Ma reggel döbbentem rá, hogy már legalább egy hete nem hánytam. Közel sokszor voltam hozzá, de végül mégsem lett semmi.
Ma reggel pedig élvezettel sikáltam a fogamat, és hirtelen belém villant, hogy hát bakker újra élvezem a reggeli fogmosást. Ez nekem mindig is fontos volt, egyszerűen jó érzés, közben felébredek, átgondolom a napomat. Sehol egy alattomban támadó hányinger, öklendezés.
És aztán később az jutott eszembe, hogy nagyon jól megvagyunk mi csinálva, mi nők. Annyira akarjuk a gyereket, hogy nem számít semmi. Nem számít a fél évig tartó napi hányás, brutál rosszullét, a sok nyűg, nyavaja, mihelyst elmúlik, már el is lett téve a polcra, amire az van írva: "áá, nem is volt olyan vészes".