szívesebben költök abban a játékboltban, akinek ismerem a tulajdonosát, mint egy multiban. Még akkor is, ha a multiban olcsóbban kapok meg dolgokat, és többmindent egyszerre.
Persze a multit én sem kerülhetem ki, amit itt nem kapok meg, azt muszáj ott megvenni.
Az ajándékokat minimálisra szorítottuk, nem ragyognak fényesebben attól a csillagok, ha egy tonna játékot öntünk a gyerekekre. Tavaly már jól működött, idén is ez a terv.
Próbálom a gyerekek figyelmét egyre inkább felhívni a jótékonyság fontosságára, idén készítettünk két cipősdobozt is, hosszasan válogattak a megunt, de jó állapotban lévő játékaik közül (szinte csak az van), és közben arról beszélgettünk, hogy vannak más körülmények között élő gyerekek is. Jó lenne, ha rá tudnám vezetni őket arra, hogy adni legalább akkora öröm lehet, mint kapni.
Tegnap el is vittük a cipősdobozokat (egy fiús, egy lányos) a gyűjtőpontra, Emmának hatalmas élmény volt, a konténerben ülő hölgyek végtelenül kedvesek voltak, megkínálták Emmát szaloncukorral is.

Lúzer-e vagyok?

Hónapok óta tart, éjjel jár haza, ideges, egyik határidős meló éri a másikat. Az első tíznél még megértő az ember. A második tíznél már kicsit húzom a számat. Fél év után már katatón üvegszemek.
Szerdán éjjel hazaért Londonból, megvan a bádzset prezi, meg az internál audit. Fellélegzés.
Na! Akkor most mi jövünk, ugye? Kibekkeltük, türelmesen.
Nem, az a helyzet, hogy még mindig nem mi következünk, és egy nap dühöngő haragom csillapodtán belátom, sose nem mi leszünk, akik következnek. Lúzer-e vagyok? Perszehogy. Mint az anyám, aki mindig elhitte, hogy az a bizonyos pohár, az a bizonyos balhé az utolsó.
Ma reggel negyedjére is rákérdeztem. Ugye akkor hazahozol miket Pestről Emmával? Perszehogy.
Ja, nem! Hogy felejthetted el, hiszen ma megyünk megünnepelni a kollegákkal, hogy túl vagyunk ezen. Ma vacsorázni megyek velük. Teljesen érthető, ugye? Hogy kikkel megy el ünnepelni... Az első szabad estén.
Olyan hirtelen öntötte el a híg szar az agyamat, hogy igazán még csak fel sem kaptam a vizet azon melegében. Ő sértődött meg, és húzott el Ivánnal a suliba.
Egy idő után feltűnt, hogy nem jött haza, vinni Milost az oviba, anyut be Pestre. Elfelejtett hazajönni értük. Értitek? Egyszerűen el.fe.lej.tett.
Elvittem Anyut az állomásra, Milost az oviba, Emmát a nevtanba (diszlexia vizsgálatra, mejd erről is írok), majd hazarohantunk (nem egyből, mert vettünk csirkekaját, kutyakaját, emberkaját, stb), megebédeltünk, ültünk a vonatra, be Pestre Emmával pszichomókushoz, leadtuk a cipősdobozokat, majd szinte vonatfordultával haza.
Hétkor (késett a vonat) felhívott, hogy milyen volt a napom, hazaértünk-e rendben. Mit meséljek? Úgyis hallom a klaviatúrakopácsolást a háttérben, az udvarias hümmögést, a Kalevalát is kántálhatnám, oly mindegy. Tényleg mit meséljek? Leadtuk a cipősdobozt. Igen látta a facebook-on. Értitek??? Látta bazmeg a fészen!!! Akkor lájkolj, legalább érezzük mán a családi tűzhely melegét...
Szinte már enyhülnék, amikor udvariasan JÓ PIHENÉST KÍVÁN! De most komolyan... Ki fektetett már három hülyére fáradt, problémás gyereket? Értitek??? Jó pihenést!!! Ennél a pontnál pattant meg csendesen bennem valami...
Így aztán én szépen kipihentem magam így este a három gyerekkel, míg ő hülyére dolgozza magát a Konrády Stakehouse-ban a hasonló sanyarú sorsú kollegáival.
Slusszpoén, hogy az ADHD fórumban viccesen felvetette az egyik anyuka, hogy holnap este hagyjam őt pihenni itthon a gyerekekkel, és én menjek melózni a barátnőimmel a Konrádyba, de szóljak a babysitternek, hogy kapcsolja ki a telefonját. Elméláztam ezen, és rájöttem, lúzer-e vagyok. Teljes mellszélességgel. Még csak nem is tudja a babysitter számát...

Így tehát két út áll előttem. Vagy elmegyek terápiába, vagy drogozni kezdek. Kipróbált, kiváló terapeuták és dílerek elérhetőségét kérném priviben, ha lehet...

Filmklub

Sokat járok moziba. Ahhoz képest meg főleg, hogy erre viszonylag kevés időm van. Mégis, szeretek moziba járni, akár egyedül is.
Rengeteg filmet láttam az elmúlt pár hónapban, említésre méltót nem sokat. Persze láttam a Twillight befejező részét, tényleg nagyon jól sikerült, nagyjából ennyi.

Amiről azonban írni szeretnék, az az a film, amit már az első bemutatója óta nagyon várok. Komoly elvárásaim voltak vele kapcsolatban, de állíthatom, beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, messze felülmúlta. Ez a Felhőatlasz.
Amerikában állítólag nagyot bukott, nem is csodálom, iszonyat bonyolult, pár percenként ugrál az időben négy vagy öt síkon, amik vagy egymásba érnek, vagy nem, de végső soron mindegyik kapcsolódik az összeshez. Több, mint 2,5 óra, de ezalatt tátott szájjal néz az ember, én még a nachos-omat is félreraktam pár perc után, annyira lenyűgözött.
Ha tehetitek, nézzétek meg, és lehetőleg moziban.

Egy új korszak hajnala

Remélhetőleg sokkal többet fogok mostantól írni, mert végre végre van egy működő gépem. Vettünk egy MAC minit.
Az egész olyan apple-s. Egy picurka doboz, nem zúg, nem búg, működik. Csak így simán.

Adott a helyzet. Van egy ezer éves PC, ami a család férfitagjai által a legutóbbi rendkívül szakszerűtlen, ám annál lelkesebb "megjavítás" után jóformán csak e-hulladékként hasznosítható, mert bekapcsolás után azonnal lefagy, viszont cserébe nagyon hangos, és ronda is. Ekkor (fél évre rá) jöhet az új gép projekt.
Mert ugye van az egyszerű lúzer júzer, mint én, aki nem akar RAM-okkal, videokártyákkal, alaplapokkal, meg hasonló számára tökéletesen érdektelen dolgokkal foglalkozni. Csakcsupán egy gépet akar, ami működik, amiről nyomtatni lehet, amire lehet képeket fel-letölteni, megy a FB, meg a Blogger, (amire le lehet tölteni, majd megnézni a vámpíros sorozatok aktuális epizódját az eredeti bemutató másnapján).
Aztán van az ilyen embereknek férfirokona, pasija, tesója, aki csak egy kicsivel ért hozzá többet (bocs Jura), de el van szánva, hogy a végsőkig elmegy a legjobb gépért, amiről működik a helikopter-szimulátor, össze lehet kötni a bankoki tőzsdével (is), de minimum a háztartásban fellelhető összes elektronikus kütyüvel, de még az sem kizárt, hogy a NASA irányítóközpontjába is bele lehet babrálni (ha akar, de persze nem akar, elég a tudat).
Na ekkor a nő aszongya: menjünk be egy szaküzeltbe, kérjük meg az ott dolgozó lángoló tekintetű szemüveges, soványka srácokat, hogy adjanak egy olyan gépet, ami ezt mind tudja. Fizessük ki, kérjünk házhozszállítást, és helybeni összeszerelést, holnapra már tudjuk is használni (ma éjjel megy Amerikában az a rész, amikor Elena végre összejön Damonnal, muszáj megnéznem azon melegiben).
Mire a férfi: na erről szó sem lehet minek fizessünk ilyen butaságokért, hogy tanács, meg összeszerelés, mikor én ezt még rosszabb napjaimon is kirázom a kisujjamból.
Ezután hetekig (hónapokig) mindenféle számítógépes magazinok és netes okosítók, fórumok bújása következik. (Elena valószínűleg összejön Damonnal de lehet, hogy azóta már szakítanak is, sőt, az évad is véget ér mindeközben.) Kiderül, hogy a gép még menthető (nem az), nincs szükség újra, csak le kell benne cserélni az alaplapot, a videókártyát, összekötni, majd partícionálni, van is Tibinek egy, pont elfekvőben a szekrény alján, majd behozza valamelyik nap, addig is akciós a MM-ban egy szuper vieokártya, beszereli azt. A Tibitől kapott alaplap nem működik, mert Tibi azt elfelejtette közben, hogy ő is azért szerelte ki, mert "nem tett jót a gépnek", de aztán végül nem dobta ki, mert jó lesz az még valamire. Az összeszerelés utáni első bekapcsoláskor az új videokártya elfüstöl, valamint az egész ház elsötétül. Biztosítékcsere a villanyórán, megolvadt alatrészek kiszerelése, kormos PC ház lesikálása.
Újabb magazin- és fórumbújás következik (Tibi közben elválik, az exneje vesz egy gépet egy szakboltban, otthoni összeszerelést kér, másnapra a teljes évad le van töltve rá, vámpírmaratont rendez a még férjnél lévő barátnőinek).
Óvatos célozgatások semmire sem vezetnek, neki van gép az irodájában, ott is meg lehet nézni az Index híreit, nem kell elsietni a dolgokat.
Végül jön egy kihagyhatatlan akció a Apple boltban, ami végül cselekvésre sarkalja az elkeseredett férfiembert (ki szereti azt hinni magáról, hogy Y kromoszómás létére egy nyomorult gépet sem tud összerakni), és egy huszáros lendülettel hazahoz egy kis dobozt.
A benne lévő gép pici, fehér, legömbölyített sarkokkal, néma, és hatékony. Bekapcsolod, és működik. Csak úgy, magától, semmi macera. Szét sem szerelhető, nem lehet benne részeket csereberélni, mert mindenből a legjobb van benne, megfelelő módon összehangolva.
Nem fagy le. Nem kell kikapcsolni, bekapcsolni (és várni negyed órát, mire feláll).

Hát így lett nekem egy MAC minim, amiről újra tudok blogolni. Ez a bejegyzés pedig nem születhetett volna meg, ha nincs Jura, aki mindezt lehetővé tette (úgy pénzben, mind belátásban), és akiről természetesen nem szól ez a poszt, hiszen ő álmából felrázva is összerak egy gépet, de mivel a ujját az számítógépes világ ütőerén tartja, tudja jól, hogy apple cuccot vásárolni simán trendi húzás.
A történetben szereplő emberek és történések kizárólag a fantázia szüleményei, hasonlóságuk bármely létező személlyel, vagy esettel kizárólag a véletlen műve. (Tibi exneje azóta összejött egy brazil kertészsráccal.)

A bárányok korántsem hallgatnak

Sőőőt, kifejezetten hangosak, ha azok Miloska kis testén legelésznek. Úgy három hete azzal fogadott az óvónéni, hogy bárányhimlő ütötte fel a fejét a csoportban. Jöhet- mondtam én, essünk túl rajta.
Miloska szófogadó gyerek, hajszál pontosan két hét múlva bepöttyösödött.
Természetesen  a következő két napon csupa halaszthatatlan tennivalóval volt tele a naptáram, így az együtt töltött első nap fele telefonálgatással telt.
Az első pár nap békésen telt, bár nem volt lázas, és csak pár pöttye volt, és kicsit vakarózott, ágyban heverészve töltöttük az idő java részét, mert elég kis bágyadt volt. Hanem amikor elmúlt a vakarózás, és leszáradtak a pöttyök. Jajjj lett nekem. Nehéz szívvel mondom, de legszívesebben világgá szaladnék. Mintha az elvesztegetett napokat is be akarná pótolni, az én pici fiam úgy pörög, mint már nagyon rég nem. Egész nap visít, anyaaaaa, anyaaaaa, anyaaaaa, reggel öttől este nyolcig, kizárólag fulltestkontaktban bír létezni.
Még egy hét... be fogok csavarodni...

Egykupacban

Emma egyik este azt mondta, hogy ő fél egyedül aludni, össze szeretne költözni valamelyik tesójával. Sikert aratott a gondolat a fiúk körében is, nagy hangon követelték az azonnali megvalósítást, így nem kis sakkozás árán becuccoltam Emma ágyát a fiúkhoz. Egész este písz és láv volt, Emma és Milos ölelgette, puszilgatta egymást, mintha egyébként nem gyilkolnák egymást megállás nélkül. Ilyenkor azért remény kél bennem, hogy mégiscsak jó nekik ez a tesó dolog.
Iván rezignáltan nyugtázta a lakótárs bővülést, igaz az ő ágyát nem piszkáltuk. Most ott alszanak egy kupacban, mint a kölyökmacskák.

Ünnepi miniszünidő

Kilencedik házassági évfordulónk alkalmából eljöttünk Tágyonra Garry messze földön híres gasztrohétvégéjére. Nem bántuk meg, a környezet csodás, a menü pazar, a társaság pedig remek.
Jól esik végre felnőtt emberekkel felnőtt dolgokról beszélgetni, külön örömömre - angolul. Szombaton egész nap heverésztünk, szundikáltunk, tízpontos volt.

Vallásról és egyházakról

Régóta morfondírozom ezen a poszton, sokáig meg sem akartam írni, de végül mégis megteszem. Én ateistának vallom magamat, utána is néztem a neten, miféle formában is, kiderült, hogy agnosztikus ateista vagyok. Dióhéjban: nem hiszek isten (semmilyen istenben), nem is érdekel ez a téma, de senkit sem akarok erről meggyőzni, részemről mindenki abban hisz, amiben csak akar. Cserében egyetlen dolgot várok el, más se akarjon megtéríteni. Mostanában viszont egyre erősödő tendencia ez, hogy mindenáron le akarják dugni a torkomon a hitet, egész pontosan a keresztény hitet (az a helyzet, hogy sem muszlimok, sem zsidók, sem pedig buddhisták nem zaklatnak, de tegyük fel a PC hozzáállás kedvéért, hogy ez azért van, mert statisztikailag kevesebben vannak a környezetemben). Ez az egész pedig kezd olyan hátviszketősen idegesítő lenni, olyan finoman sötét középkori felhangokkal, ami tekintettel az ország jelenlegi (vissza)haladási irányára, nem is meglepő. Bibliából bebiflázott mondatokat vagdosnak hozzám, hiába kopogtatok az értelmük falán, "a villany ég, de nincs otthon senki". Ha pedig próbálom elhatárolni magam, mondván felnőtt emberek vagyunk, hagyjuk már egymás meggyőződését békén, akkor jönnek azzal, hogy de hát Jézus meghagyta nekik, hogy térítsenek meg mindenkit a jó útra. Nem ismerem személyesen a fent említett urat, de ha igazak a hírek róla, akkor kétlem, hogy ilyen mértékű erőszakosságra kérte volna a követőit... Sietve hozzáteszem, ismerek olyan családot, akinél látom, hogyan is működik az igazi szívből fakadó hit, hogyan élik meg a mindennapjaikat, hogyan fér meg harmonikusan a hit és a józan ész egymás mellett. Nehéz lehet ezeknek az embereknek manapság, mert valószínűleg ők is kapnak hideget-meleget a sok habzó szájú hittérítő és ocsmány egyházi ügyek miatt. Ők még soha nem kapacitáltak semmire, a példaértékű életük pedig többet ér minden szónál. Mindazonáltal utánaolvastam (na jó, a wikipédián :-) a lent említett scientológiának is, mert eddig csak annyit tudtam róla, amennyi a nem-hermetikus bulvársajtó mentes életembe beszivárgott Tom Cruise-ról. Amennyi (nagyon csekély) tudásom tehát lett a scientológiáról, abból azt a következtetést tudom levonni, hogy Hubbard nyilván ugyanakkora zseni lehetett, mint Bill Gates, meg a többiek, felismerte a lehetőséget az egyház(ak)tól megcsömörlött, mégis vezetőt kereső nyájban, és gyorsan alapított egy egyházat ezen emberek szája íze szerinti tanokkal (bár a Xenu résznél azért kicsit rezeg a léc). Minden bizonnyal mocskosul megszedte magát belőle. Szóval a scientológiával kapcsolatban is pontosan ugyanaz a véleményem, mint bármely más vallással kapcsolatban, köszönöm, én nem kérek belőle, aki igen, annak szíve joga ezt tenni, egészen addig, amíg nem akar az életembe belemászni a hite (vagy egyháza) zászlója alatt.

Hol is kezdjem

Vannak időszakok, amikor az ember azért nem ír, mert semmi sem történik, és vannak időszakok, amikor azért nem ír az ember, mert olyan sokminden történik. Azt hiszem ez most az utóbbi. Először is egyre erősödő gyanúm, hogy Emma is figyelemzavaros, és mivel Virág is hasonló véleményen van, valószínűleg nem csak az én képzelődésem ez az egész. Ő a lassú típusú figyelemzavaros, nem a pörgős. Ahogy nő a teljesítménykényszer a suliban, úgy nyílik az olló, és tulajdonképpen hozza a klasszikus ADHD attitűdöt, ha képtelen vagyok megfelelni, akkor nem is akarok megfelelni, az legalább az én döntésem. Elkezdtünk járni vele pszichológushoz a Cseperedőbe, ezzel párhuzamosan elindítottam a nevtanban is a dolgot, a legbiztosabb, ha csinálnak neki egy képességprofilt. Annyira akarom, hogy ne legyen igazam. Ezzel párhuzamosan folyamatosan a vitaminok fontosságába botlom, valahogy úgy érzem, ebben az irányban érdemes elindulnunk. Voltam egy Lenkei előadáson is, ennek megkoronázásaképpen, és bár nem lettem a Lenkei Fan Club tagja, el kell ismernem, van igazság abban, amit mond. No az összeesküvés-elméletei cseppet sem érdekelnek, ha úgy is van, egymagam tenni ellene nem tudok, nem is akarok. De ha a vitaminokról egy csepp kis igaza is van, akkor érdemes kipróbálni. A november ennek a kipróbálására lett kinevezve, bevásároltam mindenkinek mindenféle vitamint (nem csak lenkei-félét, de azt is), és most tömöm a családba pár napja. Egyelőre pozitív irányba billen a mérleg, Ivánnak nagymértékben lecsökkentek a mostanában gyakori rohamai, de végülis szünet van, lehet, hogy csak kipihentebb. Én sokkal energikusabb vagyok, de ez lehet placebo is, majd egy hónap után referálok, mire jutottam. Tudom, hogy sem autizmus, sem ADHD nem gyógyítható vitaminokkal, azon a részen már túlvagyok. De ha egy kis esélyem is van rá, hogy enyhítsem a vele járó nehézségeket, rajtam ne múljék...