Igazán jót tett az önbecsülésemnek, hogy a repülőtéren hosszú utazás után, hajnali fél egykor két srác szolídan udvarolgatni kezdett nekem.
Ennek hozadékaként Jura féltékenységtől fűtve azóta is fokozott tempóban csapja nekem a szelet. (Na azért odáig nem fajult a helyzet, hogy szerelemtől lobogva időben hazaérjen a munkából...)

Miloska természetesen a viszontlátás örömében azonnal a mellemre tapadt, és tele szájjal, szerelmesen kuncogva ezt hajtogatta két nyelés között: "ciceeeehhheeeheee".
Azaz, megjött végre a cici, meg az a valki, aki egyébként hozzá van csatolva.

London jó volt, nagyon jó, mint mindig.
Kell ez nekem, mint egy falat kenyér, csak elvegyülni aközött a rengeteg mindenféle ember között. Áramlani velük, ténferegni, vagy rohanni, buszra várni, oyster után kotorászni.
Az egyik boltban azt hitték ott lakom, nehezen győztem meg őket, hogy ugyan az én irányítószámommal a kasszánál nem sokra mennek. Turista vagyok? Az hát, mi más lennék... Furcsa, nem gondolták volna. Én sem, otthonabbul vagyok ott évi pár napra, mint itthon évi háromszázvalahány napra.
Közel sem mondanám, hogy tudok angolul, csalóka is lenne az én shopping-english-emből másra következtetni. Pár éve még semmit sem értettem, kicsivel utána már egy csomót értettem - de rosszul, most pedig szinte mindent értek (már ha éppen nem indiai, vagy kínai beszél hozzám, őket továbbra sem értem semennyire sem, hogy az ausztrálokról már szó se essék).
Orsi utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk, remekül szórakoztunk.
Sokkal kevésbé csillogó volt most az advent a belvárosban, tényleg nyakig ülhetnek a szószban.
További terveim között szerepel egy tavaszi, csak kettesben töltött látogatás, amiben mindenféleképpen benne foglaltatik egy Brightoni kirándulás is.
Most cudar egy idő volt, én még ennyire Londonban nem fáztam, inkább bele sem gondoltam, hogy Brighton-ban mi lehet...
Képek viszont kivételesen lesznek, mert Orsi hozott gépet, és sokat kattintgattunk...

A Fogtündér minálunk évek óta törzsvendég, hiszen hét éve folyamatosan fogzik valaki. Egy szakajtónyi fogat már idehurcolt ez a mesebeli lény.
Tegnap este Iván is belépett a fogváltók csapatába, kihullott az első kis egérfoga.
Jellemző módon észre sem vette, azzal jött oda hozzám, hogy nézd, anya, valamit rágok - és mutatta a tenyerén a fogacskát.
Volt nagy örömködés, Iván borzasztó izgatottan készül a holnap reggelre, hogy vajon mit hagy ott neki a Fogtündér.
Én már tudom, valószínűleg egy óriás bakugan lesz az...
Íme az én kis fogatlanom:

Ráadásként pedig az újsütetű kis vámpírom, aki éppen (nagy kínok közepette) növeszti azokat a fogacskákat, amiket majd pár év múlva elhullajt:

És a hó csak zuhog, csak zuhog (tegnap reggeli kép a hálószobánk ablakából, és holnap reggel még ilyenebb lesz).

Túl gyorsan telik az idő, még emlékszem, milyen borzalmas volt a múlt tél vége, mikor már annnnnyira vártam a tavaszt, arra ébredni, hogy fehér megint minden. Nem volt azóta annyi meleg, és jóidő, hogy ezt igazán feledni tudjam, és szívből örüljek az első hónak.

Nem örülök, utálom.

Holnap Jura hajnalban utazik Varsóba, ki tudja, mi lesz a helyzet a repülőtéren, nekem meg egyedül kell elvergődnöm az összes gyerekkel mindenhova.

Karácsonyi ajándéklista

Mire is vágytam én 7 éves koromban? Azt hiszem talán egy Barbie-ra. Nagy dolog volt ez akkoriban. Emma mire is vágyik? Egy laptopra. De ha arra nincs pénze a Jézuskának (nincs), akkor egy iPOD-ra. De rózsaszínre ám!Ezt lealkudtam egy mp3 lejátszóra (rózsaszín!).

Íme a mű (Roti sajnos kimúlt, így ő a föld alól élvezi az ünnepeket), amit Jézuskának rajzolt. A halak nem tudom mit keresnek kint a hóesésben, de azért ők is ámulnak-bámulnak. Külön figyelmet érdemel Emma arca, amit meglepődik az ajándék láttán.

Milos is leadta a rendelést karácsonyra. "prüprü táó" (távirányítós autó). Nincs még 2 éves, de már tudja, hogy mit akar...
Iván csak annyit mondott, hogy nem tudja nit kér, mert megvan mindene.

No hát ez tökéletesen jellemzi a három gyerek ajándékokhoz (és élethez) való hozzáállását.

Szerdán megvalósult egy régi vágyam. Csak mi, kettesben itthon Jurával. Nem mászkáltunk el sehova, sőt, egész napos áramszünet volt, szóval sem tévé, sem számítógép, sem háztartási gép nem vonta el egymástól a figyelmet. Szuper volt.
Bár Jura élcelődött kicsit azon, hogy nyilván valóan sok szervezésembe került, hogy az ELMÜ-vel erre a napra rakassam az éves karbantartási napot.

Azóta persze megint külföldön van, sőt, hétfőn is megy, már követni sem tudom, hogy éppen melyik országban van.
December elején pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek vele Londonba. Ezer éve nem voltam (na jó, csak kettő), és már nagyon hiányzik. Reszkess Oxford street, jövööööök!

Miért, ó miért mindig az én farkammal kell verni a csalánt? Ha lenne ilyen testrészem, esküszöm fenistilben ázna hetek óta...

Ja, és a tökkel holtversenyben a másodikok lettünk.

Egyébiránt hosszas csendem oka egy hirtelen felindulásból elkövetett nappali-felújítás volt. Majd egy hétig le volt fóliázva az egész, de megérte, nagyon klassz lett.
Mindazonáltal most munkásokat jó darabig látni sem bírok.

Néha annyira béna tudok lenni, hogy lassan felkérnek egy vámpíros tiniregény főszerepére. (És igen, ennyi óra nemalvás után tudok legalább olyan bárgyún nézni, mint Bella.)
Tegnap este rácsuktam a saját csuklómra a saját csomagtartó ajtómat. Ollé!
Öröm az ürömben, hogy nem az ujjaimra sikerült, hiszen azok értelemszerűen eltöredeztek volna, mint a ropi. Így csak könnyeztem egy strófányit, majd mikor szóhoz jutottam, akkor káromkodtam egy kört, és tíz perc után már használni is tudtam. Megúsztam egy kis zúzódással, mire két hét múlva belilul, már el is felejtem.

7 éves...
a házasságunk.
Jó nekünk így, nagyon jó. Vannak jobb napok és rosszabbak, de ha nem lennének, akkor nem tudnánk mihez viszonyítani.
De szinte minden nap valamelyikünk elsuttogja az ágyban nagy sóhajjal, hogy "de jó veled".
És tényleg...

Ezt a tököt készítettem az ovis tökfaragó versenyre. Hát nem volt kis meló, annyit mondhatok...

6 éves

Hihetetlen, hogy már Iván is ennyi idős. Jövőre suliba megy. Ugyanaz a szeleburdi, nagyon okos, világot felfedezni vágyó ember, aki egy éve volt, mégis a HAT ÉV már olyan nagygyerekes dolog.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy engem választott, még ha sokszor nehéz is vele.

107 cm, 17 kg és egy foga mozog...

Ahhhh végre megjelent a Vámpírakadémia negydik része. Azon melegiben haza is hurcoltam, mind vadász a zsákmányt.
Az eredeti angol könyvön nem tudtam átrágni magam, annyira nem vagyok penge angolból, hogy le-fől tudjam kapdosni bokros teendőim közepette, ahogy a magyar nyelvűekkel teszem.
Hozzáteszem: sajnos. Mondjuk pont a vámpírakadémia elég jól van fordítva szerencsére.
Szóval most itt van, elhatároztam, hogy addig bele sem kezdek, amíg a gyerekek le nem fekszenek, és nem lesz nyugi körülöttem. Azért kicsit néha végigsimítok rajta, ha elmegyek mellette.
Most már alszanak a gyerekek, én meg itt ülök, és csak nem kezdek bele, még húzom kicsit az izgalmat magamban. Megyek is, és hosszasan megmosom a fogam :-)

A kaput késznek nyilvánítottuk. Reményeink szerint most már tényéleg műűködni fog a nyitó automatika is. Elvileg eddig is működött, gyarkolatilag azonban eddig csak akkor volt hajlandó megmoccanni, ha nem esett, és tartósan nulla fok felett volt a hőmérséklet, valamint ha úgy tartotta kedve.
Nyilvánvaló, hogy nem kellemesen napos időben purcan ki, hanem hajnali párás órán, amikor zuhog az eső, és késésben vagyunk.
Esetleg késő éjjel, hogy úgy kelljen átmászni a kerítésen, imígyen betörve saját kertünkben, hogy a kis kulccsal kézzel nyithatóvá tegyük.
Na de most kapott új infraérzékelőt, szóval minden okés lesz...
Valamint van kaputelefonunk is. Évek óta először.
Én nem annyira forszíroztam a dolgot, mivel nekem így nagyon kényelmes volt. Nem csöngetett boldog-boldogtalan, hozzánk csak a szívünknek kedvesek, vagy az igazán kitartó harcosok jutottak be.
A pizzás már rutinszerűen dudált és a postás is tudta a számomat. Na de Edina is megmondta, hogy fengshui szerint is jobb a kaputelefon, bár halvány lila segéd fogalmam sincs, hogy hogy fog eztán becsengetni a csí.
Tehát a kapu kész, jöhet a csí, meg minden jó!

Emmaduma

-Akkor várjatok meg, ne induljatok el nélkülem, mert én vagyok a főtétel!

Holnap
Milos kettő, Iván egy szurit kap reggel (el ne felejtsek pisit és oltási könyvet vinni!) Ennek örömére mindketten meghosszabbítják a hosszú hétvégéjüket még egy nappal.
A biztonság kedvéért reggel jön a fűtésszerelő is, hogy szétbombázza a nappalit, ha a három gyerek nem boldogulna ezzel a feladattal.

Ha létezik dolog, amitől rámjön a sikítva menekülési kényszer, az a szeparációs szorongás. Mikor egész nap mászik rám, ellökdös a konyhapulttól, artikulátlan hangon vonyít a fülembe, hogy cici ciciiiiii és tááááá (távirányító - ne keressetek összefüggéseket, nincs. Számára csak ez a két dolog bír értékkel). Taknya-nyála egybefolyik, mert bömböl megállás nélkül, és mivel az óra is át lett állítva, hiába fektetem új rend szerint (tehát egy órával később a megszokotthoz képest), ő csak azért is a saját órája szerint kell vagyis (fél hat helyett) fél ötkor.
Az egy óra alváshiány újabb anyásságot és bömbölést generál, amit egy kis fogzás is megfűszerez.
Na ilyenkor mélységesen megértem a láncűrészes sorozatgyikosokat, meg a remetéket.