Ma valahogy olyan ingerült vagyok. Olyan morcos, morgós, nyavalyás.
Utálom magam ilyenkor. Semmi okom rá, és nem is tudok vele mit kezdeni.
Bahh...

Megfigyeltem, hogy úgy nagyjból félévente-évente lehetnek valami fényszögek az égen, mert egyszerre jutok eszébe az exeimnek.
A héten egymás után ketten hívtak fel. Nagyon örültem, mert néha jó hallani róluk, ráadásul örömmel tölt el, hogy mindkettejüknek rendeződött az élete, és tök jól vannak.
Nagyon érdekes, mert jó negyedórás beszélgetés után (ebbe pont belefér dióhéjban, hogy kivel mi történt amióta nem beszéltünk) mindig abban maradunk, hogy de jó lenne egyszer személyesen, leülnénk, dumálnánk egy jót. Tartanánk egy kis fényképbörzét a gyerekeinkről, meg ilyenek. Például ebédeljünk együtt. Ó remek ötlet. Aztán mindig ebben maradunk, sosem ebédelünk együtt, fél-egy év múlva megint rámcsörögnek.
Szeretem ezt nagyon.

Úgy tűnik szobatisztaság ügyben teljes a siker. Szinte nem is történik baleset.
Azért vannak ennek az életszakasznak is feledhetetlen pillanatai.
A nagy játék hevében bizony előfordul, hogy becsurog, sokan vagyunk ezzel így...
Természetesen stratégiai szempontból kiválasztva a számomra lehető legkellemetlenebb helyszínt.
Egy picit felmorran az ember lánya, hogy mégse a teraszajtó elé, a kanapé mögé kéne tán pisilni. De sebaj, nyugtatom magam, az elején vagyunk még. Öcsike számára a világ egyik legviccesebb dolga, ha felfedez egy lassan terülő pisitócsát a földön. Ekkor angyali vigyor terül el a képén, és kacagva veti bele magát az élvekbe.
Mire beértem a szobába a felmosóvödörrel, addigra mindkét gyerek négykézláb kúszott a tócsában, és kacagva tapicskoltak.
Fröcsögött a pisi szana és szerte, kanapéra, falra, függönyre, de a ruhájukra és az arcukra is.
Ezek azok a pillanatok, mikor az ember agyán átfut, hogy talán a könnyebbik megoldás inkább egy enyhe agyvérzés, kisebb szívattak lenne. Aztán megfogtam a dolog nehezebbik végét, és némi üvöltözéssel tarkítva kimosdattam a dedeket.
Minél eltorzultabb fejjel üvöltöttem, ők annál vidámabban kacagtak. Így utólag belegondolva tényleg vicces látvány lehettem, de ezt akkor valahogy nem bírtam így gondolni. Azzal próbálom magamat nyugtatgatni, hogy drága megboldogult Szeleczky Zita néninek messze földön híres szép arcbőrének titka az volt, hogy minden reggel a saját (hát igen) vizeletével mosdott...
Zárójelben jegyezném meg, hogy ennek fényében nekem sosem lesz legendásan szép arcbőröm. Na nem, sem pisi, sem botox.

Ezen az estén mélyreható önvizsgálatot tartottam, és elhatároztam, sokkal türelmesebbnek kell lennem velük.
És lőn, csak úgy, mint az alkoholisták, minden reggel elhatározom, hogy csak ma türelmes leszek velük.
A jó hír az, hogy a dolog működik. Tessék kipróbálni!

Árpiéknál töltöttük ma a napot, és nagyon klassz volt. A gyerekek a kertben hancúroztak, mi flekkeneztünk mindeközben. Szóval igen remek kis nap volt.
Messzi távolba ringott ez a zavaros, hosszú, fárasztó hét.
Csökken a riadalom Emma kruppja miatt.
Eredetileg le akartam írni egy post-ban itt, hogy mi történt, de már túl vagyunk rajta, remélem nem lesz többet ilyen...

Megkérdeztük Orsit és Árpit, hogy lesznek-e Iván keresztszülei. Annyira meghatódtak, hogy Árpi majdnem elsírta magát. Torokköszörülve dörzsölte a szemeit, mintha csak belement volna valami. Biztos vagyok benne, hogy igen jól választottunk...

Kicsi kenyérlesők

Emma gyönyörűen rajzol. Az itt látható kompozíció címe: Mérges pók.

Nem is írtam, tegnap leestem a lépcsőn... (ehhe, tényleg leestem, nem a zuram vert meg :-D ). Rohantam lefelé, telefonáltam, és az utolsó előtti lépcsőfokon megcsúsztam. Mint a rajzfilmeken, két lábam az égnek, telefon elrepült, én pedig a legalsó (járólappal kirakott) fok élére estem. Nagy szerencsémre a keresztcsontomra érkeztem (azt hiszem így hívják a farokcsontom és a derekam közötti részt).
Be van dagadva, és meglehetősen fáj is. Azt hiszem egy hét múlva lesz egy nagyon csúnya véraláfutás ott. Jajj...

Reggel beszéltem anyuval, Emma istenien érzi magát. Egy gyanútól átitatva rákérdeztem, hogy fürdött-e tegnap (mégis: ezer fok, bejárták az állatkertet, a ligetet, bkv-ztak). Ja, hát azt nem...
Öööö... Na nem azt mondom hogy itthon nem marad el néha egy-egy fürdés este, nade ilyen nap után mindig fürdik. Az én drága anyám közölte, hogy most mit vagyok úgy oda, amikor mi ennyi idősek voltunk, jó ha háromnaponta fürdetett minket, aztán mégsem lett bajunk. Öööö...
De ezért elkezdte engedni a vizett Emmának, aki sikongott örömében, hogy pancsi lesz.

Na mindegy, ma hazajön, és végülis istenien érzi magát, a fürdés és a pelus huszadrangú ebben az esetben...

Haladunk, méghozzá öles léptekkel. Tegnap délután Emma levette a pelust, és kisbugyit követelt. Ezek után négyszer kapta elő a bilit, ült rá, és pisilt bele. Baleset nélkül. Igaz bugyiban ült a bilire, de sebaj, ez már így is hatalmas lépés.
Ma reggel ment nagymamához, már reggel is alig akart pelust felvenni. Csomagoltam kisbugyit, bilit.
Nagymama nagy erővel elérte, hogy egész nap megint pelusban legyen, egyszer telefonban voltam épp, mikor hallottam hogy Emma szól, hogy jön a pisi, de anyu lebeszélte a bilizésről.
Na. Most erre mit mondjak?
Ma éjszaka ott alszik, és végülis mit tudok tenni, legfeljebb előről kezdjük az egészet. Talán olyan ez, mint a biciklizés, nem fogja elfelejteni.
Viszont nagyon élvezi, és végülis ez a lényeg. Legközelebb szobatisztán adom csak oda, akkor már csak nem ad rá pelust...

Édes Ivánom meg csak úgy dúskál a teljes figyelemben, áldott jó gyerek volt egész nap, csuoa kacagás és szerelem volt. Sokszor összebújtunk, kacagtunk nagyokat.
Egész nap füvet nyírtam, és igen jól viselte. Molyolt, bogarászott, rengeteg dolga volt neki is. Nem rosszalkodott cseppet sem.
Imádnivaló volt. Este együtt fürödtünk, utána kicsit pucéran az ölembe kéredzkedett, és szerelmesen hozzámbújt. Kicsi fiam. Többe figyelmet érdemelne...

Délután mentünk anyáknapjázni anyuhoz, és kis autónkkal (ami történetesen előről úgy néz ki, mint egy cápa) a nyóckerben robogtunk. A Diószeghy Sámuel utcában kocogtunk szép csendben (laktam is ott egy kis ideig), az élet folyt a maga kis diszkrét medrében, stricinek kinéző fazonok támasztották a koszlott házfalakat és csacsogtak kurvának kinéző csajokkal.
Az utca közepén egy galamb ácsorgott. Látszott rajta, hogy sokat próbált nyóckeres veterán, nem igazán ijed meg a saját árnyékától. De azért egy mazda hatos csak nem egy kóbor macska, vártuk, hogy ha nem is reppen fel, legalább arrébbtotyog. De nem! Szembefordult velünk, szemében vad tűz lobbant. Lassítottunk. Nem mozdult. Szinte vártuk, hogy a háta mögül elővesz egy parabellumot, és ránktüzel.
Levegő sem rezzent, hallani véltem, ahogy sír a távoli harmonikaszó, egy ördögszekeret hajtott a hirtelen feltámadó kukaszagú huzat.
Tudtuk már akkor, hogy ekkora lelki nagyság előtt meg kell hajtani a fejünket. Szégyen, nem szégyen, győzött. Kikerültük.

Vannak helyzetek, mikor az ember pont úgy néz ki, mint egy felkapaszkodott pösti, aki nagy úrhatnámságában vesz egy házat vidéken, oszt azt se tuggya, eszik-e avagy isszák a falusi létet.
És kérem én ma pont így néztem ki, ahogy a kis sárga esernyőmmel álltam a flekkensütő mellett a zuhogó esőben. Merkérem egy tökös franczstadti csaj mint én, az ha flekkenezni akar, akkor az flekkenezik akkor is, ha a fene fenét étkezik is, meg ha zuhog is az az aranyat érő májusi eső.
Igaz kicsit könnyeztem, mert a felszálló füst beszorult az esernyő alá, és történetesen az én fejem is ott tartózkodott.
Mondjuk a hús jó lett...

Ma megint berohantuk tolnát-baranyát. Amig Jurát okították az egyetemen, addig én a két gyerekkel piacoztam a Lehelen.
Emma az ilyenkor szokásos jogyerek tabletta mellé bevette az elbűvölőgyerek tablettát is. Már a lift előtt leszólított egy idős nénit, szépen bemutatkozott, majd eldiskuráltak a földszintig. A néni majdhogynem zokogott a gyönyörüségtől.
A savanyúságos standnál szépen megköszönte az uborkát (az öcsi nevében is), amit a nő a kezükbe nyomott.
Végig fogta a babakocsit, vagy a kezemet, egyedül evett, nem ette le magát, nem volt hiszti a játékbolt és a kisállatbolt előtt sem, kicsit kacérkodott a hentes legénnyel.
Mondjuk annyira elfáradt, hogy a kocsiban egyből elaludt.
A Jysk-ben jutalmul kapott plüss állatot is.
Este Jura elment valami főiskolás évfolyamtalálkozóra, én meg a konyhában dolgoztam fel a mérhetetlen mennyiségű húst, amit vettem a piacon.
Hát arra mentem be, hogy Emma levette a pelusát (ami egyébként tök száraz volt), és egy kisbugyit próbál felvenni.
Hosszas viháncolás után végül bilire parancsoltam, és lőn csoda, belepisilt. Hát a fene se érti, ha szépen kérem csak kiröhög, és direkt nem pisil a bilibe. De ha rádörrenek egyből összejön a dolog.
Aztán persze nagy büszkén vitte a wc-re a produktumot.

Vegül 9-kor felvittem aludni. Nagyon fáradt volt, és félálomban valami olyasmit motyogott hogy Kriszti (baby sitter) van ott, és anya elment.
A szívem szakad meg.
Belesuttogtam az összes fogadalmamat a szoba sötétjébe, hogy tudja, soha nem hagyom el, nem megyek el szó nélkül, mindig visszajövök, és addig is olyanra hagyom, aki szereti, és vigyáz rá.
Csak motyogott valamit mégis, hogy anya elmegy.
Nekem meg az a hülye anyaszívem megszakad csendben...

Reggeli családi kép. Jurával ketten öleljük, és csókoljuk őt, és egymást. Emma kacag, és közli:
- Mindenki szereti egymást!

A mai napom, azaz kis ideje már a tegnapi napom a pisilés jegyében tellt.
Na semmi komoly, csak nekiláttunk a szobatisztaság projektnek Emmával. Jó ideje komoly hisztik zajlanak a pelenkázás körül, és eddig is csak a jó időre vártunk, hát az most megadatott.
Délután egy furmányos csellel rábeszéltem Emmát, vegyük fel valamelyik cuki kis bugyit, sokkal klasszabb mint a pelus.
Na kis idő múltán az első adag meg is érkezett a játszószőnyegre. Átgázolva a mocsáron egyik kezemmel lehámoztam Emmáról a csatakká ázott kisbugyit, nadrágot, zoknit, egyebeket, másik kezemmel papirtörlővel itattam fel a foltot a szőnyegről, a harmadik kezemmel Öcsit próbáltam megfékezni, aki valami új mókát vélt felfedezni a pisiben való tapicskolásban. Mentségére legyen mondva mindketten azt tettük, miközben fennen dícsértem Emmát, milyen ügyes, hogy szólt. Igaz kicsit későn, de a szándék a lényeg. Hát ebből a hülye is csak azt venné le, hogy ez itten banzáj, és ebből egy magára valamit is adó vagány másfél éves kiscsávó semmiféleképpen nem maradhat ki.
Másogik alkalommal már rafkós voltam, kezdődött az estimese, bilire ülve néztük. Egyszercsak félreismerhetetlen zajok hallatszottak a bili felől.
-Hallod anya? - néz rám elkerekedő szemmel az én okos nagy lányom - Hallod? - és már vigyorog is.
Tapsvihar, pezsgőpukkanások, tüzijáték és konfetti, ünnepélyes keretek között átnyújtottam a wc-papirt, amiről ten kezével téphette le a maga kis darabkáját, majd közrefogva a bilit, kivittük azt a fürdőbe, és ünnepélyes keretek között átadtuk a tartalmát a nagy fajansz vízesésnek.
Két kis becsuri után megint bili, újabb produktum (hogy fér ennyi pisi egy ilyen pici pocakba?)
Majd botor módon azt hittem csak nem pisil már be míg felviszem Öcsit lefektetni.
Alig ért a lábam az utolsó lépcsőfokra, mikoris Emma felvisított a nappaliban.
- Anyaaaa! Póóóóók! - komoly hisztérikus felhangja volt, ennek a fele sem tréfa, nem hagyhatom, hogy a gyerek fóbiás legyen, Öcsit behajíottam a kiságyba (nem vette túl jónéven), és letrappoltam.
Emma lábán egy hangya mászott, de ekkor már szegénykém teljesen hisztérikus volt, ijedtében összepisilte magát (és a fotelt) csurig.
Lepöcköltük a hangyát, dióhéjjban megbeszéltük a dolgokat, majd visszarohantam Öcsihez a gyerekszobába.
Addigra már úgy éreztem, órák óta pisiben tapicskolok, ne tovább.
Még egy kis szagos meglepetés várt Öcsike pelusában, majd mikor abból kivakartam, a kis angyalbögyörője égnek emelkedett, és szabályos kört leírva mindent lepisilt maga körül. Gondolta talán, ha már ez akkora szenzáció a mai napon, akkor ő is hozzáteszi a magáét.

Már bőven aludt mindkét gyerek, mikor Jura hazaért, én vert hadként álltam a nappali közepén. Körben a radiátorokon piciny bugyik, nadrágok, zoknik, miegyebek száradtak, a szönyeg mocsárrá vált, és a házat belengte a pisiszag.
Hát elkezdődött. Showtime!

Figyelem!
Harry Potter VI. spoiler!

Akárhányszor olvasom is újra ezt a könyvet, Dumbledore professzor mindig meghal a végén. Talán botorság abban reménykedni, hogy egyszercsak mégsem...
Ehhh, nem jól van ez így!

Az igazán megható, mikor egy olyan ember jelöl be az iwiw-en, akire én nem feltétlenül emlékeznék. Legalábbis annyira nem, hogy elkezdjem keresgélni.
Aztán egyszercsak látom, hogy bejelölt egy srác, akinek a neve feldereng a múlt homályából.
Megnézem a közös ismerősöket, és egyszercsak rájövök. Régi emlékek jönnek elő, tizensok év messzeségéből, és ez nagyon jó. Olyan jó, mint belépni egy rég elfeledett szobába, kinyitni a spalettákat, és szétnézni a fénypászmában táncoló porszemek közt megbújó régi, kedves tárgyak közt.

Ma nagyon tuti napunk volt. Mindkét gyerek imádnivaló volt. Szinte kinyújtóztak a kettőnk közötti megelégedett szeretetben. Rajcsúroztak, hol hozzám szaladtak egy kis bújásra, szeretgetésre, hol az apjukhoz.
Bár esett az eső, és hát valljuk be: cudar idő volt, azért ez mégiscsak egy nagyon klassz nap volt.
Imádom ölelni-csókolni a babaillatú kis testüket, ahogy hozzámsímulnak, vagy gyöngyözően kacagva kapálóznak.

Szeretem ahogy Emma elalszik mellettem. Érzem mikor csillapodik le, nehezül el a kis teste, csukódik le a szeme, két kis karja még szorosabban fonódik körém, majd apró kis rángások futnak végig a testén. Jura szerint ez nála a system shutdown process. Aztán már pár perc, és mélyen alszik. Akkor már ki lehet kelni mellőle, vagy arrébb lehet gurítani, nem ébred fel.

Vannak olyan egészen hülye napok. Mikor valahogy minden balul sül el.
Persze balul elsülni sokféleképpen lehet. Lehet viccesen, sztoikus nyugalommal, morgolódva, vagy tajtékozva fogadni ezeket. Na tegnap mindenféle volt.
A gyerekek konkrétan elviselhetetlenek voltak, nekünk meg rohanni kellett egész nap. Brico, Cora, tervben volt még a falunap is, de az már sajnos kimaradt a mindenfélet programcsúszás miatt.
Végül még átöltözni sem tudtunk hazamenni a bábszínház előtt. Csak egy gyors kajálás a Cora büféjében, de ekkor a gyerekek már a végső őrjöngésben voltak, Öcsi konrtétan már enni sem akart, jobbára a földön fetrengett. Nagy nehezen ölbe vettem, hogy legalább pár falatot belediktáljak, de ő ekkor már se hall se lát Dömötör volt, és végigöntött mindkettőnket baracklével.
Anya még olyan cifrát nem káromkodott nyilvános helyen, vérben forgó szemekkel, mint én ott akkor.
A baracklében az a tuti, hogy nagyon csúnya foltot hagy a ruhában, és szagra pont olyan mint a hányás.
Mivel már így is késésben voltunk, én berohantam a Corába mesmeg, és lekaptam az első nadrágot a polcról, Öcsinek meg villámtempóban összeválogattam egy bábszinházas kollekciót. Közben Jura akárha az elemekkel viaskodna kivitte a két gyereket és a teli bevásárlókocsit a parkolóba, és mire kiértem, bepakolt.
Indulás után három másodperccel mindkét csimota mélyen aludt. Szerencsére időben érkeztünk a Bábszinházhoz, Árpiék már vártak minket. Jura kint maradt a kocsiban Ivánnal, neki úgyis sok lett volna az egész előadás.
Emmát ölben vittem be. Aludt. Nyüzsgés, büfézés az előtérben, Emma aludt. Helyet foglaltunk a nézőtéren (teltház), Emma aludt. Kialudtak a fények, nagy hangon elkezdődött az előadás, gyerekek sikoltoztak, tapsoltak, Emma aludt. Fokozódott a hangulat, Emma még mélyebben elaludt, a csendesebb részeknél hallatszott, hogy hangosan horkol.
Az első felvonás vége előtt kicsivel elkezdtem ébresztgetni. Az utolsó pár percre ébredt fel.
Na azt hiszem minden kisgyerek álma a délutáni alvásból a bábszinházban ébredni. Imádta.

Születben Jura és Iván is csatlakoztak hozzánk.
Mindketten imádták a második felvonást, és utána már nagyon jófejek voltak. Árpiék este tízig itt voltak, közben Emma elaludt a nappaliban a földön.
Végülis egész jó vége lett a napnak...

Iván szótár

ada, adide - add ide de azonnal
ada táá - add ide a teát
anya - anya
ata - apa, emma
o-ta ááá - ott a ... ez bármi lehet, amire rámutat
uta adat vavav - kutya ugat, vau vau
nee, nem - nem
tita - cica
titic - kukucs

Drága Barátim!
Nagy öröm nekem tudni, hogy a világ egy kicsiny szegletében (úgyismint világháló) igazán hiányzom. Ezennel tudatom az értem aggódókkal: megvagyok, élek, pusztán netközelbe nem bírtam kerülni az elmúlt héten.
De szűzies pirulások közepette bevallhatom: ti is hiányoztatok nekem. Minket már csak így idegenít el ez a csúf, globalizált, technokrata világ.

Isten hozott engem újra a fedélzeten!

Itt íródtak a fejemben a remekbeszabott post-ok, de klaviatúra híjján immár sosem érhetik meg a monitorra kerülést.
Az elmúlt hét egészen bámulatos hullámzásokat produkált mind anyagi, mint lelki téren.
A lelki részére nem is feltétlenül térnék ki, úgyiscsak anyázásba és rút káromkodásba fúlna ez az amúgy felemelőnek induló post. Megpróbálok önmérsékletet tanusítani, és a legalitás határán belül maradva leszámolok a családommal. Potyognak rendesen a csontvázak a szekrényekből, csak győzzön az ember elugrálni előlük.
De ne tovább, erről többet most nem írok.

Egzisztenciális problémáink néhány svédcsavarral megfejelve (képzavar rulez) megoldódni látszanak, bár még most nem kiabálnék el semmit. Amúgy sem kenyerem a medve bőrére előrealkoholizálás (vagy a medve előbőrére alkoholizálás? - na, jujj, csitt!)

És mivel több soron keresztül sikerült semmit sem írnom, most elteszem magam holnapra (ami már néhány pere amúgy is "ma"). Arról nem is szólván, hogy Emma épp az imént trappolt be hüppögve mellénk a nászi ágyba, és a pelenkája felől gyanús illatok szállnak felém...

A hétvégén ismét négygyerekesek vagyunk.
A Föld napja alkalmából minden gyerek választott egy kis növényt a faiskolában, és együtt elültettük.