Drága Barátim!
Nagy öröm nekem tudni, hogy a világ egy kicsiny szegletében (úgyismint világháló) igazán hiányzom. Ezennel tudatom az értem aggódókkal: megvagyok, élek, pusztán netközelbe nem bírtam kerülni az elmúlt héten.
De szűzies pirulások közepette bevallhatom: ti is hiányoztatok nekem. Minket már csak így idegenít el ez a csúf, globalizált, technokrata világ.

Isten hozott engem újra a fedélzeten!

Itt íródtak a fejemben a remekbeszabott post-ok, de klaviatúra híjján immár sosem érhetik meg a monitorra kerülést.
Az elmúlt hét egészen bámulatos hullámzásokat produkált mind anyagi, mint lelki téren.
A lelki részére nem is feltétlenül térnék ki, úgyiscsak anyázásba és rút káromkodásba fúlna ez az amúgy felemelőnek induló post. Megpróbálok önmérsékletet tanusítani, és a legalitás határán belül maradva leszámolok a családommal. Potyognak rendesen a csontvázak a szekrényekből, csak győzzön az ember elugrálni előlük.
De ne tovább, erről többet most nem írok.

Egzisztenciális problémáink néhány svédcsavarral megfejelve (képzavar rulez) megoldódni látszanak, bár még most nem kiabálnék el semmit. Amúgy sem kenyerem a medve bőrére előrealkoholizálás (vagy a medve előbőrére alkoholizálás? - na, jujj, csitt!)

És mivel több soron keresztül sikerült semmit sem írnom, most elteszem magam holnapra (ami már néhány pere amúgy is "ma"). Arról nem is szólván, hogy Emma épp az imént trappolt be hüppögve mellénk a nászi ágyba, és a pelenkája felől gyanús illatok szállnak felém...