Felhorgadt bennem a szörnyű gyanú Emma köhögésével kapcsolatban. Két hete állítottuk szolgálatba a téli takarónkat, egy nagy tollpaplant, azóta valaki mindig köhög a családban. Tegnap elraktam, alaposan kitakarítottam a hálószobákat, és láss csodát, Emma azóta nem köhög.
Indulunk az IKEJÁba szintetikus paplanért...

Krupp, krupp, krupp

Két órája már, hogy felváltva teljesítünk szolgálatot Emma mellett. A másik szobából is borzalmas hallgatni, de itt mellette egyenesen elviselhetetlen. Bevetettünk már minden trükköt, a gyógyszerporlasztó lassan csapágyas lesz, de semmi eredménye. Csak az a vádló "segítsetek már rajtam" ugató, öklendező, gyermeki testet, és szülői szívet szaggató, véget nem érő köhögés.

Tovatűnt már a koraeste bormámoros könnyed vidámsága, a tenyérdörgölő összekacsintás Jurával, hogy hát a gyerekek nem aludtak napközben, korán elalszanak miénk az idei Karácsony utolsó estéje, tán még egy filmet is meg tudunk nézni anélkül, hogy a fejünk lebukna.

Most itt ülök a nyitott ablak alatt, nyakig betakarózva, kissé vacogva, és nagyon rossz a kedvem.

Lassan kilenc óra, remélem Emma csak elalszik már, talán belefér pár oldal Asimov a végső elájulás előtt.

De legalább az idei karácsony volt az első, hogy nem bosszankodtam a tévéből kiáramló tömény nyálon. Hát nem is volt lehetőségünk bekapcsolni a tévét.

Egy darab Sandra Bullock-ot sem láttam (affene, még azt sem tudom, hogy írják a nevét...), sem Hugh Grant-et, és ez teljesen jó nekem.

Boldog Karácsonyt!
Főleg boldog karácsonyt mindenkinek, aki írt nekem emilt, de én nem válaszoltam rá. Gondolatban mindegyikre válaszoltam, szép, kedves szavakkal emlékeztem meg az íróikról.

A Karácsony nehezen indult be, de végülis egy nagy nekirugaszkodással elkezdődött, aztán már vitt a lendület.
Délelőtt a tervek szerint sétáltunk egy jót az utcában, majd ebéd következett, végül altatás. Itt kis hiba csúszott a számításainkba, mert ahelyett, hogy szépen elaludtak volna, és mi mehettünk volna fát díszíteni, Emma csúnyán bekruppolt. Túl azon, hogy vacakul volt, még halálosan izgult is a Jézuska miatt.
Végül aztán volt nagy öröm a fa alatt.
Ma Emma jóformán egész nap lázas volt, ennek megfelelően nyűgös is. De azért az utolsó utáni pillanatban minden a helyére került és a rokonokat is egészen el lehetett viselni.
Holnap már jó lesz, Orsiék jönnek, felszabadult móka, kacagás lesz.

Összességében azért az egyik legjobban sikerült Karácsony, amire csak emlékezni tudok.

Szórakozzatok vala:

Első rész:



Második rész:

Ma felfedeztem az első ősz hajszálamat (egész pontosan az első hármat). Huszonkilenc évesen?!
Mondjuk nem is csodálkozom...

Éééééés itt van végre, kész van végre, és olyan gyönyörű, mint egy álom, megérte a rengeteg pénz, a sok fejfájás, a hatalmas felfordulás. Az első tüzet telefonon közvetítettem Jurának, hogy hallja a ropogást.

Az emberek hoztak fát, mert persze az nem volt itthon.

Íme az első tűz, ez még nem melegít, ez csak szárít, kétszáz kiló vizet kell kiszárítani belőle, két hétig csak nézzük a tüzet.

És mint egy varázsütésre a hó is elkezdett hullani, hatalmas pelyhekben. Ebben a pillanatban értettem meg, milyen a Karácsony hangulata, miről beszélnek más emberek.

Tényleg nem számít a díszítés, a körítés, a sütiillat, az a lényeg, hogy a szívünkben békesség van.

Drága kicsi fiam konkrétan ma úgy összefosta magát a bölcsiben, hogy a szandáljából öntötték ki a cuccot. Na persze én a Mammutban voltam szőrlézerezésen, Emmástul, vonattal.

Szóval holnapra megnyertem őt is itthonra.

A káoszt jobban fokozni úgysem lehet. Elképzeltem, hogy majd hetekkel karácsony előtt ünnepi díszbe öltöztetem a házat, akkurátusan takarítok, rendet rakok, sütök-főzök, a kicsi szívemet is ünneplőbe öltöztetem.

Ehhez képest Emma itthon nyüglődik péntek óta, holnap már Öcsi is itthon lesz, egész héten a cserépkályhások mászkálnak át a fejünkön a sáros bakkancsukkal, ráadásként összepisilik a wc-met, és még az ülőkét sem hajtják le maguk után. Minden este suvickolok.

A kinti égősorokat felraktam, majd kiderült, hogy rosszak.

Két napja a kertészek is megjelentek, hogy szánják-bánják a késedelmet, jönnek befejezni a kertet. Így aztán két napja zúg kint a kertben a légkalapács is.

Egy sztenderd versenymedence méretű betonteknő van kint a kert közepén, mivel a házat építők fia úszó volt. De már az előttünk lakók sem használták (nyilván, több millió forint lenne rendesen megcsinálni, és fenntartani), én meg két éve rettegek, hogy mikor esik bele valamelyik gyerek. Így aztán le lett fedve, körbe lett kerítve, de én továbra is csak rettegtem.

Így aztán az én szívemnek különösen kedves az most, hogy lebontják, bedöntik, betemetik, a helyét felégetik és sóval behintik.

De hogy visszakanyarodjak a már előttem is homályos kezdeti témához... Öööö, mi is volt az? Ja igen. A karácsonyi készülődés. Szóval semmi készülődés, inkább csak túlélésre játszunk, és reménykedünk, hogy minden munkás végez Karácsonyig.

A legvégső nagy megnyugvásom az egészben mégiscsak az, hogy olyan imádnivaló férjem van, aki nem hugyozza körbe a wc-t, és visszahajtja maga után az ülőkét.

Hülyeszülők esete az okos fiúval

Nagy újságfogyasztók vagyunk mindannyian, Emma is rendesen rászokott. Hetente ScoobyDoo, mindenféle hercegnős mifranc. Nagy csalódás számomra a Dörmögő Dömötör, szinvonaltalan szemét, idén nem is hosszabbítjuk meg az előfizetést.

No de hogy a lényegre térjek, ha Emma kap újságot, öcsinek is kell. Igen ám, de öcsit cseppet sem érdekli sem a Dumbó, sem a Micimackó, sem a bármilyen más újság, még a melléjük csomagolt műanyag vackok sem. Ezek jobbára szintén Emmánál kötnek ki, aki jóízűen végigolvassa, szinezi, feladatmegoldja őket.

Tegnap Jura telefonált, hogy ott áll az újságosnál, vett Scooby-t Emmának, de öcsinek semmit sem talál. Mondtam neki, hogy hagyja a fenébe, öcsit úgysem érdeklik ezek a dolgok.

Majd apa hazajött, és mind a két gyerek a szatyrokra vetette magát, "apa mit hoztál?" csatakiáltással. Összeszorult a szívünk, mert Emma hamar kikapta az újságját, de öcsi csak kotorászott a zacsiban.

Rögtönözni kell, nincs mese, különben a gyerek húsz év múlva a pszihiáter díványán fogja elzokogni, hogy ő életének elrontója ez az eset három éves korából.

Gyorsan benyúltam a zacsiba, mert láttam, hogy van még ott újság.

"Na öcsike a te meglepetésed... aaaaaz... öööö... na nem ez, hanem.... öööö.... hát ez!" húztam elő diadalmasan apa Indóház nevű vonatos magazinját.

Öcsi jószerivel örömsokkott kapott. "Sihuhuhúúúúúúú" süvöltötte mámorosan.

Alaposan átnyálazta, minden képet kommentált ("sihuhuhúúú, nézd apocka aaaszik (napocska alszik), itt nem aaaszik apocka!" stb), minden vonatot megszámolt.

Vitte magával zuhanyozni, gondosan kiterítette a kilépőre, vágyakozva pislogott ki rá, majd végül az ágyba is vitte magával.

A nagy tanulságot mindenki levonhatja, aki képes volt idáig eljutni az olvasásban. Nem tudom mikor leszek képes meglátni a gyerekeim valós ignyét, és melyik az, amit én "kényszerítek rá".

A végső konklúzió mégiscsak az, hogy apa Indóházának innentől reszeltek, legalább fél évre.

A szombati pöttyök vasárnapra sebekké váltak Emma szájában. Hétfön elvittem dokihoz, aki megállapította, ez coxsackievírus, és abból is a kéz-láb-száj betegség.

A neten ezt találtam róla:
A kéz-láb-száj betegség a nevének megfelelően ezeken a testtájakon okoz mélyen a bőrben ülő, sokszor fájdalmsas hólyagokat. Ez is vírusfertőzés következménye, de jelenleg még nincs ellene vírusellenes szer - legtöbbször meggyógyul hamar magától is. Az szerencsésnek mondható, akaki ettől a vírustól ilyen betegséget, és nem a másik, az idegrendszert érintőt kapja meg, mert az már igen súlyos fertőzés, és arra is csak tüneti kezelés van. Un. antropozoonozis, vagyis állatokról terjed emberekre és inkább nyáron gyakoribb, mint télen a mérsékelt égövön.

Ez a vírus ezen az egy betegségen kívül csak rémséges, és jobbára halálos betegségeket okoz, ez az egy változata van, ami csak egy jóindulatú, említésre sem méltó gyermekbetegség.
Mindazonáltal Emma nem evett három napig, amit egyáltalán nem is csodálok, hiszen a nyelve egy merő hólyag és seb alul-felül. Még a csoki is csípte csórikámnak, ami a legnagyobb kibaszás így Mikulás-Advent idején.
Az A-vitaminos csepp sokat segített, ma már evett pár falatot.

A céges karácsonyi buli leginkább egy unalmas tömegrendezvényre hasonlított. A kaja pocsék volt, az ital rettenetes, a bor nájlonküvé.
Áldottam a jobbik eszemet, hogy bár Emma az előző napi láz után teljesen egészségesnek tűnt, én mégis inkább otthon hagytam őket Mónikára (sűrűn remélve, hogy ezúttal nem lesz üvegtörés).
A céges zenekar mindent felülmúlóan csúcsszuper volt, az ajándékozás utolsó órája szolíd unalomba torkollt. Hiába no, hatvan ember csatolt részekkel ammán sok(k).
Emma este még a lelkünkre kötötte, hogy ha már aludna, mire mi hazamegyünk, az ajándékát helyezzük csak az ágya alá.
Hazaérve két szuszogó csomag fogadott minket, Mónika szerint minden rendben zajlott.
Egykor mi is álomba ájultunk.

Majd Emma kettőkor (esküszöm ezekbe egy érzékelő van beépítve, hogy garantáltan akkor rázzanak fel az álmomból, mikor az a legrosszabb, az álom-fázisok legpocsékabb időszakában).
Jött a kis csomagjával, mert hogy szerinte reggel van.
Egy órán keresztül cívódtam vele (Jura bevonult inkább a gyerekszobába békésen aludni) és próbáltam meggyőzni a nyilvánvaló tényről, hogy kurvára éjszaka van még.
Háromkor feladtam, és a hiszti lélegzetvételnyi szünetében azt lehelltem, hogy jól van, inkább tényleg nyissuk ki azt a kibaszott csomagot, csak legyen végre kuss, alhassak.

Tudtam, hogy máj litlő póni van benne, de mégis váratlanul ért a látvány. A förmedvény póni derekára valami lélegzetelállítóan ocsmány uszály volt kötözve, bárgyú tekintetéből káröröm sugárzott, ahogy a lámpa erős fényénél könnyezve bontogattam. Fogaim között nyomdafestéket nem tűrő szitokáradatot sziszegtem végig.
Amikor megpillantottam a rendkívül gondos csomagolást, halkan felzokogtam.
A rettenetes gonosz gnóm póni sörénye kettő (azaz kettő) darab helyen volt két műanyag lapka közé varrva(!). A négy darab (patánként egy) körömcipő (patkó?) külön-külön rögzítve, lekötözve, odavarrva, beragsztva. Csakúgy, mint a csattok, hajkefe és még számos egyéb bizbasz tartozék.
Röpke fél óra alatt sikerült is kinyernem a fröccsöntött borzalmat pónit.
A csomagolók valószínűleg területi döntőt nyertek a ki mit tud "hogyan csomagoljuk el üzembiztosan uránnal dúsított családi örökségünket atomvillanás esetén" ágazatában.
Ekkor derült ki a nálamnál szorgalmasabb tévénézőket meg nem lepő tény, ha a póni nyakában megnyomom a medált, akkor pislog egyet és a szarva, meg a ruhája(?) világít és villódzik.
Erőm utolsó tartalékával azt hörögtem elsőszülöttemnek, hogy takarodjon be fáradjon be a szobájába és ki ne jöjjön reggelig, mert megfojtom roppant mód mérges leszek.
Sejtette ő akkor már, hogy kicsit túl lőtt a célon, így minden különösebb faxni nélkül szót fogadott.

Legközelebb reggel háromnegyed tízkor nyitottam ki a szemem.
Köszi Jura, jófej vagy!

A Mikulás bizony nálunk is itt járt az éjjel.
Emma rettenetesen izult, fényesre vikszolta a csizmáját, rajzolt virágot, és kekszet is készített az ablakba, hogy szegény Mikulás a nagy utazásban ne éhezzen.
Ecsikét nem érintette meg különösen a dolog varázsa, húzott kettőt a ronggyal a csimmán, és már kész is volt. Azt viszont levette, hogy ebből a buliból neki csoki származhat, így aztán biztos ami biztos alapon két pár csizmát is kikészített az ablakba.
Reggel a szokásos hú és há után be is vackolta magát a székébe, és szép komótosan elfogyasztotta a csokiját (isteni szerencse, hogy egy kinder tojáson és két vékony kinder csokin kívül nem hozott édességet a Mikulás, sokkal inkább mandarint és mogyorót).
Emma szegénykém annyira srtesszelt, hogy alig aludt az éjjel, fájt a feje, pocakja.
Rettenetes ezt látni, én pontosan ilyen voltam gyerekkoromban...
Érzik ők is a rohanást rajtam, le kéne nyugodnom, mert nem éppen karácsonyi a hangulatom mostanában.

Napok óta nem jutok gép közelébe, az életem egy rohanás.
Költséges rohanás, mert nem olcsó a visszapillantó tükör, amit elcsaptam (sem a magamé, sem a másiké).
Hiába no, még mindig nem tanultam meg kellőképpen jól vezetni tükörjégen...
Dupla angolra járok, 2x2 óra csoport, 2x2 óra magántanár, a rengeteg tanulnivalónak sosem érek a végére, hogy a házimunkáról már szó se essék.
Jurát jóformán hetek óta nem is láttam, olyan későn jár haza, hogy addigra már én is alszom, nem csak a gyerekek, hétgévén is jobbára csak dolgozik.
Próbálom úgy felfogni, hogy csak a szokásos decemberi próbatétel.

Jó hír az, hogy hétfőn jönnek a kályhaépítők, és talán jövő hét végére vissza tudunk költözni a nappaliba, ez egy másik jó hír következménye, hiszen őket abból tudjuk kifizetni, hogy végre eladtuk a régi kályhánkat.

Igazi nő vagyok, ezt ma be is bizonyítottam. Már pénteken feltűnt, hogy furcsán ráz a kocsi. Gondoltam is, hogy meg kéne nézni a kerekeket.
Majd azzal a lendülettel el is felejtettem.
Ma elvittem a srácokat ovibölcsibe, mentem angolra, tankolni, majd... a shopból kilépve feltűnt, hogy a jobb hátsó kerekem tökig le van eresztve.
Erős a gyanúm, hogy a mai kis körömet felnin gurulva tettem meg. Khm...

Szerencsére a gumis hipphopp megjavította.
De várakozás közben azért még volt időm elgondolkodni azon, hogy az autógumi szerelő szakiskolában valószínűleg külön tantárgyat szánnak a "gumisműhely falának megfelelő poszterekkel való borításá"-nak.
Mert hiszen mi másért volna lehetséges, hogy minden gumis műhelyének falán pontosan ugyanolyan, rémséges hetvenes évek stílusát idéző csöcsmacás képek vannak kiaggatva?
És kérem megnéztem a dátumot is, 2007 decemberi naptár is van, amin szedetlen szemöldökű, hosszú szőke hajú, nagycsöcsű, félmeztelen csaj áll a vízesésben bárgyú mosollyal.
No hát nem várom én, hogy pamutgombolyaggal játszó kiscicás naptár borítsa a falat, ez nyilvánvaló, csakhát arra tudok gondolni, hogy ez a férfi lét valamely számomra felfoghatatlan dimenziója lehet. Különös tekintettel a gumisokra, kamionsofőrökre és karosszéria lakatosokra...

Helyzetjelentés

Ivánt nagyon felzaklatta ez az üvegtörés, éjjel fel-felsírt, és reggel is negyed órás zokogógörcs tört rá, mikor az apja rászólt valami teljesen banális ügyből kifolyólag. Hosszú ideig hüppögött még belémbújva.
Arra tudok csak tippelni, hogy a bébiszitter nagyon megijedhetett, és ezzel sokkolta a gyereket.

Aztán voltam masszőrnél, kiderült, hogy a bal lapockám alatt begyulladt az egyik ideg, ezért fáj a karom lapockától a kisujjamig (szó szerint). Aszonta pihentessem. Én meg elképzelem, hogy nem használom a bal karomat egy hétig mondjuk. Öööö... Nem, elképzelni sem tudom...

Aztán voltam angolon, és bár minimális időm volt csak tanulni, meglepően jó dogát írtam a rendhagyó igékből.
Végig nagyon dícsérve voltam, és ez már olyan régen fordult elő (mármint hogy a "külvilágból" pozitív visszajelzés jön), hogy csak úgy repkedtem a gyönyörűségtől.

Most annyira el tudnám képzelni, hogy még egész este magamban legyek, iszogassam a kis teámat, megfőzzem a levest, olvasgassak, és lefeküdjek jó korán.
Ehhelyett a ma estét is egyedül húzom le, mert Jura természetesen későig dolgozik. Jó ha tízre hazaér, ahogy ez az elmúlt hetekben már általánossá vált.

Az én egyszem kisfiam délután ököllel beverte a nappali ajtajának üvegét.

Elvágta a csuklóját.

Isteni szerencse, hogy csak felületi vágás, ragtapasszal orvosolható.

Legalábbis a bébiszitter szerint, aki vele volt délután. Mert természetesen akkor történt, mikor én vonaton ültem a város felé.

Van egy alvó, ragtapaszos csuklójú gyerekem.

A fejembe tolakszik minduntalan, pedig nem és nem akarok arra gondolni, hogy ebből nagyon nagy baj is lehetett volna.

Nem lett.

Ha hívő lennék, tudnám kinek kell ezt megköszönni...

A sok verekedés, veszekedés, sírás-rívás között mégiscsak felcsillan a remény, hogy ők valójában testvérek, és szeretik egymást.
Köszönöm Anettának, hogy eszembe juttatta azt, ami minap történt.
Este volt már, mindketten pizsamában ültek a kanapén. Emma egy újságot olvasott, félig hangosan, csak úgy magának.
Öcsike pedig hozzákucorodott, magukra húzta a takarót, és a fejét Emma vállára hajtotta. Úgy hallgatta, ahogy a nővére mesél neki.
Sok sok percig tartott, gyönyörű volt, könnyes szemmel néztem őket.
Hát mégiscsak jó, hogy ők vannak egymásnak...

Sokat gondolok ma egy családra, akik kisfiukat kísérik utolsó útjára.

Fájdalmuk számomra elképzelhetetlen.

Tisztelem őket erejükért, és kitartásukért.

Itten van a tél, ez tagadhatatlan.
A reggeli jeges szélvédő, sapka nélkül lefagyó fülek, a hétvégi bevásárlódugó a városban, az egyre-másra fényárban úszó kertek, és ó igen, a téli piac zamata.
Ha semmi tudásom nem lenne a falusi életről (mint ahogy nincs is túl sok), akkor is rájönnék, mi a pálya, ha végigsétálnék a veresi piacon.
Egy gőzölgő lángos, és a kezeket kiválóan melegítő forró tea elfogyasztása után neki is vághatunk a túrának.
A hordók, lopók, prések, demizsonok eltűntek a színről, hiszen vége a szüretnek. Megjelentek viszont a hatalmas vájlingok, vízorraló üstök, hurkatöltők, malacpörzsölők.
Hideg, tél, disznóvágás.
Itt falun még van ritmusa az életnek, és a Karácsony közeledtét nem az egyre fokozódó tömeg és agresszió jelenti, amit Pesten tapasztal az ember (főleg a bevásárlóközpontok környékén).

A téli piac egész más, oda csak az igazán edzettek merészkedjenek ki. Kötelező a vastag talpú hótaposó (felfázás ellen), rikító színű overál, sapka (fekete gyerekcsináló fajta), és zöldséges kesztyű (ujjak végét szabadon hagyó, piszkosszürke színben). Mindezeket könnyű beszerezni akár ott helyben is.
Itt láthatod, milyen is az újságokban sokat emlegetett őstermelő. Millió ráncba gyűrődő arcú, reszketeg hangú (erőteljes sváb akcentusu) mesebeli anyóka árulja a legédesebb almát, ami nem hogy nem mérgezett (Hófehérkék hijján), hanem vegyszert sosem látott.
Vannak persze bóvliárusok is tömkelegével, gyanús eredetű és minőségű mindenfélével.
Beszélgető kis csoportok ácsorognak mindenfelé, a tömeg mégis megállíthatatlanul hömpölyög.
Jó velük sodródni, kihallgatni érdektelen kis beszédfoszlányokat, alkudozni valami feltétlen fontos, gyönyörű ócskaságra, kezet melengetni forralt borral, forró teával, végül átfázva, hazakutyagolni.

Most hívtak a nyelvsuliból, hogy a mai második óra elmarad, mert az angoltanár férje nagyon beteg.
Középfül gyulladása van, és annyira szédül, hogy a wc-re is ki kell kísérni.
Bakker...

Anyu második hete kórházban van. Középfül gyulladással kezdődött, szinte teljesen megsüketült (csak a telefonon mondott beszédet értette). Nemsokra rá elferdült az arca, a szája széle legörbült, a szemét nem tudta becsukni. Ekkor került a kórházba.
Volt minden, CT, agyvízvétel, majd a fülész doki közölte, a gyulladás megszűnt, összeforrt a dobhártya, hallania kéne.
Ő nem hallott továbbra sem, viszont szédült, hányt.
Végül kiderült mi okozta a bajt. Herpesz vírus támadta meg a halló és arcmozgató idegeit.
Infúzióban kapja a vírusölőket, már meghall ezt-azt, az arca is javult, de valószínű, hogy maradandó halláskárosodása lesz, és az arcával is rehabra kell járnia.
Mondhatjuk, hogy szerencsés volt, most derült ki, hogy az egyik ismerősünknek pont ez volt a baja, csak neki fél évig nem jöttek rá mi okozza a bajt. Akkor meg már késő volt, hiába kezelték ki, a fél arca béna maradt.