Hát hogy mi sosem tudunk unatkozni...
Emmának hajnalban volt egy kruppos rohama, ami reggelre elmúlt. Majd délben olyan erővel tört rá, hogy befulladt. Sípolt, zihált, és beszélni is csak lihegve tudott, a mellkasát dörzsölte folyamatosan.
Így aztán hívtam Jurát, hogy jöjjön azonnal haza, viszem a gyereket a kórházba (azt most nem részletezném, hogy mennyire volt lelkes ennek hallatán).
Nagy nehezen hazajött, de akkor már tűkön ültem.

A kórházban kicsit várni kellett, aztán mikor sorra kerültünk, egyből elkomorult a doki arca. Kicsit meghallgatta, majd szaladtunk is át az osztályra, egyből kapott ballonban spray-t, és egy gép elé kellett ülni, amiből egy csövön keresztül gyógyszeres pára gőzölgött.
Közben nagyon aggodalmas fejet vágott, percenként hallgatta a gyereket, hogy javul-e. Nagyon drukkoltam, mert ha nem javult volna, esélyem sem lett volna hazakönyörögni magunkat. Aztán szerencsére mégiscsak változott valami, és a doki kis rábeszélésre hazaengedett minket, fejvesztés terhe mellett, hogy azonnal jövünk vissza, ha baj van.
Kaptunk egy halom receptet. Kúpot, folyadékot, inhaláló spray-t, ballont kellett venni.

Most kicsi jobb a helyzet, legalább alszik...

Asszem ma kicsit kiakadtam.
A gyengébb idegzetűek ne is olvassanak tovább!
Azt hittem, szeptembertől már milyen űberkúúl lesz az én kis életem, beszoktatok ide, oda, oszt lógatom a lábam. Egyszuszra elmosogatok, meg nyugiba pisilgetek, akkor, amikor a szükség úgy hozza.
Ehhez képest volt egy fél napom, azóta betegek, göthösek, itthon vannak, és nyúzzák az idegeimet. Ráadásul még igazolásért is rohangálhatok.

Mai napon módszeresen cincálták az idegeimet kora reggel óta. Kicsi Emmám hosszas wc-re és bilire rohangálás után mégiscsak inkább a bugyijába helyezte el a kis csomagot (a bili mellett állva).
Majd lerántotta a bugyiját, és minden kigurult az új szőnyegre, ami ott volt. Iván rögtön ráugrott a témára, és én nem voltam elég gyors. Elmorzsolt egy golyócskát.
Kihordtam lábon egy enyhébb agyvérzést, és kirohantam vele kezet mosni. A bilibe bepakoltam a cuccot, és azt is kivittem.
Nem mostam ki egyből, a matériát lehúztam a wc-n, a bilit meg beáztattam tisztítószerbe.

Kicsivel később Emma felordított, anya pisileeeek!
Loholtunk ki, Iván is kiszökött velünk. Amíg Emmát ráültettem a wc-re, Iván felmászott a csaphoz, és magára borította a beáztatott bili tartalmát. Mire őt lerántottam onnan, és lekaptam róla az átázott cuccot, Emmára tévedt a tekintetem, aki éppen a wc kefét markolászta nagy vidoran.
Rögtön beugrott Fábri...

Ott egy pillanatra meglegyintett a teljes skizoid beborulás. A vér elöntötte az agyamat. Bevallom, a maradék józan kis pisla észmaradékomnak köszönhetem, hogy kitessékeltem a gyerekeket a fürdőből, és a dühömet a bili erőteljes kézmosóhoz való csapkodásában vezettem le.
Így is megszeppentek. Még mindig vöröslő fejjel megmostam a kezüket, Ivánt komplett át is öltöztettem, majd felvittem őket a szobájukba. Rájuk csuktam a rácsot (így nem tehettek kárt magukban), és kimentem elszívni egy szál cigit.
Tudták, hogy most túlmentek minden határon. Hangjuk sem volt, mire visszamentem Emma ágyában feküdtek összebújva a takaró alatt.
Még mindig hasogat a fejem.
Nem akarok több ilyet, nagyon nem...

Előrebocsátom, hogy imádom a férjem, és úgy gondolom, remek apja ő a mi gyermekeinknek.
De azért vannak hajmeresztő dolgai.

Ma reggel kikészítettem a gyerekek ruháját, lovagiasan magára is vállalta Emma öltöztetését. Remek, addig fogat is tudok mosni.
A kávé szürcsölgetése közben meséli, hogy Emma bizony alaposan telerakta a pelust.
Remek - csevegek én - legalább nem lesz baleset az oviban.
Indulás előtt üvölt a gyerek, hogy zoknit akar.
Hát hova lett a lábadról amit adtam, te ebugatta?
Vonogatják a vállukat apjával együtt, elveszett valahol, ki tudja azt már?!

Na jó, felbaktattam a gyerekszobába új fuszeklikért.
Ott hevert a földön a reggeli zokni, a bugyikával együtt.
Felserkent bennem a gyanú. Hát ha ez a bugyingó itt van, akkor vajh mi lehet a gyereken? Tán bugyi nélkül adta rá apja a nadrágot? (Fel sem merült bennem, hogy esetleg kikeresett egy másik tiszta bugyit emez földön hányódó helyett.)

Megyek le, kérdem a lyányt: "Te Emma? Van rajtad bugyi?" S már húzom is le a nadrágját. Lehet találgatni, mi volt rajta?
Igen, kedves barátaim, PELENKA! A hónapok óta szobatiszta, óvodás gyerekre pelenkát adott az ő apukája.
Mikor kérdőre vontam, fel volt háborodva, nemhogy örültem volna, hogy kiszedte a matériából a sarjat, ez már igazán részletkérdés.
Hogy mi van ha nem veszem észre, és pelenkában viszem el a gyereket oviba? beleborzongtam, nem inkább ebbe bele sem gondolok.

Kicsit elméláztam, most legyek nagyon pipa, vagy röhögjek egy jót.
Mindannyiunk (és a házasságunk) érdekében inkább az utóbbi mellett voksoltam.
Végülis utóbb úgyis vicces kis sztori lesz a családi legendáriumban, kezeljük a történteket a maga súlycsoportjában.

Hát aztán mégis nagyon megbánta, hogy elküldött, sokáig sírdogált.
Tegnap sokáig maradtam, mondván ne sérüljön az én kicsi szemem fényének a kis lelke. Úgy negyed órácskát éreztem, hogy valóban jót tesz neki, hogy ott vagyok. Aztán elkezdte heccelni a többi gyereket, hogy bezzeg az ő anyukája ott van.
Azanyád te kutyafülű! Értem én, hát persze, de a többi gyerekkel való undokoskodást nem szeressem.
Így aztán mai napon (mondjuk valóban sietnem is kellett) csak egy negyed órácskát maradtam ott. Húzott be, ölembele, láttam rajta a feszült félelmet, mikor mondom ki a visszavonhatatlant, indulok.
Be is következett, sírt is nagyon.
Kicsit halgattam még kint az ordítást, anyaaaaa!, de aztán beláttam, ennek nincs értelme.
Hangjából különben sem a bánat hallatszott, hanem a sértődöttség. Anya, hogy tehetted ezt meg velem? Igaz, jól érzem itt magam, de akkoris! Anyarabszolgának mellettem a helye, lábhoz, jó kutya!

Eldöntöttem, nem fogok hosszasan ottmaradni eztán. Semmi értelme gerjeszteni benne a hisztit. Nem ismeretlen a hely, nem ismeretlenek az emberek. Óvónénik igen kedvesek, a gyerekek sem különbül.

Mikor mentem érte (mamával persze, ahogy megígértem), nagyot kacagott rám. Óvónéni szomorú arccal mondta, szinte egész délelőtt sírt. Néha elfoglalta magát, de mikor éppen megunta amit csinált, egyből eszébe jutott anya árulása.

Hát így. Nehéz ez. Ilyenkor nagyon örülök, hogy nemsokára dolgozom. Előbb-utóbb csak megbékél...

Szolgálati közlemény (kérés)

Valaki írja már le nekem plíz, hogy írják helyesen, hogy óvónéni, meg óvoda... Azt hiszem mindig máshogy írom, fogalmam sincs hogy kell igazán.
Kéne egy helyesírási szótár...

Hát újra a munka frontján.
Legalábbis ami a gyerekeket illeti. Pár nap gyengélkedés után ma újra kebelére ölelhette őket ovi, bölcsi. Nevesítve Zsuzsó dadus néni öcsit, Julika óvónéni Emmát.
Iván kicsit meg volt szeppenve, de ugrott át Zsuzsó ölébe. Emma pedig egy kis tétovázás után szaladt venni a benti cipőjet, es kezet is mosott.
Mikor kipenderült a mosdóból, elém állt.
- Na szia anya! Majd gyere! - és puszira nyújtotta a száját.
Óvónéni diszkréten felkuncogott a hátunk mögött.
- Mehetek? - kérdeztem én megszeppenve. Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy itt talán fordítva fog elsülni a beszoktatós hiszti, én kapaszkodom a szoknyája szélébe, hogy hadd maradjak kicsit. De nem, sarjam kicsit türelmetlenül, egy kézlegyintéssel elbocsátott.
Nem volt apelláta, mehettem...

Most itt ténfergek, lébecolok...
Több mint három éve várom ezt, és valahogy mégsem olyan, ahogy azt elképzeltem...
Ki érti ezt?!

A Nagy Ovis Beszoktatás

Hétfőre virradóra rémálomtól csatakosan ébredtem. Elveszítettem Emmát az oviban, és csak kerestem, kerestem.
Azt hiszem ez mindent elárul. Meglehetősen féltem.
Szerencsére Emma átsegített a nehezén... :-)
Sokat beszélgettünk róla, sok-sok mesében mind ovodások lettek az állatgyerekek. Így aztán teljes biztonsággal lépett be első nap az óvoda kapuján. Rögtön ellepték a gyerekek, mindenki a barátja akart lenni. Ez valami különleges kisugárzás miatt van, ami belőle árad. Első nap még csak az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Másnap már otthagytam picit az udvaron. Nem is keresett.
Harmadnap apája vitte, ő nem volt ott sokat vele reggel, hiszen Emma rá sem nézett, rohant be a csoportszobába. Ebéd után jött csak vissza érte, semmi gond sem volt vele.
Csütörtökön már húsz perc után otthagytam, vidáman adott puszit, tisztáztuk hogy mikor jövök érte, és játszott tovább. Ebéd után értem vissza érte. Pont szemben ült az ajtóval, s mikor beléptem felpattanat.
- Ovónéni! Visszajött az anyáám! - kiáltotta, és szaladt az ölembe.
Pénteken ugyanez.

Nem szeretnék ebből hosszútávú következtetéseket levonni, de azért az eleje igen jól ment.
Öröm látni, hogy szinte lubickol az ovis rutinban, élvezi a sok gyereket, és egyből megkedvelte az ovónéniket és a dadust.
Holnap újabb felvonás kezdődik. Öcsi nem megy bölcsibe, mert beteg, Emma is gyengélkedik. Kíváncsi vagyok a következő hétre.

A Nagy Bölcsi Beszoktatás
Hétfőn két órácskát játszottunk, Emma is jött velünk.
Kedden egy picit otthagytam, amikor játszótereztek. Észre sem vette, hogy nem voltam ott.
Szerdán kacagva rohant be a csoportszobába, már ott is aludt.
Csütörtökön szintén jókedvűen mentm bár egy picit bújt hozzám, de hamar ment inkább játszani.
Ma, pénteken már mondogatta hogy nem akar bemenni, bújt hozzám kicsit, de öt perc után győzött az építőjáték.
A gondozónők szerint nagyon klassz csávó, de ilyen eleven gyereket még nem láttak. Mindenre felmászik, még arra is, amire nem gondolták volna... egyébként semmi gond nincs vele, jókat játszik, eszik, alszik, vidáman ébred.
Büszkeségtől dagad anyai kebelem.
Bár ami azt illeti, nyugtával dicsérd a napot, előbb-utóbb eljön az az idő is, hogy nagy visítások közepette adom be.

Mindazonáltal látszik, hogy remekül érzi magát, lebarnult a pofikája, tanult pár új szót, és határozottabban szófogadóbb...

Na egy pici kis internetezés.
Jura Rómában.
Komolyan, az első nap még élveztem is. Nem feszült bennem a stressz, hogy várjam haza, hogy mikor jön, miért nem jön már, satöbbi, satöbbi...
Másnap még vitt a lendület, a beszoktatás izgalma Öcsikével.
Szerdára már nagyon kényelmetlen volt a dolog. Csütörtön már elég rohadtul éreztem magam, főleg hogy Emma sem volt otthon, mert mamázott. Szerencsére korán elaludtam, segített a négy órás kaszálás egy tizenöt kilós motoros kaszával.
Ma, pénteken szó szerint számolom az órákat. Még huszonnégy. Még szerencse, hogy nem vagyok Jack Bauer...

Emmaduma

-Emma! Ez milyen színű?
-Valószínű...

Csütörtökön megvolt életem első szülőije. Mégpedig a bölcsiben. Mivel magánbölcsi, az embernek vannak afféle prekoncepciói arról, miféle népek is járatják oda a gyerekeiket.
No kiderült, hogy pontosan ugyanolyanok, amilyenek a sima kincstári bölcsibe. Szóval mindenfélék.
Mellettem egy pasi ült, olyan büdös volt, hogy hozzá képest a Fedél nélkült áruló hómlesz egy Chanelreklám. Az a tipikus alkesz szaga volt, kissé acetonos állot piaszag. Oldalrasandítottam, és hát kinézetre is olyan volt. Püffedt véreres arc, duzzadt, táskás szemek. Broáf...
Másik oldalon két tök átlagos, kedves, jófej csaj ült, kicsivel arrébb egy amolyan hippiforma. Ez utóbbiról előbb el tudnám képzelni, hogy inkább egy Waldorfba iratja a gyerekét.
Volt egy házaspár, azok már a családi napon is feltűntek, a csaj egy fiatal, vékony szép arcú nő, az arcán a világ minden fájdalmával, tiszta sugárzó depresszió. A szülőin is maga elé meredt, teljesen kifejezéstelen arccal, láthatólag nem is volt ott.
Volt egy másik csaj, amolyan minden lében kanál típus, harsány és közönséges, olyan fejjel, minta az arcába robbant volna a sminkes táska, a haján egy flakon lakk, a ruháját már ezek alapján pontosan el is lehet képzelni.

Holnap kezdődik a beszoktatás. Tele van barnamacival a gatyóm, bár Iván mintha a vesztét érezné, olyan elviselhetetlenül rossz péntek óta, hogy az idegeimet cafatokra nyúzta már. Kész felüdülés lesz kicsit megpihenni.