Nem is írom le azt a kabarét, ami a nyakam körül ment három napig az egészségügyben, egy biztos nekem a Misszió Egészségügyi Központtal még egyszer sem volt jó tapasztalatom (rosszul fogalmaztam: csak és kizárólag rossz tapasztalatom volt eddig), és ezt a mostani történések sem változtatták meg (hogy szarjanak sünt, de diarés jelleggel).
Lényeg a lényeg, fogggalmuk sincs, hogy mi bajom (nem is érdekli őket egyébként), de legalább kaptam valami gyógyszert, és Edina elvitt egy szuper masszőrhöz, aki egész jól rendbe rakott. Hétfőn meg megyek a szupergerincdokihoz.
Szóval most már forog a fejem a nyakamon, tehát képes vagyok ellátni a családot. Mondjuk eddig meg kénytelen voltam, mert Jura az elmúlt három napban éppen hogy csak megmutatta magát.

Mindeközben szegény Emmácskám gyűri a napokat a suliban, vagy a suli gyűri őt, olyan szintem elfárad délutánra, hogy csak visítani, meg morogni tud, súrolja az elviselhetetlenség határát. Elég korán kell ágyba dugni ahhoz, hogy reggel életet lehessen bele verni.
De sorra hozza a piros pontokat, és lelkesen meséli, hogy mi mindent tanultak, élvezi ő, még ha ennyire le is fárad tőle.
Nagyon büszke vagyok rá, még ha ki is hullik a hajam tőle délutánonként...