Végre kiengedtek a köterból...
Az egész úgy történt, hogy hétfőn ebédidőben hívtak az oviból (ez a rémálmom egyébként, hogy hívnak az oviból/bölcsiből, hogy valami baj történt), hogy hátöööizé, az Iván leesett még délelőtt a pajta emeletéről (kb. 2 m magas), de szalmára esett, és nem volt rajta sérülés, de hátizé most azt mondja, hogy hányingere van, el kéne vinni dokihoz.
Még szerencse, hogy itt volt Judit, itthagytam neki Milost, lóra kaptam, be az oviba. Iszonyat kéztördelés óvónénik részéről, Iván nagyon szarul nézett ki, hulla fehér, szédeleg, mire összekészítettem, már hányt is. Rögtön láttam, hogy gáz van, beraktam a kocsiba egy műanyag tálkával, és usgyi Vácra.
Tovább szaporodtak a pozitív tapasztalataim a váci SBO-ról, egyből behívtak, alaposan átnézték a gyereket, aki a hasát fájlalta, semmire nem emlékezett. Fel a rtg-be, csináltak kétirányú koponya-, és mellkasrtg-t, valamint hasi UH-ot. Eleinte kérdezgette, hogy miért vagyunk itt, majd ijesztően gyorsan elaludt.
Amikor visszaértünk a sürgősségire, egyből behívtak, hogy "ne üljenek ott kint a sok ember között ezzel a kisfiúval", kaptunk egy üres vizsgálót, ahol lefekhetett. Jött egy sebész, alaposan megvizsgálta, hasi truma kizárva.
Végül felküldtek a gyerekosztályra. Iván a liftben rosszul lett, összehányt mindent, majd a gyerekosztály előterét is. Egyből vitték a vizsgálóba, felvették az adatokat, vettek tőle vért, szúrtak egy branült, intézték a szobát, közben fecsegtünk a nővérkével, hogy legutóbb is ő volt szolgálatban, mikor Milossal jöttünk. Iván szinte csak hányni ébredt fel, meg ha macerálták.
Egyből kapta az infúzót, és valami gyógyszert intravénásan, egész éjjel.
Utoljára este 10 körül hányt, akkor is a neurológus vizsgálata után.
Egész éjjel járt be hozzá a nővérke, csereberélte az infúziót a gyógyszerrel, mérte a vérnyomását.
Hajnalban kapta meg az utolsó adag gyógyszert, amit intravénásan kellett adni, és Iván reggel tulajdonképpen gyógyultan ébredt.
Még szájon át kapott gyógyszert végig, jött hozzá szemész is, próbáltuk tartani az ágynyugalmat.
Ma végre hazajöttünk, bár eleven, azért nagyon fáradékony is, végülis most jött ki egy közepesen súlyos agyrázkódásból.
Ma ki is derült, hogy mi történt valójában (Iván nem emlékezett rá, óvónénik nem látták az elejét), egy csoporttársa lökte le véletlenül, idétlenkedés közben. Szegén kisfiút (igazi csupaszív gyerek) nagyon megviselte, hogy mit tett, napokig sírt a lelkiismeret-furdalástól.
Mondtam az anyukájának (és az óvónéniknek is), hogy nem hibáztatok senkit, tényleg nem, sem ovit, sem óvónéniket, sem az ő fiát, ez egy baleset volt, sajnos előfordul az ilyesmi (az én gyerekeimmel kicsit gyakrabban).
Hát ez volt, túl vagyunk rajta...

(Hogy Milost hogyan szoptattam?! Kedden Jura munka után bejött a kórházba, és ott maradt Ivánnal, amíg hazaszaladtam Milost megszoptatni, lefektetni, a szerdát meg valahogy kibírtuk.)