Jött, látott, győzött... Egy vírus.
A család férfitagjai egy emberként dőltek ki a sorból. A sors úgy gondolta, annyira fasza kis ápolónő vagyok, hogy megtoldja még egy héttel a mókát. Persze next level, hiszen a múlt heti egy darab lánygyerek ápolása után kettő férfiember ápolása következik. Bónuszként kezdem én is elkapni...
Lázcsillapítók, C-vitaminok mázsái, hordónyi teák fogynak, a gyógyszertárban lassan egy teljes nettó minimálbért hagyok ott ebben a hónapban.
Ha álmomból felriasztanak is tudom, hogy kinek, mikor, milyen gyógyszert kell beadni (persze hárman nyolcfélét szednek).
Ehhez képest nekik sokkal rosszabb, mert tényleg rohadt betegek, majd' negyvenfokos lázzal fekszenek, hurut öntötte el a fejüket, mellkasukat, hörgőiket, és még a szemük mozdítása is éles fájdalmat okoz...
Lassan jön a járványügy, és kiragasztja a kapunkra a karantén feliratot...

Állandóan az a falfelirat jár a fejemben:
"Jézus halott, Isten halott, és én sem érzem túl jól magam..."

Szegény Vologya bácsi...

Jura tegnap este üzleti vacsin volt, gondoltam nem várom meg, éjfél előtt úgysem jött volna haza. Amikor hazajött, az órára néztem, te jó ég, mindjárt három.
Éppen nyitottam a számat, hogy ne keudjen el beszélni, mert akkor felébredek, de megelőzött.
- Szörnyű éjszakám volt - sóhajtotta bele a nagy őrbottyáni éjszakába.
Felkönyököltem, gondoltam számos kellemetlen dologra, de arra nem, ami következett...

Szegény Vologya bácsi és felesége, Jura anyukájának barátai. Látogatóba jöttek Magyarországra pár napja, Jura bébiszitteli őket. Tizenegy körül már éppen befejeződött a vacsi, mikor telefonált szegény Vologya bácsi, hogy a bérelt lakás ajtaján lévő vasrács rácsapódott az ujjára, és levágta az utolsó ujjpercét.
Horror felsőfokon. Jura átviharzott értük, nyomás a balesetibe.
Csütörtök éjjel, Baleseti Intézet. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Összebilincselt kezű-lábú szétvert fejű huligán, aki láncos pórázon kísért a rendőr a röntgenbe, hómleszek, narkósok.

De az orvosok állítólag nagyon kedvesek voltak szegény Vologya bácsival, előszedték a kevéske orosztudásukat is, megműtötték az ujját, bekötözték. Mindezt háromszáz forint vizitdíjért...

-Hát ez történt - fejezte be Jura a mesét, és szinte azonnal elaludt, harsogva horkolva.
Én meg feküdtem éberen a sötétben, és szegény Vologya bácsira gondoltam sokáig...

Elkiabáltam ezt az alvás dolgot, legalábbis a múlt éjszakára. Talán a szél miatt, nagyon nyugtalanul aludtak a gyerekek. Egész éjjel mászkáltak. Sehogy sem jó, mert elég vacak visszakísérni (cipelni) őket, megvárni, míg elalszanak, majd visszamászni az ágyamba, de annál sokkal vacakabb, ha győz a pillanatnyi lustaságom, és beengedem őket az ágyba.

Mert akkor kétfelől tapadnak rám a teljes testfelületükkel, és jóformán megfulladok tőlük. Hosszú szőke hajszálakat szippantok be, az arcomba köhögnek, cumicsámcsogás két centire a fülemtől, pisiszag, csapkodó végtagok találnak el. Ki mondta, hogy a szüléssel megoldódik az a probléma, hogy a gyerek az ember hólyagját rugdossa?! És egy ötéves sokkal nagyobbat is rúg...

Ilyenkor vissza a rajtvonalra, gyerek felnyalábol az összes asszeszoárjával együtt (cumi, alvós állat, kisvonat, könyv, miafranc, ami nélkül azonnal felébred), és visszatántorog a gyerekszobába. Megpróbálom nem leejteni, nem szétcsapni a fejét, lábát az ajtófélfában, nem bedobni az ágyba, az utolsó méteren megbotolva egy kibaszott legódarabkában...
Tudom, hogy a tárgyak életere kelnek, ha nem látjuk őket. Mi másért kerülne láb alá a legrémesebb hangon sivító plüssakármi éjjeli osonáskor?

Arról nem is beszélve, hogy Iván 13-14 kilóját könnyedén cipelem, de Emma 20 kilóját már nem bírom. Az én fizikai teljesítőképességemnek is van határa, és az úgy tűnik alvó gyerek esetében húsz kiló.
Reggel persze mindenki vidám és kipihent, csak én ébredek úgy, mint aki éjjel lezavart pár menetet Mike Tysonnal (és még csak nem is úúúgy...).
Ilyenkor könyörgőre fogom, hogy tűnjön el mindenki az ágyból, csak húsz percet, csak húsz picinyke percet hadd tölthessek egyedül benne. Ha jófejek (mert általában azok, hiszen remekül aludtak), elvonulnak...
Aztán úgyis kivet az ágy, indul a nap. Visítás a konyhából, összevesztek a csokigolyón, én meg zombi vagyok...

Filmklub

Megnéztük moziban a Pánik c. magyar filmet. Szerintem igen kiválóra sikeredett, csak ajánlani tudom. De azért azt hadd fűzzem hozzá, hogy egy csoportterápia nem így néz ám ki :-)))

Californication - remélem jól írtam a címét.
Abszolúte tizes! Prűdek ne nézzék meg, mindenki másnak kötelező! Mostanában bearanyozza az estéinket...

Alvásprojekt

Akár honnan is nézzük, őrületes szerencsém van a gyerekeimmel. Januárban kitaláltam, hogy kész, vége elegem van az esti őrjöngésekből, itten kultúrált elalvás lesz.
S lőn...
Most már hetek óta olyan gyönyörűen elalszanak, hogy öröm nézni. Ma Iván nem aludt a bölcsiben (ilyenkor a részéről a délután egy komplett ámokfutás), Emma pedig keveset aludt, és még különben is lábadozik.
Jura esélytelen 9re hazaérni, mire kezdődik a House, így fél hétkor zuhany, hajmosás, fellőttem a pizsit. Kis olvasgatás, majd fél nyolckor ágyba velük...
Tíz perc múlva úgy aludtak békésen szuszogva, mint két liter tej.
Jófejek, na...

Romantikus este

- Te figyi! Negatív lett az LH tesztem. Szexelünk egyet puszán az élvezet kedvéért?
- Oké...

A terhesség fertőz.
Ma tettem róla, hogy megfertőződjek... :-)

Szegény kicsi Emmám szombat este óta lázas. Péntek délután és éjjel hányt, szombaton reggel ment a hasa kicsit, de akkor azt hittük, csak ennyi.
Aztán szombat éjjel belázasodott. Azóta 39,5 fölött van a láza, csak nagy nehezen tudom neki 38 körülire lehúzni.
Szegénykém csak fekszik kiterülve. Holnap megyünk dokihoz, majd megmondja mi van.
Az oviban azt mondták, calici vírus tarolta le az összes gyereket és óvónénit, ma reggel csak azok mentek oviba, akik múlt héten hiányoztak, és nem kaphatták el...

Nem szeretem a fagyit.
De annál is jobban utálok hétezer forintért fagyizni...

Egy átlagos péntek reggel négy gyerekkel...
Még szerencse, hogy nagy a konyha, elfér majd az ötödik is... :-)

Ovi

Tegnap amikor Emmáért mentem, az óvónéni ölében fekve találtam. Nincs jól ez a lány - mondta - nem evett, nem ivott, fáj a hasa. Tényleg vacakul nézett ki az én kis mókuskám, ahogy vánszorgott kifelé hozzám. Lerogyott az öltözőben, majd egy perc múlva elkezdett sugárban hányni. Beterített mindent, Magát, a mackóját, a cipőit, a földet, a padot, engem, tényleg mindent.
Iván megállt a tócsa szélén, összecsapta a kezét, és így szólt:
- Ó istenem! - Hát igen, én sem fogalmazhattam volna tömörebben.

Kiabáltam az óvónéninek, aki abban a pillanatban működésbe hozta a döbbenetesen olajozott rendszert.
Félreértés ne essék, rutinos, nem pánikolós anya vagyok. Túl vagyunk már rengeteg baleseten, betegségen, mentőn, kórházon, ennyire profi mégsem vagyok.
Míg én csak álltam, és ölelgettem a gyereket, ott termett Zsuzsi dadus (aki amúgy is egy földre szállt angyal), és az óvónénivel kettesben nyugtatgatták Emmát, csupa kedves, bíztató szóval, és közben egy perc alatt felmostak, kimostak, letöröltek mindent.
Micsoda szerencse - mondták, -hogy itt jött ki, és nem a kocsiban, hazafelé menet.

Iván menet közben megunta a felhajtást (látta, hogy most még arra sem reagálok, hogy ki akar osonni az udvarra), ezért lepattintotta a cipőjét, és benyargalt a csoportba játszani.
Átöltöztettem Emmát, kicsit lerogytunk a padra, ölelgettük egymást, és próbáltunk túljutni a sokkon. Kaptam még én is pár bíztató szót.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, milyen jó választás volt ez az ovi/bölcsi.

Emma itthon még hányt párszor, éjjel a hasa is ment, de délelőtt aludt egy nagyot, és egyre jobban van. Remélem ez csak valami turbó vírus volt...

Szavazás

Nem szoktam politizálni, főleg nem a blogomban. Annyit azért leírok, hogy vasárnap elmegyek szavazni, és beikszelek három NEM-et.

Megszületett az unokahúgom kisfia, Bálint, kerek három kilóval. Isten hozott a világban, kis prücsök!

Hát tegnap volt a nagy nap.
Elmentem az új dokihoz.
Meglehetősen szimpatikus, nem az az édibédi, de nem is kezel hülyegyerekként, lehet vele emberi módon beszélgetni.
Leszedte a spirálomat is, de közben jól beparáztatott. Ugyanis nem találta a húzószálat. Megkérdezte, hogy biztos megvan-e a spirálom.
Hát - mondom - remélem...
Mert ha becsúszott a húzószál, akkor mi van? - kérdeztem rá.
Na akkor elkezdte ecsetelni. A gyengébb idegzetűek miatt csak a főbb szavakat írnám le: altatás, kisműtét és egy nagy kampó.
Közben csak matatott ott lent, csak matatott, én meg lelki szemeim előtt már a műtőben voltam, körülöttem bárdok és kampók.
Egyszerre csak felegyenesedett a doki, és közölte: na megvan.
Mi van meg, a húzószál? - kérdeztem reménykedve.
Az is, meg a spirál is...

Hát sutyiban kiszedte, én meg észre sem vettem :-)
Az összbenyomás nagyon kellemes volt, az asszisztensnője pedig elbűvölő. Ég és föld a régi dokim rémes libájához képest.

Szóval kezdődjenek a bemelegítő körök...

Február 29.
Négyévente van lehetősége az embernek február 29-én blogbejegyzést írni.
De mit írjon az ember, ha nagyjából semmi sem történt vele? Mármint persze sokminden, és összességében ez egy remek nap volt, tekintettel arra, hogy tegnap Desperate Housewife maratont hirdettem, szóval vagy 4 részt lenyomtam ma is egyben, de hát azért ez nem egy fenkölt dolog. Talán észre sem venném, ha idén sem lenne február 29...

Egy kis statisztika

2000 novemberében hagytam abba a fogamzásgátló szedését
2002 május 19-én menstruáltam utoljára (norcoluttól)

2002 augusztus végén úgy döntöttünk, indulhat a baba projekt
2002 szept. 1-én bejelentkeztem a felkészülős topikba
2002 szeptember 10-én megvettem a hőmérőt
2002 szeptember 12-én elkezdtem a hőmérőzést
2002 szeptember 17-én valószínűsíthetően összejött Emma
2002 szeptember 23-án pecsételő vérzésem volt, valószínűleg a beágyazódás miatt. Csináltam tesztet, negatív lett. Elkezdtem szedni a norcolutot
2002 október 2-án pozitív lett a teszt.
2003 május 31-én megszületett Emma

2004 február elején eldöntöttük, jöhet a kistesó ("természetesen" nem menstruáltam addig sem)
2004 február 4-én elkezdtem hőmérőzni, és bejelentkeztem a felkészülős táblába
2004 február 20-án peteérést jelzett a ferilitifriend, valószínüsíthetően akkor jött össze Iván
2004 március 2-án pozitív lett a teszt, igaz alig láthatóan
2004 november 4-én megszületett Iván

Aki nem hiszi, járjon utána...

Öcsiduma

- Anya! Kérek csokijojót (csokigolyó)!
- Szívesen adok. És egy puszit kérsz?
- Nem! Inkább a csokijojót...

És ha már a múltat idézzük...

A képen láthatók a nagyszüleim, és a dédszüleim. Ez egy olyan nyári nap, amilyen nyári napok sokasága él bennem a gyerekkoromból (a kép készítése idején 1 éves lehettem). Ülünk a nagy diófa alatt, és beszélgetünk. Vagy talán mi gyerekek elmélyülten homokozunk a közelben. A nap szinte perzsel (ez látszik a kép felső részén, ahogy beégett a kép), de a diófa alatt kellemesen hűs van. A kutya lihegve fekszik a maga kaparta lyukban, néha odaszédeleg a vizestálkájához, ami egyébként egy csorba kislábos, és a kerti csap alatt van, hogy mindig lehessen friss vizet engedni neki. Ahogy lefetyel, mind odébblökdösi a betonon, ezért egészen kopott már a láboska alja.

Senki sem rohan, úgy tűnik megáll az idő.

Az az idő, ami azóta harminc évet rohant tova. A háttérben lévő két "kis" diófa közül a kisebbik már gyerekkoromban ki lett vágva, a nagyobbik pedig éppen tavaly. Életveszélyessé vált.

A kút nem működik már, a kert pedig csak haldoklik, elmúlt már az a buja növénytenger, ami gyerekkoromban elborította.

A képen lévő négy ember közül három halott, és a "nagy túlélő" mama is inkább csak vegetál, sem mint él.

Így leszünk igazán felnőtté, szép lassan meghalnak azok, akiknek mi voltunk "a gyerek", a mi kezünkben van a stafétabot, nekünk kell újabb buja szilvágyi kerteket varázsolni, mi beszélgetünk csendesen a fiatal diófa alatt, miközben a mi gyerekink játszanak a közeli homokozó hűsében.

Miénk az elkövetkező harminc év nyara!

Összesítettem a tavalyi számlákat. Rezsi, mobil, újságelőfizetés, biztosítások, stb.
Hát csaknem egy millára rúg az összeg.
Még szerencse, hogy egy évben csak egyszer szembesül ezzel az ember...

Na hát hogy miből lesz a cserebogár!

Ez itt én vagyok, pár hetesen, és egy évesen. Szerintem egyik gyerekem sem hasonlít rám, de én sem egyik felmenőmre sem...

Tegnap zombi voltam
Mostanában egyre gyanusabbá vált, hogy az alkoholt egyre nehezebben, és hosszabban bontja le a májam, mint ahogy én azt megszoktam. A laboreredményeim is ezt támasztották alá, a májfunkcióm nem lett százas.
Elképzelhetetlen, hogy három pohár könnyű, minőségi fehérbor elfogyasztása, sok víz, és nagy alvás után reggel részegebb legyek, mint amikor lefeküdtem.
Napközben még simán sípolt volna a szonda, ha fújattak volna velem.
Hipergáz.

Hipergáz, hogy elfelejtettem kindertojást vinni Emmának, mikor megígértem. Úgy éreztem magam, mint egy szarházi alkesz, aki mattrészegen még a gyerekéről is megfeledkezik.
Ezek után egész nap zombi voltam. Bevásároltam, de Fótról hazafelé jövet úgy éreztem, hogy nem bírok Veres felé kerülni, haza is alig érek.
Lepunnyadtam a gép elé, akkor kicsit kipihentem magam.
Aztán irány az ovibölcsi, rohanás haza, mert jönnek Orsiék.

Ezer éve nem találkoztunk velük, és már nagyon hiányoztak, de én olyan kripli voltam, hogy még a palacsintasütést sem élveztem. Úgy éreztem, kiájulok a tűzhely mellől. Idegesített a nyüzsgés, az agyam lomhán döccent, gondolatokra már nem futotta az erőmből.
Rengeteg vizet megittam, de alig pisiltem, estére teljesen felvizesedtem.
Végül fél tízkor elmentek Orsiék, tízkor már a gyerekek is ágyban voltak, Jura altatta őket.
És beájultam az ágyba, és AZONNAL elaludtam.

Hajnalban átjött Emma, de most az sem esett jól, hogy hozzámbújt, nagyon pihenni akartam. Végül helyet cserétünk Jurával, így tudtam még aludni.

Ma is nyomi vagyok, de közel sem annyira, mint tegnap. Jönnek vendégek, főztem isteni csirkebecsináltat, meg rakott krumplit.
Remélem a tegnapi csak valami egyszeri szívás volt, mert azon túl, hogy bosszantott, még ijesztő is volt.
Az alkoholnap meg befellegzett, úgy tűnik arról a kevés kis borról is le kell mondanom, amennyit eddig megittam.

Ivánduma 2.

Minden reggel apa viszi őket ovi/bölcsibe. Van hogy én, de együtt szinte sosem.
Tegnap este viszont az állomáson maradt az autóm, Jura pedig rábeszélt, hogy menjek el vele ovi/bölcsibe, aztán visszahoz a kocsimhoz. Persze könnyen ráálltam.
Beszállunk az autóba, elindulunk. Kicsi zavart csönd után öcsi elképedt hangja hasít a levegőbe:
- Anya, micsináááálsz?! - ti. mi a túrót keresek én itt a kocsiban, miközben apa viszi őket.
Hát igen, a megszokás nagy úr!

Ivánduma

- Úgy hívnak hogy Sándor Iván László?
- Nem! Sándor Öcsike László!

Jellemző rám nagyon

Tegnap esti beszélgetés:
- Édesem, képzeld, találtam a Vaterán egy tök jó babakocsit, olcsó is nagyon, és pont olyan, amilyet akarok...
- Szerelmem! Én tényleg nem vagyok babonás, meg nem hiszek ezekben a dolgokban, és oké, ne is várjunk még a 12. hétig sem, de KÖNYÖRGÖM leglább legyél terhes, mielőtt babakocsit veszünk!
- Szőrszálhasogató! - duzzogva jobbra el...

Hát igen, nincsen könnyű dolga a férfiaknak sem :-)))

P.S. Azt hiszem ma mégsem megyek az okmányirodába. Nehogy véletlenül rosszat kívánjak valakinek... :-D

Kedves barátaim és üzletfeleim, valamint nem barátaim, ellenségeim, rokonaim és egyéb állatfajták!
Kívánok nektek minden jót a mai napon, teljesüljenek a kívánságok, legyen boldogság meg békesség és így tovább és így tovább...

Na merthogy kaptam egy mélt, miszerint ma ööö... nah, megkeresem inkább.
Szóval:

"2008-ban a 10 milliószoros napok:
Február 21. csütörtök
Május 19. hétfő
Július 6. vasárnap
Október 21. kedd

Évente 4 ilyen nap van a tibetiek szerint. Ezeken a napokon minden teremtés 10 milliószoros erővel hat. Fontos,hogy arra gondolj amit teremteni szeretnél az életedben.
Ha negatív érzelmeid,gondolataid merülnek fel.Nyilvánítsd ki,hogy elengeded őket. A nagy terheid felodását érdemes erre a napra időzíteni. Küldj fényt a Földnek és az emberiségnek!Képzeld el a Földet egészségesnek,a rajta élő embereket pedig békésnek, szeretettelinek. Lásd a Világ békét ünnepelni! Tegyél meg mindent amit szeretnél 10 milliószoros erővel hatni! Szólj minél több embernek,hogy ők is tudatosak lehessenek ezeken a napokon."

Hát így, remélem mindenkinek világos.
De még ha ez az egész egy nagy horcrux hoax is, amire azért komoly esély van, akkor is rájöttem, hogy ez tök jó.
Merthogy jó jót kívánni az embereknek, még azoknak is, akiket nem szeretünk. Csak úgy...

Csak a mi kutyánk lehet annyira gyagya, hogy az elérakott töltöttkáposzta maradékból először a káposztát eszi ki, majd csak aztán a húst nagy finnyogva :-)

Testvérek

Olyanok most, mintha mindig is együtt lettek volna. Nem emlékeznek rá, hogy nem egyszerre születtek hozzánk (nem is emlékezhetnek), meg is lepődnek, ha mesélek eről az időről. Emma még szinte baba volt 17 hónaposan, mikor Iván megérkezett.

Szörnyű lelkifurkáim voltak amiatt, hogy ketten vannak, és egyiküknek sem tudom igazán 100%-ig szentelni a figyelmem, időm, türelmem. Aztán rájöttem, hogy az nem is lenne jó. A szeretetemből jut egyformán rengeteg (bár ez eleinte nem így volt, és ez szintén nagy gyötrelmeket okozott).

Most már tudom, hogy ők csak nyertek ezzel a helyzettel, hogy itt vannak egymásnak. Most mégis megint jön a lelkifurka. Hogy szabad-e, hogy jó lesz-e.

Biztosan tudom, hogy igen, és azt is, hogy ezúttal hamarabb túljutok ezen a krízisen.

Mostanában rosszul alszom, pedig nekem az alvókám mindig is kiváló volt. Négykor menetrendszerűen felébredek, és csak jár, csak jár az agyam.

Főleg praktikus dolgokon. Gondolatban százszor átrendezem a házat, bútorokat veszek és pakolok át, falakat tűntetek el, hogy újakat építhessek.

Élvezem is, meg félem is... Mindig ez a kettősség... Fene az ikrek mindenemet!

Hosszas gondolkodás után úgy döntötten, orvost, és kórházat váltok. Nem mintha nem lennék megelégedve az előző dokimmal, de 3 hetente terhesgondozás 10 rugóért, az picit megfeküdte a gyomromat.
BKV-val az Uzsoki messze van, és nagy pocakkal ha csak nem muszáj, nem akarok majd vezetni túl sokat. Jurát sem ránthatom be minden nyunyó CTG-re sofőrnek.
Hosszas kereségélés után az ÁEK lett a nyerő, lánykori nevén MÁV. Találtam is egy dokit, csak jót olvastam róla, március negyedikén megyek hozzá, és könnyes búcsút veszek a spirálomtól.
A magánrendelője a Nyugati téren van, ami már csak azért is kiváló, mert innen indul a vonatom.
Hurrá!

Emmaduma

- Anya! A kistesót hívják úgy, hogy Peti, és lány legyen!

Kertész bácsi nagyon klassz lehet, mert Emma szerdán (második hittan után) este azt kérte az apjától, hogy a szokásos esti ének helyett a "Jézus szeret minden kicsi gyereket" című kis nótát adják elő.
Apa - meggyőződéses ateista - engedett :-)))

A kukás bácsik istenek

Ma reggel teljes mértékig ráébredtem erre az egyszerű tényre, amit a világ összes gyereke persze már eddig is tudott.
Én a kukámnak minden négyzetcentiméterét kihasználom. Amikor látszólag megtelt, akkor én beleállok, és ugrálok rajta kicsit. Ezzel a módszerrel tökélyre fejlesztettem a tömörítést. Viszont olyan nehéz lesz a kuka, hogy alig bírom levonszolni a kapuig. Pedig kereke is van...
Reggel családilag álltunk az ablakban, és lestük a kukás autót - már ahogy ezt minden péntek reggel tesszük.
Jurával mindketten arra tippeltünk, hogy a mi kukánkat beakasztja a hátsó billenőbe a pasi, nem csak úgy beborítja, mint a többit.
Éééés nem! Felkapta, mint a pihét, és beborította a cuccot.
Leesett az állunk. És ekkor már tudtuk, hogy a gyerekeknek van igaza, és a kukás bácsik tényleg istenek!

Kaptam Valentin napra egy képeslapot.
A képeslapra eredetileg ezt írták:
Kívül: "Minden pillanatban újjászülethetünk."
Belül: "Minden pillanat lehet egy új kezdet. Csak döntés kérdése. A mi döntésünké."

Jura pedig ezt írta bele:
"Édes Egyetlenem!
Olyan nagyon szeretlek Téged, hogy azt szeretném...
...
SZÜLJ NEKÜNK MÉG EGY GYÖNYÖRŰ GYERMEKET!"

Hát ezen csak sírni lehet, pedig még nem is vagyok terhes.
Ez a nap azért mégiscsak jó, ha lehántjuk róla a nyilvánvaló üzleti megfontolást, a piros szivecskéket, meg a rózsaszín maszlagot és kiderül, hogy van neki jó oldala is.
Az embereket azért talán mégiscsak arra készteti, hogy valamiféle állapotfelmérést végezzenek a kapcsolatukon.
Szeretem ezt a napot, mert végig azon morfondírozom, hogy hol is tart a mi kapcsolatunk, és ez jó, mert azt gondolom, hogy nagyon jól áll a szénánk...
Nem tudom ezt a posztot most jól megírni, mert amit írni akarok az itt van bennem, de csak kinlódom, mert nem jönnek elő a megfelelő szavak.
Hogy olyan mélyen vagyunk egymás lelkébe ágyazódva, hogy néha nincs is én és ő (és ebben a kontextusban persze Nagy Ő), de mégis soha ennyire szabadnak nem éreztem még magam az életemben. Ez elsőre ellentmondásnak tűnik, de valahogy mégsem az.
És átküzdött öt év után még mindig fellobban néha a szerelem, de ha éppen nem szerelem, akkor is egész egyszerűen csak nagyon nagyon jó, és átszexelt 9 év után is tud egyre jobb és jobb lenni...

Vagy egyszerűen csak az, amit nemrég mondtam hirtelenjében nővérem barátnőjének, aki egy családi banzájon félrevont a konyhában, és cinkosul lehalkított hangon azt kérdezte tőlem:
- Na és a férjeddel hogy vagytok?
- Hát tudod... Életem három legjobb döntése ott ül bent a szobában - válaszoltam neki és rávigyorogtam.
Ilyen egyszerű ez, és annyit gondolkodtam ezen utóbb, és rájötttem, hogy hát semmi sallang, csak ennyi, és ez minden.
Három jó döntés, és most itt a negyedik jónak tűnő döntés. Négy igazán jó döntés egy ember életében azt gondolom, az már valami, az úgy nagyon rendben van...

Család

Az oviban ez a téma a héten. Nem tudom mennyire látszik a képen, de középen van egy hatalmas apa, mellette jobbra egy kicsit kisebb Emma.Apától balra kicsi anya, ölében Öcsike. Öcsike alatt még valaki, Emma szavaival élve "egy kicsi alak, még nincs neve"...

Nem beszéltünk neki a kistesó dilemmáról...

Emmaduma

- Anyaaa! És akkor mi van, mikor anya is meztelen és apa is meztelen, és itt vannak az ágyban?
- Öööööö...

És az isteni hétvége elcsípett pillanatai.

Tavasz van, igazi langyos tavaszi meleg. Mindenki jól érezte magát. Jura a gyerekekkel homokozott vagy két órát.

Látható még egy elégedett kutya és macska, valamint a kertünk, ahogy alakul. Lett egy hatalmas szabad terünk, ami most még csak fel van rotálva, nemsokára füvesítve lesz.

Itt látható a korábban említett legújabb játék. Egymás elmélyült vizsgálgatása. Akár fél órát is elvannak ezzel.

Kaptok sok képet!

Mert voltunk Zsuzsiéknál babanézőben. Gréti tündéri hat hetes kisbaba, aki pontosan olyan, amilyennek egy kisbabát elképzel az ember. Eszik, alszik, pelusba rottyant, gügyög, és átalussza az éjszakát. Az anyukája kipihent, mosolygós, jókedvű.

Kaptam az alkalmon, és nosztalgiáztam is kicsit.

Mónika só

Házhoz jön, még áramot sem kell pazarolnom a tévébe.
Takarítónőm, Mónika, egy igazi csupaszív, dolgos parasztasszonyka, igaz nem túl sok elvégzett osztállyal. Bár foga - még - van.
A férje Jani, egy halgatag, ügyes ember. A munkanélküliség elől menekültek fel a viharsarokból.
Tíz éves kisfiuk Jancsika küzd a falusi iskolában.
Mónika takarít, gyerekekre vigyáz, dolgozik a helyi CBA-ban. Jani csak nem talál munkát, Mónika panaszkodik rá, egyre többet.
Pénteken egészen izgatottan jött takarítani, zsezsgett, nyüzsgött, csak nem bírta elkezdeni a munkát. Mielőtt elindultam volna otthonról babátlanra, csak kinyögte, ami a csőrét bökte.
Az egyik kollegája -árufeltöltő szintén- ajánlatot tett neki.
Mónika só, nincs menekvés, jött utánam a fürdőbe, a ruhámért, mögöttem állt, míg sminkeltem gyűrögette a porrongyot izgalmában.
Aprólékosan megtudtam mindent Janiról, aki felháborító módon csak havonta egyszer "fekszik mellé", még mindig nem talált munkát, egyre feszültebb a kapcsolatuk, csak féltékenykedik naphosszat, hát persze hogy az a fess, elvált árufeltöltő teljes izgalomba hozta.
Legott meg is tudom, hogy az ajánlat mit is tartalmaz pontosan, csak előbb kitessékeltem a fürdőből amíg pisilek. Szinte látom, ahogy az ajtó előtt mereng, a rózsaszín tollseprűt morzsolgatja közben.
Mire indulnom kell, mindent megtudok. Az ajánlat tisztességesen tisztességtelen, visszautasíthatatlan. Tégy belátásod szerint - vigyorogtam, és elviharzottam, mert Jura már az ajtóban toporgott.
Kiváncsian várom a fejleményeket...

Emma

Tegnap kikérdeztem az óvónénit Emmáról. Kicsit aggódtam ugyanis, hogy nem túl erőszakosan irányító-e a csoportban. Kiderült, hogy egyáltalán nem. Andi néni szerint korának megfelelő hévvel védi azt, ami az övé, de cseppet sem túl erőszakosan. Sőt, nagyon békeszerető ember, ha egy ügy elintézésére akad békés út is, ő azt választja.
Egyébként kiegyensúlyozott, vidám, ügyes kislány.
Dagadott a kebelem.

Emmaduma

Tegnap volt először hittan az oviban. Vegyes érzelmekkel engedtük meg hogy járjon, a döntő érv az volt, hogy minden barátnője megy a csoportból (na igen, szigorú elveket követő szülők vagyunk :-)
Izgatottan kérdeztem tőle délután, hogy mi volt hittanon.
Mire a válasz:
- Hát kaptunk szinezőt és matricát a kertész bácsitól.
- Kitőőől?
- Hát a kertész bácsitól!
Óvónéni közbeszól:
- A lelkész bácsitól...

Hitetlen burzsuj kölök...

Három éves státusz

Tegnap elvittem Ivánt orvoshoz, mert a bölcsiben váltig állították, ez a gyerek beteg, nagyon csúnyán köhög. Köhögni köhög ez igaz, de azért a csúnyától messze van (vagy csak nekem, a kruppon edződött anyának?).
Mindenesetre őrületes mázlink volt, mert a rendelés elejére kaptunk időpontot. Iván mostanában egy tündér, egy csomó mindent meg lehet vele beszélni. El is mondtam neki, mi vár rá, a doktor néni megnézi a torkát és meghallgatja a tüdejét, szivecskéjét. Mivel köhögött, ez teljesen reális kép volt számára.
Amikor bementünk a vizsgálóba, doki néni rákérdezett, hogy megcsináltuk-e neki a három éves státuszt. Jobb későn mint soha, alig 3 hónapja múlt három éves.

Nosza akkor pucérra a gyereket. Iván kicsit elcsodálkozott, hogy ugyan miért kell teljesen meztelenre vetkőzni a toroknézéshez, de nem tiltakozott.
A cseppnyi babamérleg tepsijében komoly arccal ült, elmélyült műszaki érdeklődéssel tanulmányozta a mérleg számkijelzőjét.
Még akkor is engedelmesen eleget tett a kérésünknek, mikor végigfektettük a hideg mérőfólián, és fentről húztam a dokinő lentről.
A fej és mellkasmérésen már egészen elcsodálkozott, de amikor a fütyijét kezdték el babrálni egyértelműen kérdőn nézett rám.
A tekintetében szóról szóra ez volt: Na de anya, torokvizsgálatról volt szó, nem altesti inzultusról!

Végül elértünk a torkához is, akkor látszott rajta már, hogy végre normális mederbe terelődött az élet. Amikor a doki a sztetoszkóppal hallgatta a tüdejét olyan elmélyült tekintettel révedt a semmibe, mint aki minimum a relativitás elméleten töpreng.

Végül minde szám föl lett jegyezve, kiderült az is, hogy kutya baja, még a torka sem piros. Köptető, pihi itthon a héten.
Így aztán tegnap is, meg ma is ájult szerelemben tengettük itthon a délelőttöket, délben egy perc alatt mély álomba zuhant, majd ébredéskor már tűkön ült, hogy mikor megyünk végre Emmáért, hogy aztán az estét elégedett közös játékkal és szeretetteli cívódással töltsék, mint egy idős házaspár.
Bármennyi is jut nekünk ezekből a napokból, ajándék mind, és nagyon élvezem :-))

Én ezt nem értem, hogy mi történt a gyerekeimmel. Már kezdek komolyan aggódni, annyira jók. Napok óta még csak a hangomat sem kellett felemelnem. Szófogadóak, jófejek, akár félórákat is eljátszanak együtt. Ülnek egymással szemben, közöttük kiterítve az orvosi táska, és elmélyülten vizsgálják, injekciózzák egymást.
Le is videóztam, hogy maradjon bizonyíték az utókornak, vagy sötétebb időszakokban megnézhessem, hogy igen, volt ilyen, nem csak álmodtam.

Hétszázadik

Ez a hétszázadik posztom. A fene se' érti, hogyan sikerült ennyit összelocsogni, de végülis több mint négy évem volt rá.

Eredetileg azt a címet akartam a mainak adni, hogy harmadik.
Azt előre le kell szögeznem, hogy mindenről mzs tehet. Természetesen rá hárítok minden felelősséget.
Az egész ott kezdődött, hogy elkezdett beszélni a harmadikról. Hogy lassan jöhet is. Nem titok ez, mindig is hármat akartak. Én eleinte csak ráztam a fejem a partvonalról, hogy milyen remek lesz nekem, a kibicnek. Kezdje csak előről az egész szívást, én meg kiélvezem a helyzetet.

Aztán, ahogyan az lenni szokott, nekem is előjött mindenféle vágy. Ki tudja honnan jön ez, lelkünk melyik bugyrából? Természetesen a női lélek bugyrairól beszélek...
Mi az az egyre erősödő, sürgető vágy, ami félretol minden józan megfontolást, tapasztalatot, emléket, fogadkozást?
Mitől legyint az ember azokra az emlékekre, amikben a négy hónapnyi non stop rókázás szerepel, az egyre eldeformálódó test, a légszomj, vesegörcs, az egészségügyi gátfutás, a teljes lelki eltorzulás (pl sütievés - broáf), a szülés fájdalma, a kialvatlanság, a szülés utáni lógó bőr, fájó mellek, a szoptatás kínjai, és még hosszasan sorolhatnám.

Mitől van az, hogy mégis ezekre legyintek, és előtérbe furakszanak a sokkal kellemesebb emlékek? A magzatmogzás, az ultrahangos mozizások, a szülés utáni örömmámor, a szopizó gyerek arca, ahogy elalvás közben a tej kifolyik a szája sarkán, az anyatejes kakiszag, az az icipici kis test, az egyre ügyesedő, világra kinyíló gyerekész csodája.
A fene vinné el, hogy ott dörömböl bennem a vágy, hogy akarom, megint, újra.
Kislány koromban háromgyerekes anyának képzeltem el magam, valahogy úgy teljes, kerek az egész.
A józan megfontolások egyre halványodnak bennem...
A fene vinné el...

Jura időt kért, hogy átgondolja ezt az egészet. A türelem sosem volt erősségem, de legalábbis igyekszem nem (nagyon) piszkálni a témával, hogy ne érezze kényszerítve magát. Ami azt illeti, elég nehéz...

Délelőtt röpke két és fél óra alatt bejutottam a dokihoz. Talán igaz lehet ez az influenza-dolog, mert a váró csurig volt prüszkölő emberekkel. Igaz, én teljesen egészségesen mentem oda, hiszen csak a jogsim miatt kellett az orvosi igazolás, kicsit parázok, hogy elkaptam valami nyavaját.
Az új doki nagyon szimpi, elröhögcséltünk. Megmérte a vérnyomásomat, majd közölte, hogy agyvérzést tuti nem fogok kapni a 110/70-es vérnyomásommal. Mondtam neki, hogy ez is két kávé után ennyi...
Megbökték az ujjamat is egy cukor teszt erejéig, ezen is elkuncogtunk, hogy a múlt héten jelmezvarrás okán már szitává luggattam az ujjaimat, szinte már hiányzott egy tűszúrás az ujjamból.
Ha már ott voltam, kértem egy beutalót vérképre, vizeletre, éppen ideje már.

Azután betértem a patikába, megvenni a szokásos c-vitamin adagunkat.

A nap poénja, hogy az előbb hívtak a patikából, hogy megtalálták a bankkártyámat, és kinyomozták a telefonszámomat, hogy ertesíteni tudjanak. Várnak szeretettel a bankkártyámmal együtt.
Leesett az állam. Hát ja kérem, ez falu, itt így megyen...

Január 28-án kaptam egy levelet a magyarország.hu -tól, hogy január 28-án lejár a vezetői engedélyem.
Még jó, hogy időben szóltak...

Kicsi oroszlánok
Anyai ömlengés következik.

A teljes hetem oroszlánjelmez varrással telt. Konkrétan hétfőtől csütörtökig minden nap nyolctól négyig. Minden este próbáltunk, a félkész jelmezekben kúsztak-másztak rémisztő hörgések, morgások közepette.
Aztán mára kész lett mindét jelmez, és a gyerekek vegyes érzelmekkel indultak ovibölcsibe. Iván kifejezetten megszeppent, hogy Emma nélkül kell oroszlánnak lennie, pedig mindenki agyon dísérte. Megnyugtattuk, reggeli után mennek át az oviba. Még nem láttam ennyire elbizonytalanodva a nővére hiánya miatt.
A bölcsiben álmos péntek reggel volt, a legtöbb gyerek be sem volt öltözve, így Iván méginkább vonakodott bemenni oroszlánvalójában.
Így egy nem annyira vad, mint inkább egy bújós oroszlánt hagytam ott.

Az oviban már másképp muzsikáltak.
Vidám vásári hangulat uralkodott. Rögtön elsőként egy zseniális Findus-ba botlottunk, majd a számtalan hercegnő és pókember között feltűnt egy édes Fifi is. Pont olyan bájos pufók arcocskával, tökéletes jelmez volt.
Egy másik oroszlán is volt a csoportban, amolyan vásárolt jelmezben, és kicsit összeszorult a szívem látva az anyukát, ahogy Emma jelmezét nézte. Tudom, hogy nagyon kevesek vannak olyan szerencsés helyzetben, hogy egy teljes hétig lehetőségük van jelmezt varrni, kiélni a kreativitásukat (mert persze tudom én jól önmagam szórakozására csináltam), és nem csak az idő, hanem a kedv is.

Végül Emma felvette a jelmezét, hörgésre, morgásra hangolta magát (hetek óta tökéletesítik a megfelelő hangfekvést), befestettem a körmét sötétbarnára, és már ment is a forgatagba.
Büszke vagyok az én két kis oroszlánomra. Már nagyon várom a képeket, remélem lefényképezik kettejüket.

Jura pedig azt mondta, hogy ezen az egész jelmezesdin keresztül megmutatkozott a jellemem. Igaz, hogy soha nem varrtam egy centit sem, de én egyből egy (kettő) snitt nélküli oroszlánjelmezbe fogtam. És ahogy elhatároztam, azzal a lendülettel meg is valósítottam, tűzön vízen keresztül.
Nem ismerek lehetetlent, ha saját elhatározásomból teszem, akkor megvalósítom, bármi áron is.

Némaságom oka az oroszlánjelmez(ek).
Holnap befejezem, és akkor végre újra netfügghetek...
P.S.: lesznek képek :-)

Vannak olyan napok, mikor remekül érzem magam a bőrömben.
Semmi különös nincs, csak úgy rendben van körülöttem a világ, és a világban benne csücsülök a helyemen.
Pedig akár nyavajoghatnék is, mert éjszaka Emmához mászkáltam, és reggel úgy érbredtem, hogy nyaktól fölfelé a jobb oldalam megbetegedett. A jobb fülem, a jobb orrom, a torkom jobb oldala.
Most már csak nátha, és olyan fázós fáradtság ül rajtam.
De valahogy mégsem zavar, mert nem ez érdekel, hanem hogy a dolgok olyan jók.

Tegnap pedig Mónika fektetett, és amikor hazaértünk, nagyon megdicsérte a gyerekeket, hogy Emma azonnal elaludt, Iván még olvasgatott, majd ő is elszunnyadt.
A bölcsiben is azt mondták, hogy egyértleműen nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett a kis pernahajderünk.
Az oroszlánjelmezhez szükséges kellékek beszerezve, és akár parázhatnék is, hogy soha nem varrtam, és jaj hogy csinálom meg, de mégis azt gondolom, hogy remekül fog sikerülni.

Jó ez így, és annyira jó lenne, ha ezek a napok lennének többségben!

Mindenki tesz be hisztivideót a gyerekeiről, hát megfogadtam, hogy én is :-)
(Most már kamera is van hozzá.)
Bár az enyémek klasszikus értelemben véve nem szoktak hisztizni. Inkább bekattannak, és olyankor fel s alá rohangásznak visítozva.
A Pohly család egyszer tanúja is volt ennek, legnagyobb sajnálatomra, mert pont azt akartam nekik demonstrálni, hogy mennyivel sokkal jobb lesz majd akkor, ha nagyobban lesznek az ikrek.
Mert naaagy, okóóós gyerekek már nem viszik a sírba (olyan gyakran) a szüleiket.
Sajnos aznap pont nem működött a demó üzemmód a srácokon...

Ma reggel Emma rámutatott az ovi udvarára, és azt mondta az apjának:
"Látod apa, itt szoktunk anyával játszani ovi után!"
Ilyenkor annyira megdöbbenek mindig, hogy mennyire könnyű örömet szerezni nekik. Mondjuk már tegnap este is arra gondoltam, hogy be kéne szervezni egy másik anyukát is, hogy ő is hozza ki a gyereket hazaindulás előtt.
A süvítő jeges szelet majd valahogy elhallgatom, helyette inkább a gyerekek örömére koncentrálok a meggyőzés során :-)

Kezd működni
Öcsike öt perccel kilenc előtt, olvasgatás közben elfeküdt, és azt mondta fáradt.
Igaz ma nagyon szuszóka napjuk van, de az is igaz, hogy bár megvolt a félórás játszóterezés este, utána fekvésig visítva rohangásztak.
Ehhez képest kezd beindulni a megszokás, este szépen lefeküdtek, énekeltünk, csókokat váltottunk, ésss... én mentem House-t nézni.
Apa pedig szépen levezényelte az altatást. Nyikk nem hallatszott, hamar és könnyen elaludtak...

Jaésmég

Tegnap annyira vicces volt. Fél ötkor még kimentünk kicsit az ovi udvarára játszani a gyerekekkel, egészen sötétedésig (ötig) csúszdáztak. Remek idő volt, az égen foszlányokban felhők.
Aztán az utcánkba befordulva csöpögni kezdett az eső. Mire a kapuhoz értünk, zuhogott és nagyon fújt a szél.
Persze bőrig áztam, mire kinyitottam a kaput, de azért mégsem bántam meg. Mert az eső olyan igazi tavaszi zápor volt, határozottan édeskés tavaszillattal. Az állaga meg kifejezetten londoni volt. Imádtam!

Altatás
Tegnap este Jura vállalta magára az altatás hálátlan feladatát (minekutánna jó korán hazacsaltam egy nagy kondér tejberízzsel).
Háromnegyed órás szintidőt állított be, ami igazán remek.
Utóbb azon borongott, hogy nem szereti, hogy a gyerekek azzal alszanak el, hogy ő haragszik rájuk. És akkor én rávilágítottam a tutira. Márminthogy bakker egyszerűen nem kell rájuk megharagudni.
Hát nem világos, mint Kolombusz tojása?

Az a legnagyobb vicc, hogy működik! Rá kell állítani az agyamat, és működik. Na persze nem én tojtam a spanyol viaszt, Marika segített nekem ebben.
Marika a mi megmentők lett sokadszorra már (hát nem furcsa, hogy az én életemben a Marikák valahogy mindig ilyen szerepbe kerülnek?).
Marika az öcsi gondozónénije a bölcsiben. Tizensok évig a főfő gyakorlati bölcsiben volt vezető. Ő aztán mindent tud a gyerekekről, egy éves kortól iskoláig.
Eddig még bármit tanácsolt, az mind bejött, ha Emmával van gondom, azt is tőle kérdezem meg.

Szóval Marika azt mondta, hogy a gyerekek (egész pontosan Iván) azért csinálják ezt a cirkuszt, mert kíváncsiak a tűrőképességünk határára, és arra, hogy a frissen felfedezett saját Én-jükkel mit tudnak elérni, hogyan tudnak hatni rám (a környezetükre persze, de az anya mindig kéznél van a kísérletezésre).
És meglepő módon nem attól nyugszanak meg, ha elérik a céljukat (kiborítanak, akkor alszanak el, amikor ők akarnak), hanem atól, ha egy bizonyos határon túl nem engedjük őket. Ekkor megbizonyosodnak arról, hogy bár hatással vannak ránk, de mégis van egy biztos pont, ahonnan netovább.
Ez pedig növeli a biztonságérzetüket, és a belénk vetett bizalmukat.

Ekkor értettem meg, hogy hogy tényleg nem kell rá haragudni, bárhogy is próbálkozik, hanem egyszerűen meg kell húzni a határt mindannyiunk lelki békéje miatt.
Persze könnyű most, London után, frissen kipihenve, és majd kiderül hogyan muzsikálok hetek múlva, de ez most megy, működik, és ez sikerélmény mindannyiunknak.

Szösszenetek

Hurrá, kivasalták az utcánkat! Kevésbé hurrá, hogy csak az utca feléig. A másik irányban még simán megrendezhető a Somogybabodi offroad verseny...

Bevásárlólista, bevásárlólista, bevásárlólista!
Százszor és ezerszer megfogadom, hogy felírom, mit kell venni. Aztán mégsem, és persze a legfontosabbat nem veszem meg.
Visszamenni meg lusta vagyok, még a kivasalt utcán is. Hja kérem, az otthon körmét reszelgető háziasszony sirámai...

Olvasónapló
Nyitni kéne egy ilyen blogot, csak a magam örömére. Azért Asimov elképesztő, de komolyan. Kiolvastam az Encyclopedia Galactica első kötetét, majdnem egy szusszra (600 oldal).
Most a második kötet 400. oldalánál tartok, és egyszerűen nem bírom letenni. Hajnali egykor úgy kell rákényszerítenem magam, hogy most már aludni kell, de addigra tövig rágtam izgalmamban a körmeimet...

Na és persze ma reggel elaludtunk mindannyian. Ébren voltam időben, de képtelen voltam felkelni. A gyerekeket nem győztem éberré csókolni. Mondjuk igazság szerint ezt nagyon szeretem. Büntetlenül csókolgathatom és szagolgathatom őket. Aztán persze felébrednek, és vége az élvezkedésnek :-)

Megújult erővel, megacélozott szívvel és idegekkel vágtam bele az esti fektetés körül kialakult káosz rendbetételének.
Az új menetrend a következő:
- nyolckor legkésőbb pizsibe öltözés, rituális tv kikapcsolás (ha még be van kapcsolva a bebe)
- fél kilenckor legkésőbb felmenetel
- kilencig közös olvasgatás a mi ágyunkban
- kilenckor pisilés, saját ágyba vonulás
- közös éneklés, nyálas csókparty
- alvás...

Öööö na ez utóbbi terén még vannak hiányosságok, de azért javult a helyzet két nap alatt is.
A trükk az, hogy öcsiről nem vagyok hajlandó tudomást venni, bárhogy visítozik, ugrál, vihorászik is.
Emma nagyon jófej, mert csendben fekszik, és nem reagál öcsi hülyeségeire (pedig ez nehéz ám), szóval le a kalappal előtte.
Tegnapelőtt másfél órás menet volt, tegnap már csak egy órás.

Köveket kérjük előkészíteni

Eredetileg odi kommentjére akartam válaszolni, amit a londonos posztomra írt.
De inkább ide írom, mert van simán egy kommentnyi mondanivalóm a témáról. Nem angyal-szelídségű anyaság fog csöpögni a szavamból, úgyhogy mókusokat, köveket bekészíteni.
Nyilván szeretem a gyerekeimet, ezt mindenki tudja, erre nem is pazarolnék több szót, ez egyszerűen evidencia.

De.
Az utóbbi időben meglehetősen elviselhetetlenek voltak (mint ahogy az lentebb olvasható is), és úgy láttam, ebből a körből egyedül, helyből már nem tudok kiszabadulni. A türelmem elfogyott, és mindinkább szuicid gondolatok jártak a fejemben (hogy egyéb más gondolatokról ne is beszéljünk, amik a Btk. sok paragrafusában foglaltakat kimerítenék).
Így aztán kapóra jött London.

Eleinte rémes lelkifurkám volt, mert anyura hagyom őket. Nem azért, mert nekik rossz anyuval lenni, hanem mert nekem rossz vele lenni. (Ez egy hülye anyai agykapcsolat, hogy akivel nekem rossz, azzal a gyerekeimnek is rossz. Ez nem igaz - szerencsére.)
Egészen indulásig rossz érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de aztán mikor anyu megjött, és a gyerekek kitörő örömmel fogadták, megnyugodtam. Láttam azt, ami józan ésszel eddig is nyilvánvaló volt, szeretnek a mamával lenni.
Jókedvvel maradtak vele. Talán nem is képzelgés, ha azt gondolom, ők is örültek, hogy elmegyek, egy idióta, idegzsába anya nem szórakoztató. Nagyi sokkal inkább, aki körbe-körbe kinyalja a popijukat.

A gyerekek kiválóan érezték magukat ez alatt a hat nap alatt, a hazaérkezésünk is csak annyiban érdekelte őket, hogy mennyi és milyen ajándékot viszünk. Mama erre a hat napra felszívta magát, és szupernagyi volt.

Én is kiválóan éreztem magam nélkülük, és a szívem mélyére nézve állíthatom, cseppet sem hiányoztak. Naponta kétszer beszéltünk telefonon, mindig csupa vidámság volt a hangjuk. Este nem hiányzott az őrült téboly, ami otthon szokott lenni, jó volt úgy aludni, hogy nem kellett fél füllel a gyerekszobába hallgatózni, reggel magamtól ébredni, úgy enni, ahogy, amit és ahol kedvem tartotta.
Lehet, hogy ha betegek, vagy rosszkedvűek lettek volna, ha szomorúak, amikor beszélünk telefonon, akkor hiányoztak volna.

Ehelyett szabadságra mentünk egymástól hat napra, és én nem bosszantottam magam azzal, hogy emiatt őrlődjem.
A repülőn hazafelé már nagyon hiányoztak, a kocsiban pedig legszívesebben a sofőr lábára léptem volna, hogy tapossa már azt a gázt kicsit erőteljesebben.
Itthon volt nagy öröm, rengeteg ajándék (na persze, a kindercsokinak örültek a legjobban :-), nagy vihorászás, csókolózás, hancúrozás, ölelkezés.
A türelmem pedig újra a régi, a raktárak feltöltve, az idegeim kisímulva, megstoppolva, várják az újabb bevetést.

Nyilván vannak olyan anyák, akiknek erre nincs szükségük, lényükből fakad a jóság, a türelem. Én nem ilyen vagyok, nekem muszáj legalább félévente (ha nem gyakrabban) kicsit elmennem regenerálódni.
Úgy látom a gyerekek nem lettek lelkisérültek ettől a pár naptól, viszont élvezik, hogy az anyukájuk végre újra jól érzi magát a bőrében.

Azért az vicces, hogy két nappal azután, hogy jól betojtunk leszállás közben, egy gép tényleg odacsapta magát.

London - a világ köldöke

Reggel minden simán ment, szépen kiértünk a repülőtérre, hipphopp becsekkoltunk, simán felszálltunk. Aztán az én órám pontosan két és fél óra múlva jelzett, hogy akkor most kell Londonba érnünk. De nem értünk, azt hittem csak tévedek, mert nem volt nálunk óra. Egyre kényelmetlenebb lett már az ülés, untam magam nagyon, még Jurát bosszantani is untam, pedig az máskülönben kedves elfoglaltságom nekem.

Aztán végre elhangzott a "cabin crew ten minutes for landing" ereszkedés, fékszárnyak ki, döcögés, rázkódás. Akárcsak a mi utcánk - néztünk össze Jurával.
Aztán fékszárnyak be, pilóta gázra lép. Ahhhh bakker Heathrow, itt mindig a magyar gép az utolsó.
Sokára megint fékszárnyak ki, zötyögés, rázkódás himbálódzás. Meredek ereszkedés, gyorsan megyünk még mindig, szinte stuccoljuk a házak tetejét, a gép billeg, rázkódik, a szárnya egyre jobban kileng.
Aztán tuchdown, pattogunk a leszállópályán, mint valami idétlen pingponglabda.
Hát home sweet home, az eső zuhog, a szél inkább orkán, a pilóta leizzadhatott.

Még gurulunk, mikor egy csomó utas felpattan, és kezd öltözködni. Rájuk szólnak, de persze semmi. Harsog a hangszóróból a "sit down please", de persze ezek magyarok, még ennyire sem beszélnek angolul, vagy csak nem érdekli őket, ők rohanni akarnak a kijárathoz, mintha ezzel előbb érkeznének meg. Végül kicsattog a sztyuárd, és leülteti őket. Én szégyellem magam helyettük.
Persze kiderül, hogy jól jelzett a kis órám, fél órával többet voltunk fent, mint a menetidő.
Jura elkésik, jajaj siessünk, még szerencse, hogy ismerjük a járást, nem kell keresgélni, futás a Heathrow Express, Paddington, taxi, dugó, hotel.

Felpattintjuk a cuccot, és már megyünk is le.
Jura jobbra, én balra.
Sok sok bolt, az árleszállításoknak lassan vége, a gyerekruhák már mind elkeltek.
Vannak viszont felnőtt cuccok. Így aztán hogy, hogy nem, magamnak vásárolok be.
A szokásos útvonalon megyek, elámulok, hogy fél év alatt is mennyi minden változott.

Szóval lett sok szép új ruhám, a pénztárcám meg vékonyabb valamivel. Az angolom egyre magabiztosabb, sokkal több mindent megértek, sokkal jobban meg tudom értetni magam.
A legbonyolultabb mondat azért mégiscsak az, hogy "elnézést, van ebből a nadrágból nyolcas méret?" Azért ezért még nem adnak nyelvvizsga papirt :-)))

Az Oxford leges-legtávolabbi pontján hív Jura, hogy végeztek.
Az eső szakad. Hát jó, induljuk el egymás felé (addigra legaloppoztam az Oxford Circus-re).
Na persze bőrig áztam.
Felpattintjuk a cuccot a szobába, Jura csak ámul-bámul, milyen szépeket vettem, és ó de jól áll, és az is mennyire klassz, és hű és há, milyen szuper, hogy végre magamnak is vásároltam.

Kiugrunk egy kávéra, meg a Boots-ba, és tök jó, hogy a kontaktlencse folyadék és a fogkrém pontosan ugyanazon a polcon található, mint tavaly és tavalyelőtt is, így nem kell keresgélni.
A szálloda melletti kávézóban az eladólány magyarul szól hozzánk, na persze, kicsi a világ és magyarok mindenhol vannak.

Most Jura üzleti vacsorázik, én meg csak molyolok itt a gép előtt.
Holnap még egy egész napom van egyedül, de vásárolni már nincs kedvem (te jó ég, hívjátok a mentőket!). Azt hiszem felülök egy hopp on hopp of-ra, és csak megyek körbe-körbe, és nézem a várost.
Este Jura már szabad lesz, soha jobb alkalmat egy csavargásra a Soho-ban.

Párbeszéd a hátsó ülésen hazafelé a kocsiban

E: Öcsike, jó volt a bölcsiben?
I: Igeeeeeen!
E: Most mond azt, Emma, jó volt az oviban?
I: Igeeeeeen!

Ma délelőtti párbeszéd köztem, és a sarki kifőzdés lány között.

Én: Szia! Kérek egy hot dog-ot.
Eladó: Ok, máris csinálom!
Én: Ó várj csak, inkább kérek eeeegy... hot dog-ot.
Eladó: ???
Én: Ööö bocsi, vagyis inkább egy hamburgert...

Kicsit zilált vagyok...

Itt jártak ma délután szívünknek oly kedves sorstársaink. Emma és Iván bemutatták, hogy mi vár rájuk, 3-4 év múlva. Fel s alá rohangásztak sikítozva, ordítva, szinte egy pillanatra sem nyugodtak le. Mondjuk végig jófejek voltak. Emma eléggé féltékeny volt a babákra, ha az ölemben volt az egyik, könnyben úszó szemmel nézett rám.
De összességében nagyon klassz délután volt, sokat ilyet, méég :-)

Amikor egy picit meginognék, hogy milyen klassz dolog is egy puha, jó illatú kis csecsemő, aki az enyém, aki növekszik bennem, és világra jön, mikor úgy istenigazából megvágynék egy harmadikat, akkor nagy szerencsére a gyerekeim ráébresztenek, hogy dehogy kell ez nekem!
Akkor csokiszószt csöpögtetnek a kutya fejére, akkor fel-le rohangálnak a lépcsőn, akkor tönkreteszik (megszerelik) a porszívót, a fúrót, a növényspriccelőt, és ha ez még mind nem lenne elég (márpedig ez még nálam belefér), akkor olyan elviselhetetlenül pimaszak, kötekedők, verekedősek, hisztizősek, szófogadatlanok, hogy csomókban hullik és őszül a hajam egyszerre.
És akkor mondjuk még mindig csak délelőtt tíz van.
Szóval ilyenkor arra gondolok, hogy jó ez így nekem, elég a két gyerek, szépek, okosak, nagyszerűek, és néha tényleg egészen elbűvölőek tudnak lenni.

A jó ég áldja meg a BBC-t, amiért reggelente a legjobb gyerekműsorokat adja, hovatovább hétvégén is pontosan ugyanazok mennek, ugyanakkor.
Twinees, Balamory, Big cook little cook, stb...
Végre olyan gyerekműsorok, amitől nem ráz ki a hideg...

Jura megtáltosodott. Minden este hazaér fektetésre. Ha fürdetésre nem is, de az nem vészes, az jó, azt szeretem, főleg hogy Emma egyedül zuhanyzik már.
De fektetésre mindig hazaér, legkésőbb fél kilencre.
És ez nagyon nagyon nagy jófejség, tekintettel az elmúlt hetekben kialakult harci helyzetre. Iván teljesen kifordult önmagából, és főleg velem viselkedik katasztofálisan. Sok év óta először érzem úgy, hogy ez a helyzet kezd túlnőni rajtam, kicsúszott az irányítás a kezemből.
Jura pedig, mint egy igazi hős minden este belovagol, és megmeni Ivánt attól, hogy saját szülőanyja kezei között lelje rút végét.
Ezért jó két szülő. Mikor az egyik végképp elvérzik a csatamezőn, akkor vonul hadba a másik, lengő zászlókkal, harsány trombitaszóval.
És akkor az egyik (esetünkben én) felcsévézi kiomlott beleit, cafatokra tépett idegeit, és lábát húzva elvánszorog regenerálódni.

Na igen, ma valahogy nem a magasztos anyai érzések tolulnak fel bennem.
Vágom a centit Londonig.

Dilemma


A négy és fél évesek néha komoly döntési helyzetkbe kerülnek. Esetünkben három pár új zokni közül kellett kiválasztani, hogy melyiket vegye fel éjszakára.
Hosszas vajúdás után felhúzta az egyiket, majd a másik kettővel nyugovóra tért. Az ágyában a macijával együtt párnára fektette, majd betakargatta őket. Utolsó erejével még ezt motyogta:
"Jó éjt maci, jó éjt zokni, jó éjt másik zokni!"

Voltunk szombaton bébilátogatóban a kórházban. Zsuzsi annál a dokinál szült, akinél én, és abban az ágyban feküdt, ahol én Ivánnal. Nagyon furi volt odamenni "csak" látogatóba.

Gréti viszont gyönyörűséges, és a mamája is szuperül nézett ki, mintha nem is pár napja szült volna.

Engedélyével megmutatom ország-világnak a kis jövevényt.

Kaptam egy labdát, amit ezúton is köszönök, mert már régóta morfondírozom valami hasonlón, így most megpróbálom szavakba, mondatokba formálni.

Kedvenc könyvem, hááááát, az van, hogy a Harry Potter sorozat. Minden kötetét olvastam öt-hatszor. Olyan ez nekem, mint egy agyrágógumi. Elolvasok néhány egyéb könyvet, majd lazításként újra végig a HP teljes sorozatot.
De úgy általában a könyvekkel pont úgy vagyok, mint Anetta. Vannak nagy emlékezetesek, pillanatnyi kedvencek. A könyvek szerves részei az életemnek.
Kislánykoromban Jane Eyre nekem is nagy kedvencem volt, aztán Elfújta a szél, na persze :-) Anyegin nagy hatással volt rám nyolcadikban. Gimiben jött Mester és Margarita, azt sokszor-sokszor elolvastam. Kicsit később a Szigeti veszedelem. Ki hinné, gyönyörű szerelmi történet van beleszőve.
Az elmúlt év nagy élményei kétségkívül Háy János könyvei, Márquez, Asimovot most fedeztem fel, az Encyclopedia Galactica második kötetének közepén járok, letehetetlen.
Kis kitérőt tettem most Biff evangéliumával, amitől egészen megszerettem Jézust. Annak ellenére, hogy egy remek humoru könyv, mélyen megrázó, megindító.

A filmek egészen mások. Vannak nagyon emlékezetesek, mint pl. a Zongoralecke, vagy a Hetedik pecsét, Berlin fölött az ég, Vándorló palota, de vannak olyan kedvencek, amik mint könyvben a HP, százszor is megnézek, megunhatatlanok, pár éve az Oscar (Stallone-val) volt ilyen (ezúton is kérem minden olvasómat, hogy ha meglátja ezt a filmet dvd-n, vegye meg nekem gondolkodás nélkül :-), na és a Doktor Szöszi. Hát igen, azon a filmen sokadjára is képes vagyok zokogva röhögni, és egy zilált idegzetű anyának mi másra is lehetne szüksége?!
Sorozatokból House egyértelműen, magasan. Olyannyira, hogy második helyezett nincs is, inkább csak harmadik, az pedig a feleségek ofkorsz.

(Na és van egy különdíjasom is, a Tigris és sárkány. Azt a filmet egyszer egy hónapon keresztül minden este megnéztük a haverokkal. Beszívtunk, elterültünk a kanapén, és megnéztük ezt a filmet. Olyan mély hatással volt rám, hogy az egész filmből csak arra emlékszem, hogy össze-vissza röpködnek benne :-) Régóta tervezem megnézni tudatmódosító szer hatása nélkül is.)

Zenében Simply Red.

A világ legjobb pasija (természetesen Jura után) a tíz évvel ezelőtti Sean Connery és a mostani Robbie Williams.

Kaja? Pont egy anorexiást kérdeztek? Ha lenne egy tabletta, ami fedezné a napi energia és mindenféle bevitelt, nekem az lenne a legmegfelelőbb. Az étkezés számomra hétköznapi szinten letudni való nyűg és macera.
Elmenni a kedvessel egy igazán jó étterembe, és megadni a módját? Úgy igen! Abban az esetben sztéééék minden mennyiségben, félig átsütve, borsmártással. Vagy bármi más csípős, pikáns, érdekes. Thai cuccok is jöhetnek!
(Sütemények, csokik kíméljenek, egy cukrászda számomra undorodós, öklendezős kín, tíz perc után bármit bevallok, csak szabaduljak!)

Hobbi... Mikor mi. Most éppen üvegmatrica festés, régebben keresztszemes hímzés, még régebben a pasizás. Bár a mindenkori főhobbi az az olvasás. Mostanában havonta 3-4 könyvet biztosan elolvasok.

A végére megtoldanám eggyel.
Kedvenc hely teljesen egyértelműen London. Mondjuk novemberben, mert mint az Utas és holdvilág óta jól tudjuk, a november Londonban nem hónap, hanem egy lélekállapot.

Kizárt, hogy valaki eljusson ennek a posztnak a végére, de ha mégis, akkor fogadja őszinte csodálatomat!
Muzsika kénytelen lesz, mert neki dobom tovább a labdát!

Nahát arról nem is beszélve, hogy a tetőről lezúduló jégenk rémes hangja van...

Kiegészítenék
Van sokkal rosszabb is a tükörjégnél. Az ónoseső százszor nagyobb kibaszás, főleg ha egész nap esik. Az valahogy jobban csúszik, mint a sima jég.
A tizenméteres tujáinkat szétdöntötte, a fák szinte nyögnek, Jura beleszállt a kapuba a kocsival, mert nem tudott megállni.
Nyarat! Nyarat akarok!
Vajon fideszék felvennék a szavazós listájukra? A sok idióta kérdés között végre lenne egy igazán lényeges is.
Valahogy így képzelném el:
"Akarja-e Ön, hogy holnaptól nyár legyen (de minimum 15 fok májusig)?
IGEN NEM (nemigen, nemtom, stb) "
No persze eredménye ugyanúgy nem lenne, de legalább ezt a kérdést mindenki el tudja dönteni egymaga is.

És mééég, és méééég jóhírek

Megszületett Zsuzsi babája, aki gyönyörű és egészséges.

Férjhez megy Melinda. A vőlegénye egy igazán szeretnivaló rendes srác.

Úgydeúgy örülök nekik.

Szösszenetek

A 4,5 éves lányom, és a 43 éves férjem hajszálra megegyező módszerrel túrják fel a szekrényüket, hogy végül az eredetileg is legfelül lévő ruhát válasszák ki. A szekrényben maradó káosz teljesen egyforma.

Tegnap este Emma azzal lepett meg, hogy sikítófrászt kapott egy póktól. Nem értem, sosem félt tőle, sem senki más a családból. Kérdezgettem, hogy miért fél tőle (mert megcsípi), ki fél még tőle, honnan tanulta ezt, de nem adott érdemi választ. Amikor elmeséltem neki, hogy kiskorában volt egy pókja, aki a lépcsőkorláton lakott, és akit minden alvás után első dolga volt megnézni, hogy jól van-e, csak hitetlenkedve pislogott (kb úgy mint mikor a fényképeken lévő kövérkés hörcsögképű kisbabáról azt állítom, hogy az ő).

Ez szösszenetnek indult, de aztán egy önálló poszt lett belőle.

Iván három éves koráig úgy aludt el, hogy lefektettük, kapott egy puszit, majd otthagytuk a szobájában. Tíz perc múlva vígan durmolt.
Most minimum fél órás vihogva rohangálós sóműsort ad le, a kétségbeesés és szájhabzós őrjöngés végső pontjára taszítva ezzel engem.
Hacsak nem fekszik be mellé az apja, aki persze akár netezhet is a notebookon, Iván vidáman elszunnyad. Na persze ez velem nem működik.
Mivel Emmát így is altatni kell esténként, és persze egy helységben nem alszanak el (kukiii!, pukiii!, neeem, te vagy a kuki!, te meg a pukiiii! - vihogás -anyaaa, az öcsi nem hagy aludni! Anya, kukiiii!, Pukiiiii! - vihogás, stb), két ember szükséges az altatásukhoz. Legalábbis az ünnepek alatt szépen meg is szokták ezt.

Mondtam Jurának, hogy ha már mindenáron szopatni akar, akkor ezt tegye úgy, hogy én is élvezzem, tehát a gyerekeket hagyjuk ki ebből a körből. Így nem tudom őket egyedül elaltani.
Márpedig ő minden nap segíteni fog, hazaér fektetésre - hangzott a szép válasz egyből. Zilált sikoly szerű kacagás hagyta el ajakim, majd a szemébe mondtam a nyilvánvaló tényt: hazudik.
De nem, de igen, de nem, de igen, de nem... Jjjjjjó, akkor beszéljenek a tettek.
Tegnap f11-re ért haza és ma sem várható 9 előtt.

Így megkezdtem a két gyerek egyedül elalvására való trenírozást (nemán az én hímtagommal verdessék mások a csalánt, még akkor se, ha az a "más" a tulajdon férjem).
Tegnap este előszedtem a sufniból a kötélidegeket, a legszebb türelmemet és a tartalék angyali anyaságomat, majd nekiláttam a cselendzsnek.
Mintegy háromnegyed óra tömény pokol után el is aludtak mindketten édesen szuszogva. Nekem csendben megőszült még két tucat hajszálam a festék alatt.

Jura hazafelé felhívott a kocsiból, és kifejtette, hogy jót tenne nekem egy főiskola, hogy a vizsgázásokkal rutint szerezzek az életben rám váró éles helyzetekben való megfelelésben.
Igazán nem akartam veszekedni vele, ezért csendesen arra kértem, hogy tegyük le a telefont, mert olvasni szeretnék.

Ivánduma

Mama fekteti őket, ám a lárma csak nem akar szűnni fentről. Egy idő után megelégeltem, és felviharzottam rendet tenni.

Mama kissé ziláltan ül Iván ágya szélén, és panaszkodik. Nem akar aludni, rohangál, vihog.

Na akkor rádörrenek szigorúan - mondom én, majd öcsihez fordulok, és őrmestereket megszégyenítő tónusban nyitok.

- Azonnal tessék aludni, késő van!

- NEM!!! - jön a határozott válasz csípőből.

- Mi a fenét képzelsz te magadról kisfiam?!

- AZT!!! - csattan a válasz azonnal.

Nem bírtam tovább tartani a szigort, lerogytam a földre, és negyed óráig vinnyogtam a röhögéstől.

Tegnap délután ültem először kocsiba a Nagy Karácsony Utáni Havazás óta, és áldottam a jó eszemet, hogy azért úgy kétnaponta járattam egy órácskát a motort, hiába nem mentem vele sehova.
Így aztán néhány sértődött hörrenés után be is indult nagy kelletlenül.
Az ablaka viszont befagyott, se tőlem, se hozzád, cseszhetem a tolatást (nem röhögni, 8 éve vezetek, de még mindig nem tudok tükörből tolatni, csak úgy ha kihajolok a lehúzott ablakon).
Ma reggel viszont én vittem a gyerekeket ovibölcsibe, így kiforrott véleményem van a helyzetről:
1, hóban csak addig jópofa vezetni, amíg a kertben ropog az ember. Az utcán már nem mókás
2, jégen mégkevésbé jópofa vezetni, sem a kertben, sem az utcán nem buli
3, színjég emelkedőn megállni botorság (ennél nagyobb botorság már csak az, ha csak egy kicsit állunk meg, hogy nézzük a Szent Kukásautót és a kukásbácsikat)
4, az ember tanuljon meg tükörből tolatni
5, a lom a szemétbányában lakjon, a kocsi meg a garázsban (legalábbis télen mindenféleképpen)
6, bármennyire is feszengek benne, azért néha sokkal hasznosabb a tank, mint a punyó.
7, pontosan ennyi elég is a télből, részemről hétfőtől jöhet a tavasz

Azt meg majdnem el is felejtettem írni, hogy a kedélyállapotomban komoly javulást idéz elő a tény, hogy hosszabbodnak a nappalok.
Négy óra, és még világos van. Hogy ez mekkora királyság!

Na itten van az Újév. Igen kiválóan indul, biztos vagyok benne, hogy ez az év is legalább olyan jó lesz, mint a tavalyi.
Elgondolkodtam egy besztofkétezerhét poszton, de aztán úgy gondoltam, lusta vagyok utánagondolni.
A múlt év besztof volt caklipakli, néhány mostanra feledésbe merült nyűgével együtt is.
Ez az év amilyen kiválóan indul, olyan remekül folytatódik majd alig több, mint egy hét múlva, hiszen megyünk Londonba.

A Szilveszter punnyadt volt, nem volt kedvünk muszáj-bulizni, ezért itthon teszteltük a tv műsor kínálatot. Egy biztos, úgy ötven csatornából hetvenhét féle nézhetetlen szar áradt, így én olvastam, Jura el-elszunyókált két csatornaváltás között.
Igaz az is, hogy én egy remek könyvet olvastam (Biff evangéliuma), és előző este kitársasoztuk magunkat mzs-nél, éppan csak nem aznap volt Sziveszter és nem koccintottunk éjfélkor, egyébként tökéletes szilveszterezés lett volna.

Ja, és az újévi fogadalom. Én sosem szoktam, de most mégis. Megfogadtam, hogy idén minden minden vackot kidobok, mindent, ami elromlott, eltört, nem tetszik, nem használom, vagy nem fogom használni. Nem túrok fel mindent ezért, de ha a kezembe akad egy ilyen, kíméletlenül megy a kukába.

Felhorgadt bennem a szörnyű gyanú Emma köhögésével kapcsolatban. Két hete állítottuk szolgálatba a téli takarónkat, egy nagy tollpaplant, azóta valaki mindig köhög a családban. Tegnap elraktam, alaposan kitakarítottam a hálószobákat, és láss csodát, Emma azóta nem köhög.
Indulunk az IKEJÁba szintetikus paplanért...

Krupp, krupp, krupp

Két órája már, hogy felváltva teljesítünk szolgálatot Emma mellett. A másik szobából is borzalmas hallgatni, de itt mellette egyenesen elviselhetetlen. Bevetettünk már minden trükköt, a gyógyszerporlasztó lassan csapágyas lesz, de semmi eredménye. Csak az a vádló "segítsetek már rajtam" ugató, öklendező, gyermeki testet, és szülői szívet szaggató, véget nem érő köhögés.

Tovatűnt már a koraeste bormámoros könnyed vidámsága, a tenyérdörgölő összekacsintás Jurával, hogy hát a gyerekek nem aludtak napközben, korán elalszanak miénk az idei Karácsony utolsó estéje, tán még egy filmet is meg tudunk nézni anélkül, hogy a fejünk lebukna.

Most itt ülök a nyitott ablak alatt, nyakig betakarózva, kissé vacogva, és nagyon rossz a kedvem.

Lassan kilenc óra, remélem Emma csak elalszik már, talán belefér pár oldal Asimov a végső elájulás előtt.

De legalább az idei karácsony volt az első, hogy nem bosszankodtam a tévéből kiáramló tömény nyálon. Hát nem is volt lehetőségünk bekapcsolni a tévét.

Egy darab Sandra Bullock-ot sem láttam (affene, még azt sem tudom, hogy írják a nevét...), sem Hugh Grant-et, és ez teljesen jó nekem.

Boldog Karácsonyt!
Főleg boldog karácsonyt mindenkinek, aki írt nekem emilt, de én nem válaszoltam rá. Gondolatban mindegyikre válaszoltam, szép, kedves szavakkal emlékeztem meg az íróikról.

A Karácsony nehezen indult be, de végülis egy nagy nekirugaszkodással elkezdődött, aztán már vitt a lendület.
Délelőtt a tervek szerint sétáltunk egy jót az utcában, majd ebéd következett, végül altatás. Itt kis hiba csúszott a számításainkba, mert ahelyett, hogy szépen elaludtak volna, és mi mehettünk volna fát díszíteni, Emma csúnyán bekruppolt. Túl azon, hogy vacakul volt, még halálosan izgult is a Jézuska miatt.
Végül aztán volt nagy öröm a fa alatt.
Ma Emma jóformán egész nap lázas volt, ennek megfelelően nyűgös is. De azért az utolsó utáni pillanatban minden a helyére került és a rokonokat is egészen el lehetett viselni.
Holnap már jó lesz, Orsiék jönnek, felszabadult móka, kacagás lesz.

Összességében azért az egyik legjobban sikerült Karácsony, amire csak emlékezni tudok.

Szórakozzatok vala:

Első rész:



Második rész:

Ma felfedeztem az első ősz hajszálamat (egész pontosan az első hármat). Huszonkilenc évesen?!
Mondjuk nem is csodálkozom...

Éééééés itt van végre, kész van végre, és olyan gyönyörű, mint egy álom, megérte a rengeteg pénz, a sok fejfájás, a hatalmas felfordulás. Az első tüzet telefonon közvetítettem Jurának, hogy hallja a ropogást.

Az emberek hoztak fát, mert persze az nem volt itthon.

Íme az első tűz, ez még nem melegít, ez csak szárít, kétszáz kiló vizet kell kiszárítani belőle, két hétig csak nézzük a tüzet.

És mint egy varázsütésre a hó is elkezdett hullani, hatalmas pelyhekben. Ebben a pillanatban értettem meg, milyen a Karácsony hangulata, miről beszélnek más emberek.

Tényleg nem számít a díszítés, a körítés, a sütiillat, az a lényeg, hogy a szívünkben békesség van.

Drága kicsi fiam konkrétan ma úgy összefosta magát a bölcsiben, hogy a szandáljából öntötték ki a cuccot. Na persze én a Mammutban voltam szőrlézerezésen, Emmástul, vonattal.

Szóval holnapra megnyertem őt is itthonra.

A káoszt jobban fokozni úgysem lehet. Elképzeltem, hogy majd hetekkel karácsony előtt ünnepi díszbe öltöztetem a házat, akkurátusan takarítok, rendet rakok, sütök-főzök, a kicsi szívemet is ünneplőbe öltöztetem.

Ehhez képest Emma itthon nyüglődik péntek óta, holnap már Öcsi is itthon lesz, egész héten a cserépkályhások mászkálnak át a fejünkön a sáros bakkancsukkal, ráadásként összepisilik a wc-met, és még az ülőkét sem hajtják le maguk után. Minden este suvickolok.

A kinti égősorokat felraktam, majd kiderült, hogy rosszak.

Két napja a kertészek is megjelentek, hogy szánják-bánják a késedelmet, jönnek befejezni a kertet. Így aztán két napja zúg kint a kertben a légkalapács is.

Egy sztenderd versenymedence méretű betonteknő van kint a kert közepén, mivel a házat építők fia úszó volt. De már az előttünk lakók sem használták (nyilván, több millió forint lenne rendesen megcsinálni, és fenntartani), én meg két éve rettegek, hogy mikor esik bele valamelyik gyerek. Így aztán le lett fedve, körbe lett kerítve, de én továbra is csak rettegtem.

Így aztán az én szívemnek különösen kedves az most, hogy lebontják, bedöntik, betemetik, a helyét felégetik és sóval behintik.

De hogy visszakanyarodjak a már előttem is homályos kezdeti témához... Öööö, mi is volt az? Ja igen. A karácsonyi készülődés. Szóval semmi készülődés, inkább csak túlélésre játszunk, és reménykedünk, hogy minden munkás végez Karácsonyig.

A legvégső nagy megnyugvásom az egészben mégiscsak az, hogy olyan imádnivaló férjem van, aki nem hugyozza körbe a wc-t, és visszahajtja maga után az ülőkét.

Hülyeszülők esete az okos fiúval

Nagy újságfogyasztók vagyunk mindannyian, Emma is rendesen rászokott. Hetente ScoobyDoo, mindenféle hercegnős mifranc. Nagy csalódás számomra a Dörmögő Dömötör, szinvonaltalan szemét, idén nem is hosszabbítjuk meg az előfizetést.

No de hogy a lényegre térjek, ha Emma kap újságot, öcsinek is kell. Igen ám, de öcsit cseppet sem érdekli sem a Dumbó, sem a Micimackó, sem a bármilyen más újság, még a melléjük csomagolt műanyag vackok sem. Ezek jobbára szintén Emmánál kötnek ki, aki jóízűen végigolvassa, szinezi, feladatmegoldja őket.

Tegnap Jura telefonált, hogy ott áll az újságosnál, vett Scooby-t Emmának, de öcsinek semmit sem talál. Mondtam neki, hogy hagyja a fenébe, öcsit úgysem érdeklik ezek a dolgok.

Majd apa hazajött, és mind a két gyerek a szatyrokra vetette magát, "apa mit hoztál?" csatakiáltással. Összeszorult a szívünk, mert Emma hamar kikapta az újságját, de öcsi csak kotorászott a zacsiban.

Rögtönözni kell, nincs mese, különben a gyerek húsz év múlva a pszihiáter díványán fogja elzokogni, hogy ő életének elrontója ez az eset három éves korából.

Gyorsan benyúltam a zacsiba, mert láttam, hogy van még ott újság.

"Na öcsike a te meglepetésed... aaaaaz... öööö... na nem ez, hanem.... öööö.... hát ez!" húztam elő diadalmasan apa Indóház nevű vonatos magazinját.

Öcsi jószerivel örömsokkott kapott. "Sihuhuhúúúúúúú" süvöltötte mámorosan.

Alaposan átnyálazta, minden képet kommentált ("sihuhuhúúú, nézd apocka aaaszik (napocska alszik), itt nem aaaszik apocka!" stb), minden vonatot megszámolt.

Vitte magával zuhanyozni, gondosan kiterítette a kilépőre, vágyakozva pislogott ki rá, majd végül az ágyba is vitte magával.

A nagy tanulságot mindenki levonhatja, aki képes volt idáig eljutni az olvasásban. Nem tudom mikor leszek képes meglátni a gyerekeim valós ignyét, és melyik az, amit én "kényszerítek rá".

A végső konklúzió mégiscsak az, hogy apa Indóházának innentől reszeltek, legalább fél évre.

A szombati pöttyök vasárnapra sebekké váltak Emma szájában. Hétfön elvittem dokihoz, aki megállapította, ez coxsackievírus, és abból is a kéz-láb-száj betegség.

A neten ezt találtam róla:
A kéz-láb-száj betegség a nevének megfelelően ezeken a testtájakon okoz mélyen a bőrben ülő, sokszor fájdalmsas hólyagokat. Ez is vírusfertőzés következménye, de jelenleg még nincs ellene vírusellenes szer - legtöbbször meggyógyul hamar magától is. Az szerencsésnek mondható, akaki ettől a vírustól ilyen betegséget, és nem a másik, az idegrendszert érintőt kapja meg, mert az már igen súlyos fertőzés, és arra is csak tüneti kezelés van. Un. antropozoonozis, vagyis állatokról terjed emberekre és inkább nyáron gyakoribb, mint télen a mérsékelt égövön.

Ez a vírus ezen az egy betegségen kívül csak rémséges, és jobbára halálos betegségeket okoz, ez az egy változata van, ami csak egy jóindulatú, említésre sem méltó gyermekbetegség.
Mindazonáltal Emma nem evett három napig, amit egyáltalán nem is csodálok, hiszen a nyelve egy merő hólyag és seb alul-felül. Még a csoki is csípte csórikámnak, ami a legnagyobb kibaszás így Mikulás-Advent idején.
Az A-vitaminos csepp sokat segített, ma már evett pár falatot.

A céges karácsonyi buli leginkább egy unalmas tömegrendezvényre hasonlított. A kaja pocsék volt, az ital rettenetes, a bor nájlonküvé.
Áldottam a jobbik eszemet, hogy bár Emma az előző napi láz után teljesen egészségesnek tűnt, én mégis inkább otthon hagytam őket Mónikára (sűrűn remélve, hogy ezúttal nem lesz üvegtörés).
A céges zenekar mindent felülmúlóan csúcsszuper volt, az ajándékozás utolsó órája szolíd unalomba torkollt. Hiába no, hatvan ember csatolt részekkel ammán sok(k).
Emma este még a lelkünkre kötötte, hogy ha már aludna, mire mi hazamegyünk, az ajándékát helyezzük csak az ágya alá.
Hazaérve két szuszogó csomag fogadott minket, Mónika szerint minden rendben zajlott.
Egykor mi is álomba ájultunk.

Majd Emma kettőkor (esküszöm ezekbe egy érzékelő van beépítve, hogy garantáltan akkor rázzanak fel az álmomból, mikor az a legrosszabb, az álom-fázisok legpocsékabb időszakában).
Jött a kis csomagjával, mert hogy szerinte reggel van.
Egy órán keresztül cívódtam vele (Jura bevonult inkább a gyerekszobába békésen aludni) és próbáltam meggyőzni a nyilvánvaló tényről, hogy kurvára éjszaka van még.
Háromkor feladtam, és a hiszti lélegzetvételnyi szünetében azt lehelltem, hogy jól van, inkább tényleg nyissuk ki azt a kibaszott csomagot, csak legyen végre kuss, alhassak.

Tudtam, hogy máj litlő póni van benne, de mégis váratlanul ért a látvány. A förmedvény póni derekára valami lélegzetelállítóan ocsmány uszály volt kötözve, bárgyú tekintetéből káröröm sugárzott, ahogy a lámpa erős fényénél könnyezve bontogattam. Fogaim között nyomdafestéket nem tűrő szitokáradatot sziszegtem végig.
Amikor megpillantottam a rendkívül gondos csomagolást, halkan felzokogtam.
A rettenetes gonosz gnóm póni sörénye kettő (azaz kettő) darab helyen volt két műanyag lapka közé varrva(!). A négy darab (patánként egy) körömcipő (patkó?) külön-külön rögzítve, lekötözve, odavarrva, beragsztva. Csakúgy, mint a csattok, hajkefe és még számos egyéb bizbasz tartozék.
Röpke fél óra alatt sikerült is kinyernem a fröccsöntött borzalmat pónit.
A csomagolók valószínűleg területi döntőt nyertek a ki mit tud "hogyan csomagoljuk el üzembiztosan uránnal dúsított családi örökségünket atomvillanás esetén" ágazatában.
Ekkor derült ki a nálamnál szorgalmasabb tévénézőket meg nem lepő tény, ha a póni nyakában megnyomom a medált, akkor pislog egyet és a szarva, meg a ruhája(?) világít és villódzik.
Erőm utolsó tartalékával azt hörögtem elsőszülöttemnek, hogy takarodjon be fáradjon be a szobájába és ki ne jöjjön reggelig, mert megfojtom roppant mód mérges leszek.
Sejtette ő akkor már, hogy kicsit túl lőtt a célon, így minden különösebb faxni nélkül szót fogadott.

Legközelebb reggel háromnegyed tízkor nyitottam ki a szemem.
Köszi Jura, jófej vagy!

A Mikulás bizony nálunk is itt járt az éjjel.
Emma rettenetesen izult, fényesre vikszolta a csizmáját, rajzolt virágot, és kekszet is készített az ablakba, hogy szegény Mikulás a nagy utazásban ne éhezzen.
Ecsikét nem érintette meg különösen a dolog varázsa, húzott kettőt a ronggyal a csimmán, és már kész is volt. Azt viszont levette, hogy ebből a buliból neki csoki származhat, így aztán biztos ami biztos alapon két pár csizmát is kikészített az ablakba.
Reggel a szokásos hú és há után be is vackolta magát a székébe, és szép komótosan elfogyasztotta a csokiját (isteni szerencse, hogy egy kinder tojáson és két vékony kinder csokin kívül nem hozott édességet a Mikulás, sokkal inkább mandarint és mogyorót).
Emma szegénykém annyira srtesszelt, hogy alig aludt az éjjel, fájt a feje, pocakja.
Rettenetes ezt látni, én pontosan ilyen voltam gyerekkoromban...
Érzik ők is a rohanást rajtam, le kéne nyugodnom, mert nem éppen karácsonyi a hangulatom mostanában.

Napok óta nem jutok gép közelébe, az életem egy rohanás.
Költséges rohanás, mert nem olcsó a visszapillantó tükör, amit elcsaptam (sem a magamé, sem a másiké).
Hiába no, még mindig nem tanultam meg kellőképpen jól vezetni tükörjégen...
Dupla angolra járok, 2x2 óra csoport, 2x2 óra magántanár, a rengeteg tanulnivalónak sosem érek a végére, hogy a házimunkáról már szó se essék.
Jurát jóformán hetek óta nem is láttam, olyan későn jár haza, hogy addigra már én is alszom, nem csak a gyerekek, hétgévén is jobbára csak dolgozik.
Próbálom úgy felfogni, hogy csak a szokásos decemberi próbatétel.

Jó hír az, hogy hétfőn jönnek a kályhaépítők, és talán jövő hét végére vissza tudunk költözni a nappaliba, ez egy másik jó hír következménye, hiszen őket abból tudjuk kifizetni, hogy végre eladtuk a régi kályhánkat.

Igazi nő vagyok, ezt ma be is bizonyítottam. Már pénteken feltűnt, hogy furcsán ráz a kocsi. Gondoltam is, hogy meg kéne nézni a kerekeket.
Majd azzal a lendülettel el is felejtettem.
Ma elvittem a srácokat ovibölcsibe, mentem angolra, tankolni, majd... a shopból kilépve feltűnt, hogy a jobb hátsó kerekem tökig le van eresztve.
Erős a gyanúm, hogy a mai kis körömet felnin gurulva tettem meg. Khm...

Szerencsére a gumis hipphopp megjavította.
De várakozás közben azért még volt időm elgondolkodni azon, hogy az autógumi szerelő szakiskolában valószínűleg külön tantárgyat szánnak a "gumisműhely falának megfelelő poszterekkel való borításá"-nak.
Mert hiszen mi másért volna lehetséges, hogy minden gumis műhelyének falán pontosan ugyanolyan, rémséges hetvenes évek stílusát idéző csöcsmacás képek vannak kiaggatva?
És kérem megnéztem a dátumot is, 2007 decemberi naptár is van, amin szedetlen szemöldökű, hosszú szőke hajú, nagycsöcsű, félmeztelen csaj áll a vízesésben bárgyú mosollyal.
No hát nem várom én, hogy pamutgombolyaggal játszó kiscicás naptár borítsa a falat, ez nyilvánvaló, csakhát arra tudok gondolni, hogy ez a férfi lét valamely számomra felfoghatatlan dimenziója lehet. Különös tekintettel a gumisokra, kamionsofőrökre és karosszéria lakatosokra...

Helyzetjelentés

Ivánt nagyon felzaklatta ez az üvegtörés, éjjel fel-felsírt, és reggel is negyed órás zokogógörcs tört rá, mikor az apja rászólt valami teljesen banális ügyből kifolyólag. Hosszú ideig hüppögött még belémbújva.
Arra tudok csak tippelni, hogy a bébiszitter nagyon megijedhetett, és ezzel sokkolta a gyereket.

Aztán voltam masszőrnél, kiderült, hogy a bal lapockám alatt begyulladt az egyik ideg, ezért fáj a karom lapockától a kisujjamig (szó szerint). Aszonta pihentessem. Én meg elképzelem, hogy nem használom a bal karomat egy hétig mondjuk. Öööö... Nem, elképzelni sem tudom...

Aztán voltam angolon, és bár minimális időm volt csak tanulni, meglepően jó dogát írtam a rendhagyó igékből.
Végig nagyon dícsérve voltam, és ez már olyan régen fordult elő (mármint hogy a "külvilágból" pozitív visszajelzés jön), hogy csak úgy repkedtem a gyönyörűségtől.

Most annyira el tudnám képzelni, hogy még egész este magamban legyek, iszogassam a kis teámat, megfőzzem a levest, olvasgassak, és lefeküdjek jó korán.
Ehhelyett a ma estét is egyedül húzom le, mert Jura természetesen későig dolgozik. Jó ha tízre hazaér, ahogy ez az elmúlt hetekben már általánossá vált.

Az én egyszem kisfiam délután ököllel beverte a nappali ajtajának üvegét.

Elvágta a csuklóját.

Isteni szerencse, hogy csak felületi vágás, ragtapasszal orvosolható.

Legalábbis a bébiszitter szerint, aki vele volt délután. Mert természetesen akkor történt, mikor én vonaton ültem a város felé.

Van egy alvó, ragtapaszos csuklójú gyerekem.

A fejembe tolakszik minduntalan, pedig nem és nem akarok arra gondolni, hogy ebből nagyon nagy baj is lehetett volna.

Nem lett.

Ha hívő lennék, tudnám kinek kell ezt megköszönni...

A sok verekedés, veszekedés, sírás-rívás között mégiscsak felcsillan a remény, hogy ők valójában testvérek, és szeretik egymást.
Köszönöm Anettának, hogy eszembe juttatta azt, ami minap történt.
Este volt már, mindketten pizsamában ültek a kanapén. Emma egy újságot olvasott, félig hangosan, csak úgy magának.
Öcsike pedig hozzákucorodott, magukra húzta a takarót, és a fejét Emma vállára hajtotta. Úgy hallgatta, ahogy a nővére mesél neki.
Sok sok percig tartott, gyönyörű volt, könnyes szemmel néztem őket.
Hát mégiscsak jó, hogy ők vannak egymásnak...

Sokat gondolok ma egy családra, akik kisfiukat kísérik utolsó útjára.

Fájdalmuk számomra elképzelhetetlen.

Tisztelem őket erejükért, és kitartásukért.

Itten van a tél, ez tagadhatatlan.
A reggeli jeges szélvédő, sapka nélkül lefagyó fülek, a hétvégi bevásárlódugó a városban, az egyre-másra fényárban úszó kertek, és ó igen, a téli piac zamata.
Ha semmi tudásom nem lenne a falusi életről (mint ahogy nincs is túl sok), akkor is rájönnék, mi a pálya, ha végigsétálnék a veresi piacon.
Egy gőzölgő lángos, és a kezeket kiválóan melegítő forró tea elfogyasztása után neki is vághatunk a túrának.
A hordók, lopók, prések, demizsonok eltűntek a színről, hiszen vége a szüretnek. Megjelentek viszont a hatalmas vájlingok, vízorraló üstök, hurkatöltők, malacpörzsölők.
Hideg, tél, disznóvágás.
Itt falun még van ritmusa az életnek, és a Karácsony közeledtét nem az egyre fokozódó tömeg és agresszió jelenti, amit Pesten tapasztal az ember (főleg a bevásárlóközpontok környékén).

A téli piac egész más, oda csak az igazán edzettek merészkedjenek ki. Kötelező a vastag talpú hótaposó (felfázás ellen), rikító színű overál, sapka (fekete gyerekcsináló fajta), és zöldséges kesztyű (ujjak végét szabadon hagyó, piszkosszürke színben). Mindezeket könnyű beszerezni akár ott helyben is.
Itt láthatod, milyen is az újságokban sokat emlegetett őstermelő. Millió ráncba gyűrődő arcú, reszketeg hangú (erőteljes sváb akcentusu) mesebeli anyóka árulja a legédesebb almát, ami nem hogy nem mérgezett (Hófehérkék hijján), hanem vegyszert sosem látott.
Vannak persze bóvliárusok is tömkelegével, gyanús eredetű és minőségű mindenfélével.
Beszélgető kis csoportok ácsorognak mindenfelé, a tömeg mégis megállíthatatlanul hömpölyög.
Jó velük sodródni, kihallgatni érdektelen kis beszédfoszlányokat, alkudozni valami feltétlen fontos, gyönyörű ócskaságra, kezet melengetni forralt borral, forró teával, végül átfázva, hazakutyagolni.

Most hívtak a nyelvsuliból, hogy a mai második óra elmarad, mert az angoltanár férje nagyon beteg.
Középfül gyulladása van, és annyira szédül, hogy a wc-re is ki kell kísérni.
Bakker...

Anyu második hete kórházban van. Középfül gyulladással kezdődött, szinte teljesen megsüketült (csak a telefonon mondott beszédet értette). Nemsokra rá elferdült az arca, a szája széle legörbült, a szemét nem tudta becsukni. Ekkor került a kórházba.
Volt minden, CT, agyvízvétel, majd a fülész doki közölte, a gyulladás megszűnt, összeforrt a dobhártya, hallania kéne.
Ő nem hallott továbbra sem, viszont szédült, hányt.
Végül kiderült mi okozta a bajt. Herpesz vírus támadta meg a halló és arcmozgató idegeit.
Infúzióban kapja a vírusölőket, már meghall ezt-azt, az arca is javult, de valószínű, hogy maradandó halláskárosodása lesz, és az arcával is rehabra kell járnia.
Mondhatjuk, hogy szerencsés volt, most derült ki, hogy az egyik ismerősünknek pont ez volt a baja, csak neki fél évig nem jöttek rá mi okozza a bajt. Akkor meg már késő volt, hiába kezelték ki, a fél arca béna maradt.

Emma dalol

Ültem ringó kis ladikon,
úszott három rózsaszirom.
Az egyiket úgy hívják
a másikat pedig!

(Eredeti szöveg:
Ültem ringó kis ladikon,
úszott három rózsaszirom.
Az egyik az anyué, a másik az apujé
harmadik enyém...")

Elmarad ma mindkét angolom, mert mindkét angoltanárnőm gyereke lebetegedett. Hát nem örülök, de legalább nem az én gyerekem betegedett le, hogy azért ne tudjak menni.

Ha már rám szakadt a nagy szabadság, akkor letudtam egy régóta esedékes restanciámat.
Kiszámoltam a kocsim jövő évi biztosítási díját.
Most meg vagyok lőve, mert nem tudom, hogy mi legyen.
Jövőre B1 fokozatba fogok kerülni, amit a jelenlegi biztosítóm évi 10 ezer forintos díjcsökkentéssel jutalmaz. Így idén 44 lenne a díj. Igen ám, de az Aegon biztosítónál csak 31 lenne. Bár náluk csak ezer forinttal olcsóbb a kategória váltás, náluk a gyerekkedvezmény magas, ezért jobb az éves díj.
Nem tudom hogy számolják ezt ki, de jövőre nem lesz több gyerekem, és reményeim szerint balesetem sem, tehát B2-be kerülök a következő körben. Akkor meg valószínűleg a mostaninál lesz olcsóbb a díj.
Hát így legyen okos az ember.
Az is lehet, hogy hagyom a francba az egészet, évi 13 rugó nem ér meg ennyi macerát, főleg akkor nem, ha jövőre előröl kell kezdeni az egész számolgatást, biztosítóváltást...