Kéne már nagyon csináljak egy konyhablogot, látom én.
Legfőképp nem azért, mert mindenki csinál, sőt, főleg nem azért, de jó lenne a recepteket egy helyen tudni.
Van egy zsírpecsétes, ezer éves kockás füzetem, ami már meg van toldva egy csíkossal is, mert betelt, de azért lássuk be, a zsírpecsétes füzetkék idejétmúltak.
Még akkor is, ha számomra igen becsesek, hiszen a legtöbb receptet a papával diktáltattam bele. Megjegyzem nem eleget, vagy nem időben, vagy papa halt meg túl korán, mert sokszor most is nyúlnék a telefon után, hogy a tanácsát kérjem ebben-abban, de már nem lehet.
Nincs meg a túlvilág telefonszáma, és ha meg is lenne, vajon mi lehet a papa melléke?

Szóval receptblog, ahova most beírhatnám az imént legyártott "szilveszter" nevű süti receptjét, ami valójában persze egy sima linzer, tudjátok, az a baracklekvárral összetapasztott felül lukas virágforma teasüti.
Amióta az eszemet tudom, Karácsonykor nálunk van szilveszter. A spájzban lakik (puhul) papírdobozban, várva, hogy eljöjjön A Naaagy Alkalom, mikor asztalra kerül puhán és omlósan.
Na persze addigra mi, a gyerekek alaposan megdézsmáljuk, papáék meg úgy tesznek, mint akik ezt nem veszik észre.

Amikor kimértem a hozzávalókat a deszkára, és elkezdtem a késsel összedolgozni a száraz részeket, kicsit el is facsarodott a szívem. Nagymamám mozdulatait láttam hirtelen a kezemben, amit soha nem tanított, mégis belémívódott, szinte készségszinten. Ki tudja mennyit ültem a kisszéken mellette a konyhán, és csak lestem, hogyan süt-főz. Ragadozómadárként csaptam le a megürült krémes-tésztás edényekre, és bár minden alkalommal elhangzott papa szájából, hogy "jaaaaj, ne egyed, nem jó ízű, nyers tojás (élesztő, sütőpor, stb...) van benne", soha senki nem vette ki a kezemből, és valahogy mindig maradt az aljukon egy kevés...