Beteg, beteg beteg...
mindig mindenki, nagyon régóta. December közepe óta három napot volt mind a három gyerek intézményben (azok sem egymás utáni napok voltak). Ilyenkor nagyon megértem azokat a cégeket, akik kicsit fázva vesznek fel egy három kisgyerekes anyukát. Másfél hónap alatt három nap munkaképesség nagyon durva, ha én magam a nem létező munkáltatóm lennék, kirúgnám magam, de iziben.
Nyelvlógatva loholok a dolgom után, valaki mindig rám akaszkodik, nyíg a fülembe, köhög, fosik, lázasodik, pöttyösödik, bepisil.
Túlélésre játszom, tiszta sor, részemről a hőn áhított tavasz nem csak úri passzió, hanem szabadulás a közkórházi állapotokból. Mert már komolyan pont teszek rá, hogy esik a hó, vagy sem, fagy, vagy olvad, köd, vagy napsütés, zombiként vonszolom magam át a napokon.
Szabadulnék, de rettenetesen, visítva menekülnék a kölykeim elől, mert úgy érzem a bőröm alá bújnak, szétrágnak, kiszipolyoznak, addig, addig, amíg az én önvalóm eltűnik végleg, csak egy ápoló, ellátó anyagép marad belőlem.