Egész jó kis hétvége lett volna, ha a gyerekek nincsenek össznépileg megkattanva. Ez az a megkattanás, amikor hajnali ötkor már olyan zsivajt csapnak mint egy fapados légitársaság beszállási oldala július elején.
Mindenki egyszerre beszél, visít, csépeli a másik fejét, rombol és követelőzik. Ez délelőttre kicsit jobban felpörög, majd következik úgy másfél óra csend, ha sikerül rávenni őket, hogy menjenek ki a kertbe játszani. Természetesen nem akarnak kimenni. A csend is csak viszonylagos, mert kint ugyanúgy visítanak és zajonganak, csak szerencsére jól hangszigetelt ablakokat vettünk legutóbb.
Aztán rimánkodni kell nekik, hogy jöjjenek be, mert ronggyá ázott minden réteg ruha rajtuk, a rájuk ragadt sártól öt kiló pluszt cipelnek, és egyébként is Kínáig lóg a takony az orrukból.
Kisebb közelharc árán bejönnek, levetkőznek, megmosdanak. Az előszoba láttán gyanítható, hogy az öt kiló sár fejenként volt értendő, és a kutyára is jutott.
Megpihennek egy kis időre, de csak hogy a konyhát elárasszák morzsával, és különféle ragacsos dolgokkal, esetleg üvegszilánkokkal.

Ezek után minden folytatódik ugyanúgy, az építőkockán/legón/társason/wii-n/számítógépen/bármilyen játékon visításig, egymás csépeléséig összevesznek. De ekkor már mi is ordítunk, mert az idegeink cafatokban lógnak, az agyunk rég kifolyt a fülünkön.
Néha elszökünk egy-egy percre, addig a másik tartja a frontot, Jura pedig álmodozva simogatja a telefonját, hátha felhívja a Sanyi, hogy mostazonnal el kell utaznia nagyonfontos céges ügyben mondjuk Zimbabwébe olyan tíz-tizenkét évre.
Anyu összeesett arccal azt hajtogatja, hogy ő ezt már nem bírja tovább, jövő héten nem jön (ezt mondogatja egy ideje, de az arckifejezéséből ítélve most komolyan is gondolja). Mélységesen megértem, és biztosítom róla, hogy ha tehetném, én se jönnék. De nekem muszáj, mert itt lakom, és én szültem ezt a szakajtónyi ördögfiókát.

Jura sajnálkozva közli, hogy a héten saaaajnos Lengyelországba kell utaznia, de legalább van benne annyi jóérzés, hogy próbálja elrejteni a megkönnyebbülését.
Én egy pillanatra lehunyom a szemem, felpörög előttem, hogy mit és hogyan kell átszerveznem, valamint azt hajtogatom magamnak, hogy nagyon szar dolog egy multinál dolgozni, a Sanyi pedig multi szemmel mérve is egy szemét rabszolgahajcsár, és nagyon egészségtelen dolog egy héten háromszor öt üzleti vacsorát lebonyolítani különféle nagyonjó éttermekben. Elhessegetem az elmémbe tóduló képeket a csendes szállodai szobákról, sushi bárokról, és felnőtt beszélgetésekről. Megszidom magam gondolatban, hiszen az irigység nagyon csúnya dolog, ez a drága ember értünk húzza az igát, csak hogy én itthon reszelgethessem a körmömet. És tényleg fárasztó a repülő út, szálegyedül hosszasan ücsörögni egy jó könyvvel, a légnyomás ingadozástól pedig rettenetesen felpuffad az ember.

Vasárnap persze elmegyünk kirándulni, a kicsi is jön velünk a hátihordozóban. Erdei ösvényeken, vízmosásokban talpalunk, megfigyelünk mindent, amit egy kiránduláson meg lehet figyelni, kicsit talán mégis jobb lenne a hangulat, ha a két gyerek nem kétfelé akarna menni, nem vesznének össze minden boton és kődarabon. A legtávolabbi ponton természetesen nagyon elfáradnak, éhesek, szomjasak lesznek, valamint pisilniük és kakilniuk kell, noha ettek, ittak, pisiltek, kakiltak indulás előtt.
Ráfaragnak, mert a kocsiban van szendvics és innivaló, valamint nyilvános wc, ahol parkolunk. Gatyaféken vissza, de persze a közeli játszótérnél kiderül, hogy annyira mégsem kínozza őket a szükség, mert rögtön elfelejtkeznek mindenről a hólés homokozó láttán.
Amikor már mindenki bugyiig átázott, és fejtetőig sáros, és egyébként is Kínáig lóg a takony az orrukból, hízelgéssel, fenyegetéssel és feszítővassal beorigamizzuk őket a kocsiba, a különféle botokat és köveket betárazzuk a csomagtartóba, el is indulunk haza.
Otthon vetkőzés, fürdés. További konyhamocskolás, visítás, rohangászás fekvésig.

A fekvés már gördülékenyen zajlik, hiszen szigorú menetrend szerint következnek a dolgok egymás után, erre már rászoktattam őket.
Miközben ezt az egészet kiírtam magamból, rá is jöttem a megoldásra, amit eddig nem akartam belátni. Csak akkor viselkednek ilyen elmebeteg módon, ha szervezetlen az idejük. Nem véletlen, hogy az esték mindig békések, hiszen tudják, hogy mi mi után következik, minden nap úgy van, nincs apelláta. Ellenben a hétvégékkel, amikor próbálnánk mi is lazítani, ezért szétcsúszik minden. Írok is egy szigorú napirendet a hétvégékre is, és bármennyire utálni fogom, be fogom tartatni mindenkivel (hát igen, Jurába is bele kell verni, hiszen ő még mindig nem érti, hogy miért is nem lehet este fekvéskor még egy kicsit számítógépezni a gyereknek, hiszen olyan jól belejöttek, és még van nitró bónuszuk is).
Talán pár év múlva hódolhatunk a spontán örömöknek, addig is katonás rend, hátha hoz valami kis hasznot.