Ha létezik dolog, amitől rámjön a sikítva menekülési kényszer, az a szeparációs szorongás. Mikor egész nap mászik rám, ellökdös a konyhapulttól, artikulátlan hangon vonyít a fülembe, hogy cici ciciiiiii és tááááá (távirányító - ne keressetek összefüggéseket, nincs. Számára csak ez a két dolog bír értékkel). Taknya-nyála egybefolyik, mert bömböl megállás nélkül, és mivel az óra is át lett állítva, hiába fektetem új rend szerint (tehát egy órával később a megszokotthoz képest), ő csak azért is a saját órája szerint kell vagyis (fél hat helyett) fél ötkor.
Az egy óra alváshiány újabb anyásságot és bömbölést generál, amit egy kis fogzás is megfűszerez.
Na ilyenkor mélységesen megértem a láncűrészes sorozatgyikosokat, meg a remetéket.