Sándorok az Árnyas Időkapszulában!
Ezt a fát mi ajándékoztuk tavaly az ovinak. Most lefényképeztük vele a gyerekeket, és elrejtjük a képet 10 évre a föld mélyére.
10 év múlva a facsemetéből termő gesztenyefa lesz, és lesz egy 17, egy 15,5 és egy 11,5 éves gyerekünk!

Terápiáról pár szóban...
A bilinek a tartalmát, amit az elmúlt három hétben felkavartunk, azt ma a fejünkre borítottuk. Mindig a harmadik alkalom a legnehezebb...

A házasságoknak korszakai vannak, mint a nagy földtörténeti korok.
Az első részében a barátok és ismerősök szerelmesednek, házasodnak.
A másodikban a barátok és ismerősök házasságában gyerekek születnek.
Most annál a résznél tartunk, ahol a barátok és ismerősök válni kezdtek (ahová csak nézünk).
Megjegyzem, a legjobbkor kezdtünk el terápiára járni...
Gondolom most jönnek majd a második házasságok és újabb gyerekek (ilyen is van már néhány).
Aztán nem tudom mi jön, de gondolom lesz majd egy unokás-nyugdíjas korszak, és a legutolsó végül az lesz, mikor annyit fogunk temetésre járni, mint egykoron esküvőre és keresztelőre.

Átfordították az antennát a tetőn, van újabb tíz csatorna, amit nem fogunk nézni...
Szerintem nekünk bőven elég lenne egy olyan csomag, amiben van CN, Minimax és Bebe.

Azt álmodtam, hogy angyal vagyok, és egy kis földön töltött idő után visszatérnék az égbe, de az emberek elfognak, és mivel félnek tőlem, bezárnak, a szárnyamat odaszegezik a falhoz.
Én nem tudom meggyőzni őket, hogy nem vagyok veszélyes, és csak segíteni akarok rajtuk. Talán ki is tudnék szabadulni könnyen, de nem akarom őket még jobban megijeszteni.
Végül kiabálok "atyámnak" aki egy magasabb szintű angyal, amolyan pártfogó, és végül az ő közbenjárására kiszabadulok.
Nem haragszom ezekre a tudatlan emberekre, hiszen szeretem őket, és az ő megsegítésükre létezem én. Örülök, hogy megértik ezt, és elengednek.
Nagyon furcsa álom volt, nagyszerű volt, hogy újra repülhettem, magasan a háborgó tenger felett. Gyerekkorom óta nem repültem álmomban.

16 hónapos
volt tegnapelőtt...
Súlyát nem tudom lemérni, mert kölcsönadtam a mérleget. Mindegy is, ebben a korban már nem nagyon számít.
A legnagyobb lépés ebben a hónapban a kajálás körüli változások voltak. Egyértelműen átállt anyatejről az egyéb kajára, már ami a fő táplálékforrást illeti. Szopni persze most is szopik, bölcsi óta hatványozottan, de ez már csak cumizás, a kaja nem nagyon kell neki belőle. Ennek megfelelően a tejem is elkezdett csökkenni, már nem termelek annyit, mint egy holstein friz.
A bölcsi a másik nagy változás, ez persze extra anyásságot is hozott magával, második szeparációs szorongásként szinte folyamatosan utánam visít, mint egy kismalac.
Nagyon sokat okosodott, mindent megért, bonyolultabb feladatokat is teljesít (vidd oda, és tedd le arra), minden gond nélkül.
Tegnap pedig azt mondta, mikor Jura megjelent, hogy ABA...

Egy kis szarakodás...

A kutya természetesen megvárta azt a reggelt, amikor Jura nincs itthon, és nagy lelkesen összefosta-hugyozta az előszobát.
Valami brutális volt a látvány- és szageffekt, mikor lejöttem (az egyébként szintén becsinált) gyerekkel.
Nagyon érdekes, mert Jura szemrebbenés nélkül takarít fel ilyen ocsmányságokat, akár hajnali hatkor is, míg én küzdök azzal, hogy oda ne rókázzak mellé. Cserében viszont még egyik gyerekem sem tudott olyat produkálni, ami akár csak egy kicsit is zavart volna. Jura viszont attól van rosszul...
Egyébként is zombi vagyok, az összes gyerek összevissza mászkált-ébredt egész éjjel, leszámítva azt a másfél órát, mikor én nem tudtam aludni. Ötkor már édesdeden el is szunnyadtam, gyomromban Iván lábával, de Milos fél hatkor megfújta a riadókürtöket.
Kilencre megyek tornára, remélem nem alszom el relax közben...

Ja, és persze a klímát is megcsinálták, sarkvidéki jeges szél süvít a fúvókákból...

szolg. közl.

többen kérdeztetek két dologról, az egyik a pszihológus, ahova járni kezdtünk, hogy miért is.
Az alap ok Iván volt, aki jó fél éve elviselhetetlen magatartást vett fel. Először a helyi nevtan-ban kezdtünk el járni egy pszihonénihez, de ő nem igazán jött be.
Akkor mentünk el a Baktay házaspárhoz, akiknek több könyvét is olvastuk, és nagyon szimpatikusak voltak számunkra.
Ott első körben ráébredtünk, hogy Iván csak jelzi, hogy valami nem stimmel - velünk. Semmi komolyra nem kell gondolni, egyszerűen csak teperünk a mókuskerékben, és egy kicsit beporosodtak a dolgok. Át kell struktúrálni a kapcsolatunkat, hiszen gondtalan szeretőkből háromgyerekes családdá váltunk az elmúlt nyolc évben.
Az nem kérdés, hogy szeretjük-e egymást, mert nagyonis, éppen ezért tennünk kell valamit, hogy mindannyian jobban érezzük magunkat a bőrünkben.
Így sem könnyű feladat, bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akiknek valóban válságban van a házasságuk.

Második dolog, a névváltoztatás (és hadd válaszoljak itt, ahelyett, hogy több - ugyanolyan tartalmú - emilt kellene küldenem).
Szóval az én nevem S-né L. Judit Márta. Kutya hosszú, élhetetlen név. Én a lánykori nevemhez cseppet sem ragaszkodom, ehhez a családhoz tartozni nem túl nagy dicsőség. Szinte a kezdetektől fogva használom Jura vezetéknevét nemhivatalosan, mint S. Judit, hiszen az esküvő után rövidesen rájöttem, hogy jó nagy bakot lőttem ezzek a hosszú névvel.
Eddig csak a túl nagy macera tartott vissza, de már az sem, bőven van időm elücsörögni az okmányirodában, bankban, akárhol, hogy megváltoztassák a nevemet a szép új rövidre.
Ma hívtak vissza az önkormányzattól, küldenek egy nyomtatványt, amit kitöltve, tíz rugós okmánybélyeggel, és egy házassági anyakönyvi kivonat másolatával (azon szerepel a mostani nevem) vissza kell küldeni. Ők továbbítják majd a belügyminisztériumba, ahonnan majd megjön az engedély egyszercsak.
Írom majd tovább a fejleményeket.
Az egy nemvárt fordulata a dolognak, hogy Jura szinte könnyekig meghatódott ettől, szerinte ez egy plussz elkötelezettsége részemről - felé. Számomra viszont ez olyan természetes, mint a lélegzetvétel, nyolc éve S. Judit vagyok önmagam számára, most egyszerűen csak hivatalossá teszem.

Minekutánna Jurától megkaptam múlt szerdán, hogy a hosszú selyemszoknyámban, és ejtett vállú muszlin felsőmben úgy néztem ki, mint egy matróna (bakker, először rendesen megsértődtem, de beláttam, tényleg úgy festettem, mint egy hippi nyugger), úgy döntöttem, teszek a nyolc kiló plusszra, hiszen másoknak ennyi az álomsúly, és előkaptam a porosodó miniszoknyákat, és topokat.
Mélylélekelemzést tartva a tükör előtt beláttam, a lábaim jobbak, mint valaha, és a tejjel szilikonozott lökhárítókból legyen már egy kis előny is, pakoljuk ki őket.
Gondoltam, tesztelésre a lehető legjobb terep az autószervíz, ha már úgyis hivatalos vagyok egy klímajavításra. Érkezéskor még suttyomban lecserértem a kényelmes (AXN-es) strandpapucsot egy magastaplú fonott szandira, és még az ajtón sem léptem be, máris learathattam a babérokat.
Egy fiatal pasi jött velem szembe, és majd' hasra esett a küszöbben, mikor meglátott. Azt sem tudta, melyik végtagjával nyissa nekem az ajtót.
Hajh, de régen volt már, hogy ez teljesen mindennapos volt.

Végül egy nagyon kedvező végösszeget kaptam a kocsim javíttatására, konkrétan tíz rugóval kevesebbet, mint tavaly ugyanitt, ugyanerre a problémára. Igaz, akkor egy csecsemővel voltam, leböffentett pólóban. Hjakérem, minden szervízben van dekoltázs-kedvezmény...

Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy minden egyes bölcsis napon szépítek magamon egy kicsit, ha mást nem, hát az önbecsülésemet. Én nem a koromhoz, meg a három gyerekhez képest akarok jól kinézni, hanem csak úgy. Mert megérdemlem...

Nem gondoltam volna, hogy tavasz után rögtön ősz jön, aztán a természet hirtelen észbekapott, hogy jaj basszus, a nyarat elfelejtettem, durrr, és másnapra tízből harminc fok lett...

Beszokott, sitty, sutty...
Ma reggel már csak kicsit voltam vele. Remekül elvan, imádják. Mondjuk naná, tényleg imádnivaló kismókus.
A rámszakad nyomasztóan sok idővel megpróbálok valamit kezdeni, mondjuk régóta esedékes restanciákat letudni.
Az egyik nagyon régi vágyam a névváltoztatás. Nem gondoltam igazán bele házasságkötéskor, hogy élhetetlenül hosszú nevem lesz. Nagyjából azóta használom nemhivatalosan a rövidebb verziót. Most úgy döntöttem, hivatalossá teszem, mert ezzel a mostanival csak a baj van...
El is indítottam a dolgot...

No kérem, nálunk hivatalosan is megkezdődött a nyár, megfőztem a szezon első lecsóját :-)

Megkaptam az én elégedetten vigyorgó, bőszen szövegelő kisfiamat. Úgy tűnik, jól érezte magát, játszott, evett, aludt.
Délután megyünk vissza Iván évzárójára, aztán most már kis pihi következik...

Második nap a bölcsiben... Nem annyira vidám, mint amennyire őszinte poszt...

Ez a poszt főleg nem a bölcsiről szól, mert ott az történt, ami történni szokott ilyen esetekben, kicsit maradtam, majd eljöttem, Milos sírta rend kedvéért pár strófányit, de mire kettőt léptem, már nyakig a homokozóban vigyorgott.

Én meg eljöttem, és olyan rossz érzésem volt, mint már nagyon rég nem. Mérges voltam a világra, szorított a mellkasom, gombóc ült a torkomban, és alig kaptam levegőt.

Úgy éreztem, rávettek valami olyasmire, amit én csak fél szívvel támogatok, és azt a kedves kis lényt választom le magamról időnek előtte, aki a legodaadóbban viszonozza a szeretetemet.

Nyomorultságomban felhívtam Jurát, aki annyit mondott, hogy akkor végre legyünk már kettesben, és foglalkozzunk egymással.

Mire én azt találtam válaszolni, hogy úgy érzem, ezzel a bölcsi dologgal betetőzve én a képességeimhez mérten a maximumon felül teljesítettem, most ő jön.

Erre ő felcsattant, hogy mit akarok én még, hogy mit csináljon a munkahelyén?

Pedig én egy gondolatfoszlány erejéig sem gondoltam a munkahelyére, ez már megint csak az ő fejében járt.

Látom, hogy sok munkája van, értem is, nem várom el, hogy többet legyen itthon. De azt az időt, amit itthon tölt, azt töltse valóban velünk, velem.

Végül megegyeztünk abban, hogy úgy tűnik, elkezdett működni a terápia, felkavarodott a katyvasz, van mit rendbe tennünk.

Ezzel párhuzamosan aztán később eszembe is jutott, hogy Iván napok óta teljesen normális, nincsenek hisztériás rohamok, nincs eszeveszett rohangászás, nem panaszkodik hányingerre.

Helyére kerültek a dolgok, mi érezzük szarul magunkat, nem nyomjuk rá a hülyeségeinket.

Szóval jól van ez így, nem kellemes, de azt senki sem ígérte, viszont megéri.

Visszatérve Milosra, és a konkrét bölcsis történésekre, minden a lehető legjobban ment, Marika felhívott, és felszabadított egy csomó lidércet a mellkasomból, Milos szépen játszott, egyszer volt némi elkeseredés, mikor nem az volt, amit ő akart. De szépen evett, szépen el is aludt.

Kettőre megyek vissza, hogy már ott legyek, mikor ébred.

Ballagás

Hát elballagott az én lányom az oviból, és bár nagy fittyre odavetettem a csajoknak, hogy höhh, én ugyan nem fogok sírni, azért csak megindultak a könnyeim, legfőképp attól, hogy Andi néni úgy sírt, mint a záporeső.
A végére az egész nézőtér szipogott, orrot fújt, krákogott és amikor körül néztem, csupa vörös szemet és orrot láttam.
Majd rakok fel képet, mert amúgy a műsor olyan volt, amilyen szokott lenni, a gyerekek szépek voltak, ügyesek, viccesek, szóval szuper volt minden.
Ami igazán fontos ebben az egészben Andi néni. Hazafelé a kocsiban azon gondolkoztam, hogy ilyen tiszta szívű embert eddig nem ismertem, mint ő. Olyan, mint a napsütés, mindig kacag, akkor is, ha rosszkedvű.
Ez az egész már régen nem arról szól, hogy reggel beadom a gyereket, délután meg érte megyek, és ha délután beszélgetünk, sokszor nem is a gyerekekről van már szó, hanem minden egyébről.
Andi nénit nem lehet nem szeretni, egyértelműen gazdagabb lett az életünk vele, jóbarátok lettünk...
Ez a világ egyértelműen jobb lenne, ha több Andi néni lenne benne...

Első nap a bölcsiben

Legalább is az első hivatalos beszoktatós nap, hiszen péntek óta sokat lógtunk ott délutánonként, mivel a nagy meleg miatt az oviudvar felöli részen játszanak a kicsik.
Én vittem mindhármójukat, először bevittük Milost a bölcsibe, őt otthagytam, és átkísértem Emmát meg Ivánt az oviba. Mikor visszaértem, vígan játszott a csoportban, nem is vett észre.
Nemsokára eltört a mécses, mert ki akart menni az udvarra, de nem lehetett.
Onnantól kezdve főleg az ölemben volt, nem bújt, csak kellett neki a háttérország. Néha tett egy kört, de mindig visszatért hozzám.
Én közben locsogtam a dajka nénikkel, kivel mi történt az elmúlt két évben, mert csak futólag találkoztunk.
Milosnak a jele hajó lesz, jó kis fiús jel. Én napocskát szerettem volna, mert szerintem az illik hozzá legjobban, de az sajnos foglalt volt. Sebaj, a hajó is tökéletes, Jurának nagyon tetszik.
Végül kimentünk az udvarra, de ott már nagyon fáradt volt, inkább csak az ölemben ücsörgött. Érdekes, hogy nem különösebben stresszelte le a dolog, hiszen egyszer sem kért cicit.
Tíz körül elindultunk haza, hiszen neki az már alvásidő, majdnem el is szundított a kocsiban.
Holnap már ott is alszik...

Az első hastánc óra

nagyon szuper volt. Az első órában bemelegítés volt, a másodikban tánc. Bár ez kezdő csoport, a haladók kicsit megszállták a termet, mert valami fellépésre készülnek. Mi hárman totál újoncok csak lestünk, mint Rozi a moziban. Egy sima riszálás is bonyolult lépések sora, minden tagját az embernek megfelelően kell mozgatni, nagyon durva, iszonyú sokat kell gyakorolni.
Érdekes, hogy mennyire mást hoz ki az emberekből a saját nemtudásuk. A másik újonc csaj teljesen le volt törve óra végére, hogy mennyire béna, és mennyire nem megy neki, és ő sosem fog úgy táncolni, mint a haladók, nem is jön többet. Bennem meg pont az ellenkezője dolgozott. Igaz, hogy tök béna voltam, de először vagyok itt, addig fogom csinálni, amíg úgy nem megy, mint a többieknek, mert nagyon tetszik a dolog.
Szóval gyorsan rávettem a csajt, hogy inkább beszéljük rá a tanárt, hogy tartson nekünk plussz egy óra felzárkóztatót csütörtök délelőtt is. Enikő hajlik is rá, vannak más érdeklődők is ezügyben, még jövő héten kicsit megdolgozom.
Most persze kivagyok, mint a kutya, izomlázam van testszerte...

Tegnap voltunk a bölcsiben, megbeszélni a részleteket. Kibuliztam, hogy Marikához kerüljön, ő pedig pár perc beszélgetés után már vitte is Milost. Ő először kicsit csodálkozott (mostanában már nem röppen boldogan mindenki ölébe, kifejezetten anyás), de nem kívánkozott át hozzám. Marikában valami gyerekmágnes működik, imádják, megnyugszanak nála, egyből bíznak benne.
További pár perc oldódás után belevetette magát a gyereknapi forgatagba (pont az volt a bölcsiben, ugrálóvár, ropi, stb.)
Szerdán kezdjük a beszoktatást.