Minden betegségben eljő a legbosszantóbb állapot, mikor a gyerekek a gyógyulás biztos útjára lépnek, és energiáik felbuzognak, de még nem ovikompatibilisek.
Ilyenkor jön a nyüglődés, nyavajgás, unatkozás (=rendbontás, egymásba-veszés, verekedés, rohangászás, üvöltözés... stb.)
Na ez ma tört a nagyokra, miközben az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy Milos viszont most a legnyűgösebb, leganyásabb szakaszában van a betegségnek, és az eddigi húsz fok, szikrázó napsütés után egész napos zuhogó esőre váltott az időjárás.
Úgy három marék haj kihullása/kitépése után úgy döntöttem, hogy ennél minden jobb, kihasználtam a pillanatnyi esőszünetet, és kihajtottam a bandát a kertbe. Gumicsizma, kabát. Kitoltam Milost is, aki csendben ücsörgött a babakocsiban, nem nagyon vágyott mászkálni.
Szedtünk egy vödör csigát, majd elmentünk sétálni, hogy keressünk egy az én kertemtől, és a csigalakoma növényeimtől igen távoli sokkal jobb helyet a csiguszoknak.
Pár házzal lejjebb van egy gazos bekerítetlen telek, arra esett a választásom. Emma szélnek eresztette a csigákat, eközben Iván vallásos áhitattal tapicsolt egy pocsolyában.
Én szedtem egy csokor ibolyát (amivel egyébként a mi kertünk is tele van, csak itt sajnálom leszedni), és hazasiettünk, mivel közben Ivánnak még az alsógatyájából is sáros lé folyt.

Nyertem fél óra nyugit, természetesen azóta újra őrültekháza van. Jura most már nagyon jól tenné, ha két nap csavargás után időben előkerülne, mert kezdek fáradni...